Majd biztos magamról írok!

Írta: Polónyi Tamás


Közzétéve 1 hete

Megtekintések száma: 39



Majd biztos magamról írok!

Még hogy írjak magamról! Mintha beszélgetnék egy fiatalabb önmagammal! Na persze!
Tintát pazarolni egy olyan beszélgetésre, amely semmit sem változtat meg? A korai énemmel
való találkozás pedig egyáltalán nem zseníroz. Mi több, egyszerűen frusztráltnak érzem
magam még a gondolatától is, hogy vele tárgyaljak. Mit mondhatnék neki?
„Figyelj! Jó lenne, ha jobban tanulnál és ha lehet, rögtön azt, ami érdekel!” Mennyivel
kellemesebb lenne az élete utána. Nem kellene felnőttként önmagát szívatnia vizsgaidőszakról
vizsgaidőszakra.
Nagyobb összegben fogadnék arra, amit válaszolna: „Nem jó neked így? Hiszen most
legalább hasznos dolgokra fordítod az időd! Amúgy pedig azt csinálok, amit akarok. Hát ki
vagy te, hogy meg akard mondani nekem?” El kellene ismernem: „Pont ez az! Én vagyok te!
A kérdés viszont jogos. A válasz pedig az, hogy tényleg jó így nekem, mert ebben teljesedtem
ki.” Az első csata már el is veszett. De nem adnám olyan könnyen.
Rendben, de ha már azt csinálsz, amit akarsz, nem szeretnél komolyabban edzeni?
Lehetnél válogatott. Emlékszel, mennyit nézted a válogatott evezősöket verseny közben?
Mint mindenre, erre is rendelkezne készen álló válasszal: Komolyabban, öreg? Lazuljál
már le! Tudod mi munkám van önmagamban? A Sixtus-kápolna mennyezeti freskója nem
hordoz ennyi részletet! Válogatott? Na persze!
– Miért ne? Nem hiszed el, hogy képes vagy megcsinálni?
– Elhiszem, persze, hogy…
– Kamuzol! – mosolyodnék el rajta. – Ha elhinnéd, már rég feszülne rajtad a nemzeti
színű mez. – Erre egy fejrázás után csak legyintene:
– Nem érted, mi zajlik itt.
– Gondolod, mást éltem át? – kérdezném.
– Te miért nem csináltad a te idődben? – Ezzel a második csata is elveszettnek tűnik,
hiszen a kérdés jogos és eléggé olyan, mintha tust vitt volna be övön alulra.
– Mert teljesen más volt a fontos.
– Mesélj, öregapó!
– Lényegtelen!
– Tehát a csajok!
– Miből gondolod, hogy nem a főzésre gondoltam?
– Mert nem tudok főzni. Te pedig elvileg én vagy. Meg aztán, és sértődés ne essék, nem
a gondolkodásunk bonyolultságáról mintázták a DSG váltót. Valójában az életterünk
körülírására sem kell a Discovery csatorna szakértő gárdája: a tanulás, edzés, csajok Bermuda
háromszög kiismerhető idegenvezetés nélkül is.
– Oké – ismerném el –, tehát a csajok.
– Mit akarsz tudni róluk? – Azt a pimasz mosolyt elképzelni is elég számomra, hogy fel
akarjam pofozni a gazdáját.
– Mindent tudok róluk – mondanám tettetett türelemmel magamnak. – Ha emlékszel,
ebben is egy követ fújunk.
– Akkor te mesélj!
Lehet, hogy elő kellene neki vetítenem, mi fog történni az elkövetkező majd’ harminc
évben.
– Lesz köztük valaki, akit érdemesnek tartasz majd, hogy összekötsd vele az életed.
– Roppant izgalmas! – Megkockáztatom, itt ásít is egyet. Képes rá. - Kérlek folytasd!
– Mindig ilyen bunkó voltál?
– Ezt szerintem jobban kellene tudnod! – Tus, megint. – De figyu! Ha nincs jobb
történeted, akár be is fejezhetnénk ezt az izgalmas társalgást.

– Hidd el, nekem sem fűlik ehhez jobban a fogam, de ha már itt vagyok, kérdeznék még
egyet. Ígérem, nem adok tanácsot, és nem fogok ítélkezni.
Itt biztosan lenne egy nagyobb volumenű sóhaj. Egy olyan, mintha épp egy százkilós
liszteszsákot kellene a malomkőre borítania.
– Rendben, ám legyen! Ki vele!
– Emlékeztetnél arra, mit terveztem akkor, amikor annyi idős voltam, mint te? Hogyan
képzeled el a jövőd? Mi lesz a munkád? Miből fogsz megélni?
– Tényleg nem emlékszel? – kérdezné.
– A tervek olykor zavarosan valósulnak meg és nem mindig világos, mi indított útjára
egy-egy elgondolást.
– Hát jó! Orvos leszek, ezért járok biológia fakultációra. Méghozzá sebészként fogok
dolgozni a közeli kórházban. Maradok ebben a városban, és a gyerekeim is itt fogom
felnevelni. Anyám és apám, nagyszülőkként, ott fognak forgolódni, miközben az egykor volt,
népes családunk ismét benépesül, és olyan nagy karácsonyokat fogunk tartani, mint amikor
még mamáék is éltek. Ja, és lesz egy kutyánk. Egy dobermann, akit Coltnak hívnak, mert
biztonságot nyújt.
Akaratlan is a köztünk lebegne a kérdése: „Úgy lesz, ahogy terveztem?”.
Talán magamnak sem merném bevallani, hogy a biológia fakultáció minden haszna a
vége felé az akkori padtársnőm teljes meghódítására redukálódott, így az orvosi egyetem is
látótávolságon kívülre sodródott tőlem, de akkor már nem is érdekelt igazán. A szeretett
várost egy másik hivatás miatt hagytam el, hogy aztán a gyerekeim is az ismeretlenben
cseperedjenek fel, míg a szüleim már csak az emlékeimben élnek tovább. Így a családi
karácsonyok sem lettek népesebbek, mint korábban.
Ugyanakkor, amiből egyre több jutott, azok az emlékek, amelyek csillagképként
sorakoznak elérhetetlenül, valahol a horizonton túl. Éjjel, mikor több idő van figyelni rájuk,
jobban láthatóak a fénytintával beléjük jegyzett történetek, amelyek talán egy picit mégis
megváltoztatnak mindent.
A rend kedvéért macskánk lett, akit Potternek hívnak, mert a lépcső alatt lakik.