Látogatás
Írta: Saláth Barbara
Közzétéve 1 napja
Megtekintések száma: 4
Látogatás
Szabina egy percig csendben ült az íróasztalnál. A kerek hold beeső sugara ezüst nyalábot festett a szőnyegre az ablak alatt, felkúszott az asztal lábán és beleveszett az asztali lámpa fényébe. A ház némán kivárt, de ő tudta, hogy csak a nevelőapja alszik odafent a hálószobában, anyja ébren fekszik, hátha segítségre lesz szüksége. Üres kártyalapot vett maga elé és lassú, finom mozdulatokkal rajzolni kezdett. A két alakot vázolta fel először. Bár így félő volt, hogy az, amelyik a lépcsőn áll, súlytalanná válik, a kislánynak sikerült elkapnia a mozdulatot, ahogy a korlátnak dőlve lesi a hozzá igyekvőt.
A rajzórákon már kiderült, hogy van tehetsége, és eltökélte, hogy neki lesz a legszebb cigánykártya paklija a közösségben. Egy lappal végzett eddig, amelynek egy háromszögben figyelő szem alkotta a fő motívumát. A második lapot kategóriákkal nehezebb lesz megrajzolnia.
Az ezüst sáv lesiklott az asztalról és a komód lába elé heveredett, mire Szabina végzett a kontúrok meghúzásával és nekilátott kifesteni a képet. Miközben közelebb húzta magához a tuskészletet, tekintete megállapodott a pakli első lapján. A szemet nézte és a szem visszanézett rá. Hiába ő rajzolta, saját életet élt. Figyelte Szabinát és a kislányon keresztül nézte a készülő lapot.
Az érzés, hogy figyelik, kellemetlenül feszítette Szabina tarkóját, mert megérezte, hogy nem a kártyalap az egyetlen, ami rajta tartja a szemét. Felnézett a holdra, de az már csaknem teljesen kiúszott a látómezejéből, kerek arcát elfordította a család házáról.
Szabina a kártyán lévő alakok mögötti ablaktáblára pillantott. Összeszaladt a szemöldöke meglepetésében. Vajon tényleg nem rajzolt holdat az égre?
A láthatatlan tekintet most már szúrta a halántékát. Odakapta a kezét, megdörzsölte rajta a bőrt. Továbbra sem látta a látogatóját, de egyre erősebben érezte a jelenlétét.
Férfi volt.
Az éjszaka hidege ellepte a szobát, mintha a látogató az ajtón át érkezett volna, amit nyitva hagyott maga után. Szabina törökülésbe húzta a lábát, de akkor arra gondolt, hogy szükség esetén így nehezebben tudna menekülni, ezért újra az áthűlt szőnyegre tette a meztelen talpát.
A látogató előgomolygott a semmiből és feléje lendült, majd megtorpant a lemerevedett kislány előtt, de füsttestének perifériás részei tiltakozva hullámoztak a levegőben, ahogy továbbhaladásra nógatták a test többi részét.
– Te voltál már itt – eszmélt rá Szabina.
– Megismersz?
– Csak arra emlékszem, hogy te hoztad a hideget.
– Gyenge voltam. Csak elvettem, és amikor kimerült az energiád, nem jöttem többé – zengte a lény.
Szabina megint a rajzolt ablakot nézte. Szüksége volt a valódi, érett női jelenlétre, de az anyját még nem akarta hívni. Kék tusba mártotta az ecsetet és kontúr nélküli pacát festett az égre. Nem volt hibátlan hold, de mégiscsak ott lebegett az üvegtáblán túl. Ha már az ecsetben volt a kék szín, kifestette vele a látogató ruháját. Valóban elég lenne az alakra festeni a tiszta szándékot, hogy az beivódjon a lényébe?
A férfi hátrébb húzódott, de az arcán vibráló eltökéltség megrémítette a kislányt. Belökte a barnába az ecsetet és megerősítette vele a lépcsőkorlát felfelé futó ívét, hogy feloldja a blokkot. Akár mi is lesz, túl akart jutni a várakozáson, mert ha ez a szellem továbbra is így mered rá, felrobban a szíve a nagy sebességtől.
