Kettészakadtam (p)
Írta: Ferenczfi-Faragó Eszter
Közzétéve 4 napja
Megtekintések száma: 21
Kettészakadtam (p)
Már 11 órája vajúdtam. Az első gyerek nem könnyen jön, mondta mindenki. Persze nem hittem el, csak itt, a szülőszobán. Aztán a 11. órában, az oxytocin meghozta a várt eredményt, bár úgy éreztem, kettészakadtam, ezt a fájdalmat nem lehet túlélni. De a fájdalom is elmúlt, amikor felsírtál, és a szülésznő azt mondta:
- Gratulálok! Kislány.
Míg varrt az orvos, rám tettek, és én meghatódva gyönyörködtem benned. Ez a csoda belőlem jött! Milyen tökéletes teremtmény! Mosolyogva vitt el a gyerekorvos. Amikor visszahozott téged, nem mosolygott. Azt mondta:
- Tíz per tízes Ápgár. Ne ijedjen meg, anyuka, de van egy apróság a baba lágyékában, amit meg kellene mutatni egy erre szakosodott orvosnak. Mi itt ilyennel még nem találkoztunk. Itt. Látja? Furcsa a tapintása.
Aztán tűnődve újra megszólalt:
- Furcsa dolog.
- De apró testén mi ez a dolog? – erőltettem, hogy mondjon valamit, ami megnyugtat.
- Nyugodjon meg, kérem, talán csak egy sérv. Majd a professzor úr… jó barátom, ha a saját gyerekem lenne is, bátran rábíznám.
Gyors időpont egyeztetés, majd a nagy tudású professzor előtt állunk. Műteni kell, haemangioma, de a műtét során majd pontosan kiderül. Reménykedés, és amit nem mond ki senki, de ordít a levegőben: daganat. Jóindulatú vagy rossz, de daganat. Önvád. Mit tettem, hogy így született a gyerekem? A családban soha senkinek sem volt ilyen, tehát csak én okozhattam a babának a bajt. Hiába gondolkodom, nem találok rá választ. A csecsemőorvos is azt mondja, jelen tudásunk szerint nincs rá válasz, ne vádolja magát, anyuka.
Huszonkilenc napos, órák óta nem etethetem, mert bármelyik pillanatban vihetik a műtőbe. Közbejött egy másik, súlyos eset, várunk. Apuka megérkezik, bepillant és meglátja, hogy a kislány fejében drótok vannak. Persze én tudom, hogy infúzió, nem drót, de ő azt mondja, bedrótozták ezek a sarlatánok a gyereket. Magyarázni próbálom, hogy nem drót. Mivel nem táplálhatom, azon át kapja a folyadékot, hogy ki ne száradjon. Először még a kézfejében volt, de kitépte, így a fején át adagolják az infúziót. Apuka közli, ő nem bírja ezt a látványt, eltűnik.
Fél nap várakozás után sietősen elviszi egy nővér, fáradt mosollyal próbál nyugtatni.
Kettészakadtam, ahogy kiadtalak a kezemből. Fel-le sétálok a műtő előtt várva, nincs idegzetem beszélgetni senkivel. Igaz, nincs is kivel, hiszen egyedül, magányosan várok, a gondolataim időnként pánikba kergetnek, időnként ellenérvekkel nyugtatgatnak. Ez így megy órákon át. Aztán nyílik a műtő ajtaja, az orvos szemüvegét törölgetve megáll előttem, mosolyogva a vállamra teszi a kezét. Ez most nagyon jól esik. Várom az ítéletet. Talán véget ér végre a tizenkét órán át fojtogató iszony.
Aztán a megváltó szó: a kislány jól van, a műtét nagyon jól sikerült, szövettan után tudok egyebet mondani. Mindjárt kihozzák. Ha felébredt, próbálja meg szoptatni.
Hat hét múlva kontroll. Hat hét szorongás, úgy, hogy a kicsi ne érezze meg. Persze érzi. Nem akar szopni. Fejés, mellgyulladás, súlymérés, aggódás. Nem gyarapszik, hát akkor tápszer.
Nem kakil, ordít. Másik tápszer.
Végre eltelik a hat hét, megyünk a kontrollra. Az professzor úr mosolyogva mondja:
- Hála Istennek, jóindulatú.
Ő is szülő, szemében valódi öröm ragyog.
- Most már nem lesz semmi baj! Nem szabad sírni! Ne sírjon, anyuka, mert elapad a teje.
Túl sok volt mindez, nem tudok sírni. Csak a kezem remeg és a gyomrom. Én sem tudok enni, lassan ötven kiló alá fogyok.
Nézem a professzor urat, szavaim nincsenek. Bennragadt a megkönnyebbült sóhaj, és érzem, ahogy bennem egy óceánnyi könny is ott ragadt, amit soha nem sírok ki, mert még nem ért véget a küzdelem.
- Meddig kell kontrollra járni? – kérdezem. Közben arra gondolok, a válaszból úgyis
kiderül, mekkora a baj, érzem, nem mondott el mindent. Nem lepődöm meg, amikor így szól:
- Tíz- tizenkét évig, meglátjuk.
De én érzem, hogy tovább és még tovább. Minden nap reszkető aggodalom, és ki nem mondott félelem. Ha majd felnőtt lesz, akkor talán megnyugszom. De addig gyanakodva nézem; ha nevet, ha sír, ha fut, ha bohóckodik, minden gyanús.
És minden kontrollon csak gyűlik a kérdés, hogy tényleg megúsztuk ennyivel? Mi lesz jövőre? Lassú kiengedés pár hónapig, majd az időpont előtt újra reszketés. És ez így megy tizenkét éven át tovább.
Kettészakadtam
Kettészakadtam,
felsírtál.
Gratulálok! Kislány.
Tíz per tízes Ápgár.
De apró testén mi ez a dolog?
Nyugodjon meg, kérem,
talán csak egy sérv.
Majd a professzor úr...
Huszonkilenc napos,
fejében drótok.
Kettészakadtam,
a műtő előtt várva,
magányosan
az ítéletet.
Tizenkét órán át
fojtogató iszony.
Aztán a megváltó szó:
jóindulatú.
Nem szabad sírni!
Ne sírjon, anyuka,
elapad a teje.
Bennragadt a
megkönnyebbült sóhaj,
benn egy óceánnyi könny.
Tizenkét évig
és még tovább,
minden kontrollon csak gyűlt
tovább.