Kultúrbotrány Gyulán!

Írta: Udvarhelyi András


Közzétéve 1 hete

Megtekintések száma: 64



Kultúrbotrány Gyulán!
Simonyi Imre költő lakhelyén ma WC van!

Előre bocsátom, nem szeretem az ország egyik legudvariatlanabb költőjét, Simonyi Imrét, nem tartom jelentős költőnek, de ez nem jelenti, hogy ne háborodjak fel, amit műveltek emlékházával. Nem ezt a sorsot érdemelte az utókortól, ha már életében sem becsülték eléggé. Amit hagyatékával, emlékezetének meggyalázásával tettek Gyulán, az több mint kultúrbotrány. Most majd felháborodnak néhányan Gyulán. Háborodjanak fel. De ne ez én írásomon. Ha jelent nekik valamit Simonyi emléke, csináljanak az illemhelyből megint Simonyi emlékházat. És akkor helyreáll az értékrend. Azt is megírom.
Annyit tudni kell, hogy a Száz éves cukrászda turista látványosság, kedvelt helye a gyulaiaknak és a városba látogatóknak, akik, ha oda látgattak, megnézhették Simonyi a kiállítást, megnézhették, milyen körülmények között élt város díszpolgára. Azt is tudni érdemes, hogy 1840-ben alakították át az addig gyógyszertárként működő épületet cukrászdává. Az empir stílusú épületben több szalon is van klasszicista-biedermeier bútorzattal. Az ország második legrégibb cukrászdája a Ruswurm után. Régen Reinhardt néven volt ismert, kedvelt közösségi hely. Simonyi még ezen a néven említi verseiben a cukrászdát. De ma – az én megítélésem szerint - inkább szégyenfoltja a városnak.
Ma a cukrászda exkluzív berendezése megmaradt, a régi, egymásból nyíló, szalon jellege is. A falon nagyméretű, régi festmények lógnak. Akik nem tudják, mi történt itt, azok elgyönyörködhetnek a felújított cukrászdában. Az egyik szobából - oda nem illő stílusban - lehet egy vasajtón kilépni a hátsó folyosóra, ahol a folyosó egyik végén kialakították a cukrászda múzeumát kb. 10 négyzetméteres területen. Régi cukrászati használati tárgyak vannak benne és egy kemence.
Tehát a patinás cukrászdának van kis „múzeuma”, a költőnek nincs helye itt, se híre sem hamva. Azaz hamva van a temetőben. Pontosabban a városi könyvtárban megtekinthető egy kis Simonyi kiállítás, mellszobra is hirdeti emlékezetét. Élt itt egy költő. A cukrászda egyik falán található egy koszlott, olvashatatlan „emléktábla”. Ezt meghagyta a bérlő.
Az L alakú folyosó másik végén lehet kijutni az épület zárt kertjébe. Itt található a költő lakásának helyén a luxus kivitelben felújított illemhely: női, férfi és kerekes székes csillogó, villogó klozet. A WC-kultúra ékessége. A város ad magára. Ez lett Gyula város díszpolgárának múzeumából. Mindenre gondoltak a gondos építtetők, a WC tetőzetét modern cserépfedéllel újították fel, falait ragyogó fehérre festették. Egyéb látnivaló nincs a kopár kertben. Simonyit életében partvonalra tették, halála után kilakoltatták.
Azon már nem is csodálkozom, hogy Simonyi Imréről a gyulai felszolgáló lányok és a járókelők alig vagy semmit sem tudnak, nem is hallottak. Miért is tudnának? Habár a lányok láthatják munkahelyük fő falán, kb. három méter magasságban lévő valamikori emléktáblát, s ezt munkába menet és jövet látniuk kellene. Az emléktábla kb. 25X25 cm-es fekete fémből készült, így a szintén fekete felirat olvashatatlan. A bejárati kétszárnyú kapu szintén fekete fémből készült, egészen közelről lehet csak kivenni mintázatát.
Egy nem gyulai turista, aki szerette Simonyi költészetét, megkeresett Gyulán minden fellelhető fórumot a mobil telefonján, ahol érdeklődni lehetne Simonyi hagyatéka után. Mindenhol „nem tudom” választ kapott.  A hajdani tárlók anyaga, a személyes holmik, Simonyi bútorai, több kötetes könyvára, kedves írójának, Márainak könyvei és a kéziratok, a Kohán festmények is nyomtalanul eltűntek. Illetve, ki lehetne nyomozni, talán az örökösök tudják. Az egyikük Dancs László, 1996-2002-ig a városka polgármestere volt, aki egy darabig ápolta is a költő emlékét, nagy valószínűség szerint egyik kezdeményezője volt a költő emlékhelye kialakításnak. Egy darabig működött is a kis „múzeum”, habár nem volt gazdája, hol meg lehetett nézni, hol nem. Dancs úr kis füzetet is kiadott a költő hátrahagyott költeményeiből. Címe: A költő törvénye. De a költő szigorú törvényei között, amely többek között a múlt megbecsülését írta elő, nem szerepelt múzeumának megszüntetése. A múltat nem kell végképp eltörölni. A másik két örökös Vaszkán Erzsébet Simonyi gondozója és Jenei Gyula, az Eső című színvonalas irodalmi folyóirat főszerkesztője, aki évek óta igyekszik lapjában ébren tartani Simonyi emlékezetét. Több kitűnő emlékszámot adott ki a költőről.