Nem történt semmi.
A kislány látni vélte, ahogy a zakatoló szívéből kifröccsenő vér vörösre pettyezi a kártyalapot. A virág!, kapott észbe. A pirosért nyúlt, majd a zöldért és életre keltette a rajzolt látogató kezében lévő rózsacsokrot.
– Szükségem van tőled valamire, ami nélkül nem tudok továbblépni – követelőzött a szellem.
– Nincs nekem semmim. – Szabina menekülésre készen mindkét talpát megvetette a talajon.
Hát nem hat a virág és a kék ruha?, nyöszörögte magában.
A férfi füstteste átgomolygott a szobán és az emeletre vivő lépcső alján sűrűsödött össze újra.
A pánik végigvágott Szabinán.
A menekülőút!
Ám ahogy újra oxigénhez jutott az agya, ráébredt, hogy a látogató a kártyán lévő pozíciót vette fel. Eszerint neki néhány lépcsőfokkal feljebb kéne állnia?
– A bocsánatod kell! – A látogató hangja visszhangzott, mert töredékmásodperc eltéréssel mondta el ugyanazt Szabina felé és arra, ahol a kártya szerint a másik alaknak kellene várakoznia.
– Mi-mit kéne megbocsájtanom?
– Hogy nem mertem az apád lenni.
A szellemtest valódi könnyeket sírt, a sós lé végigmarta az arcát, csatornákat vájt a mellkasába és szétterült a csípőjén. A látomás egyre gyengült. Szabina tudta, hogy ha hagyja megsemmisülni a jelenést anélkül, hogy teljesítené a kívánságát, a lényegi rész, ami megmarad belőle, örökre a házban fog kísérteni, és ezen nem segít a kékre festett ruha, a hold az ablak mögött, vagy a virágcsokor. Mégsem volt képes megmukkanni. Az agya sebesen járt, de a nyelve béna maradt.
– Kislányom, oldozz fel! – könyörögte a férfi.
Szabina már emlékezett. A határtalan boldogságra, amikor visszajött hozzá és az érthetetlen feletti fájdalomra, amikor újra csak elment. A félelemre, amikor nem jött és a félelemre, ha ott volt és megmozdult, és ő elakadó lélegzettel figyelte, hogy a kapu felé indul-e. Bocsássa meg a kifakult éveket, hogy betegre sírta magát utána?
– Szeretlek, Szabina – lehelte az, ami a férfiből megmaradt.
Szabina tüdejébe szakadt a levegő, hogy a fájdalom azonnal kiűzze onnan.
– Szeretlek, apa – zokogott fel a kislány. – Megbocsájtok!
A feltörő könnyek a felszínre segítették a lelke mélyére száműzött ragaszkodást. Kirobbant az asztal mögül, a szellemalakra vetette magát és úgy ölelte a semmit, mint a legféltettebb kincset. A legalsó lépcsőfokra ereszkedve ismerkedett az érzéssel, ujjongva fedezte fel, hogy a tüskés kéreg lepereg a bőréről.
Arra ébredt, hogy az anyja mellette ül a lépcsőn az éjszaka festett kártyalappal a kezében.
– Szép lett a látogatás kártya – dicsérte. – Milyen volt az éjszakád? Emlékszem, amikor én rajzoltam az enyémet, majd’ belehaltam a rémületbe.
Szabina szóra nyitotta a száját, ám ebben a pillanatban csengettek.
– Ki lehet az ilyen korán? – csodálkozott el a nő.
Az ajtóban Szabina apja állt egyik kezében egy csokor rózsával, a másikban nagy doboz csokoládét szorongatott.
– Nincs okotok bízni bennem, de szeretnék igazi apja lenni Szabinának – darálta a láthatóan begyakorolt szöveget.
– De van – nézett le a nő a kezében tartott kártyalapra, miközben elállt az ajtóból, hogy a férfi beléphessen rajta.