A poéta végrendeletében két milliós örökségből Jenei 30 ezer forintot kapott, Vaszkán és Dancs a többit. Nem valószínű, hogy Jenei részt vett volna a kis múzeum felszámolásában, egy irodalmár ilyent nem tesz. Marad a gyanú másik két örökös esetében. De mindkettő gyulai patrióta. Talán a politikus Dancs úr is kizárható a kipakolók sorából? Marad Vaszkán Erzsébet, aki valószínűleg intézkedett.
Aztán a költő utolsó lakhelye a Százéves cukrászda raktára lett, végül illetlenül illemhely. Másfél évtizede még tábla jelölte azt az asztalt, amely Simonyi törzshelye volt a cukrászdában. Ott töltötte minden estéjét és írta verseit. A pultnál árulták a könyveit is. Ma már nem árulnak Simonyi könyveket, ma már a gyulaiak, legalábbis a Százéves cukrászda alkalmazottjai és bérlője – úgy tűnik - nem becsülik költőjüket, csak látvány-süteményt lehet kapni a cukrászdában, az gazdaságos, a költészet nem.
Szomorú, hogy az örökösök - vagy az örökösök egyike, - kipakolva a lakást, valószínűleg eladta az értékes Kohán festményeket vagy magán használatban tartja. Elvitték Simonyi szobájából, ami mozdítható volt, csak a csupasz falak maradtak meg. És így a cukrászda új bérlője már egy kirámolt, nem használt, leromlott valamikori lakást alakított át WC-vé, ami egy darabig raktára volt a cukrászdának. Az új bérlő tehát jogilag nem felelős. Talán nem is olvasott soha Simonyi verset? És nem tudta kicsoda volt a város díszpolgára? Racionálisan gondolkodott, a leromlott kis épületet idén felújította és csinos kis WC-t épített Simonyi valamikori lakása helyére. Akárhogy is volt, vagy tudatlanságát bizonyítja, nem tudta, ki volt a költő, de azt talán tudhatta, hogy Simonyinak kedvelt helye volt a cukrászda. Hiszen a cukrászda külső falán ott látható ma is, ha olvashatatlanul is a költő emléktáblája. No és, ha tudta, ki volt Simonyi? Akkor mi van? Annál inkább szégyen van, mert azt jelenti, hogy enyhén szólva nem becsülte sokra a poétát, a költészetet. Ami nem is csoda elbunkósodó világunkban. És lássuk be az üzlet természetesen fontosabb ebben haszonelvű világban, mint a kultúra. Mit is várhatunk egy haszonelvűtől? A lényeg, hogy finom süteményeket áruljon, nem? Minek ide a költő, az csak zavar, gond van vele, haszon nélkül. 
Arról sem hallottam, hogy ebben az egyébként kulturált városban tiltakoztak volna a Simonyi emléktárgyak széthordása, a Simonyi-ház WC-vé átalakítása ellen. A facebookon egy Magyar Barna nevű, Simonyit becsülő költő szóvá tette ugyan a skandalumot. Bejegyzésében azt kérdezte: WC lett Imre bácsi utolsó otthonából? Mindössze egy komment volt a reagálás, Gelleiné Ilyés Kataliné. A helyi sajtóban és megyei sajtóban semmi. Arra kérdésemre, hogy mit tett ez ügyben a gyulai értelmiség, azt a választ kaptam, semmit. Különben is, van gyulai értelmiség? – kérdezett vissza. - Hiszen egy-egy irodalmi rendezvényre csak 40-60 gyulai megy el, a tájoló színháznak még van közönsége, 400-600.
Azt is elárulta ismerősöm, hogy a történet elsőrendű felelősei a bérlő és az átalakítás vezetői. Meg az önkormányzat illetékesei. Mert, hogy az önkormányzat tudott az ügyről, hiszen az építési engedélyeket ők adták ki, az alaposan kidolgozott terveket ők hegyták jóvá.
Egyébként minden jogszerű volt, mint minden ebben az országban. De ebben a valóban festőien szép, kultúrált városban, amelynek polgárai büszkék kultúrájukra, nem mondta egyetlen gyulai lokálpatrióta, egyetlen polgár, hogy nem illik, illemhelyet csinálni a város híres költőjének lakásából? Nem tudták, hogy a múltat meg kell becsülni? Nem mondta senki a cukrászda bérlőjének, hogy kutya kötelessége lett volna, megtartani Simonyi utolsó lakóhelyét emlékháznak, még ha kirámolták is az örökösök? Nem mondta senki az örökösöknek, igaz, hogy jogosan jártak el, de etikátlanul? Hogy barbárság volt, kirámolni, megrabolni a költő emlékét? De ha már így történt, a város vezetőinek tudniuk kellett volna, mi történt a Simonyi házzal? Vagy tudták? Vagy tudták, de nem intézkedtek? Hiszen jogilag tiszta az ügy. És persze jogállamban élünk. Az örökösöknek persze igaza van. Igaza van? Lehetséges. Jogilag. De erkölcsileg elítélhetőek, igaz ilyen becsületbíróság nincs, különben is honunkban az utóbbi időkben megszűntek működni. Győzött a kultúrális ellenforradalom. Akárhogy is van, akár jogos a WC építése, akár nem, ez szégyen, gyalázat. Simonyi forog a sírjában. Gyulán a költő nemcsak fizikailag halt meg, hanem szellemében is. Ezt nem érdemelte. Mit mondana a költő ezekről a túlpartiakról, ha most feltámadna?