Még nem tévedtem el
Írta: Toldi Zsuzsa
Közzétéve 1 hónapja
Megtekintések száma: 197
Még nem tévedtem el!
Képzeljétek! Cirkuszban voltam! Vagy álmodtam inkább? Úgy kezdődött, mint hajdanán.
Rohantam a pénztárba.
- Kosztolányit láttátok? – kiáltottam.
Merthogy ő volt az, aki megmondta. Ha már nem tudsz rácsodálkozni a világra, véged van. Felnőttél, beszűkült felnőtté váltál. Nem! Én kérem, mindenre rácsodálkozom, én gyermek vagyok, gyermek maradtam, igazán felnőni sem akarok. De mit is tud erről egy felnőtt pénztáros, ki jegyeket osztogat, pénzt számol, s eszébe sem jut, hogy eljátssza, akár lehetne bankáros? Én bezzeg a sötét üvegen által is látom a porondon sétáló nemes, fehér lovakat, rájuk képzelem a kis rablóleányt, s tudom, hogy fent szikrát szór a vár. A Hókirálynő vára az.
Most Gerda vagyok, s indulunk a jég birodalmába.
Aztán lecsendesedem.
- Esetleg Karinthy? Ő járt itt? – kérdezem még halkan.
Úgy elmondanám neki, hogy a kis hegedűs most merre jár, mi újság a művészet világában, mi az igaz, s mi lehet a valóság. Csend van. Válasz nincs. Jobb is, inkább fonom tovább a fonalat, legalább álmaim fonalát.
Lecsukom szemem, az első sorban ülök. A fényes, kör alakú porond közepén megjelenik két alak. A Kicsi és a Nagy. A Kicsi azért kicsi, mert a nagyhoz képest sokkal alacsonyabb. Zömök, nem sovány. Fekete nadrágot és fényes, fekete cipőt visel. Zakója fehér, kis körszakálla őszes, fején piros kalap. Mindjárt érzem, hogy öntelt, lenéző a tekintete. A Nagy szemben áll vele, ő sovány, tényleg magas. Fekete köpenyt hord, cipője fehér, a cipő orra hegyesen felpördül, olyan vicces, de mégis kedves nekem. És a feje! Hihetetlen! Az orra piros labda, a szájszéle és a szemöldöke meg fehér. A legizgalmasabb azonban hosszú, fehér keze, ujjai mintha a végtelenbe vinnének, ahol kék az erdő, és sárgát zizzen a búzamező. Mikor a nagy lapátokkal tapsolni kezd, nem tudom megállni, hogy ne kövessem a példát. Önkéntelenül tapsolni kezdek, s rájövök, hogy tapsolni jó. Nagyon jó! Sokkal többször kellene tapsolnom.
A Kicsi nagyon határozottan közeledik a Nagy kopasz fejéhez, mindenáron egy alumínium tárgyat akar rábiggyeszteni. Olyan az alakja, mint egy bili, de nem dől ki, a fejhez tapad. És ez még nem elég! A bilire a Kicsi egy piros almát helyez, pontosan a közepére. Nem esik le. A Kicsi láthatóan elégedett, kezét dörzsölgeti, visszamegy a helyére. És most képzeljétek! Hát mire nem vetemedik, pisztolyt tart a kezében! A zsebéből vette ki. Helyezkedik dölyfösen, céloz, beméri az irányt, az almát akarja, egészen bizonyos. Magamban azt kívánom, bárcsak Hófehérkétől lopta volna el. Nézem a Nagy arcát. Egy ideig nem is érti a történteket, engedelmes csupán. Szót fogad. Mikor ráeszmél, hogy a pisztoly lőni fog, hogy a lövés nemcsak az almát, de fejét is érheti, előbb elkomorodik, majd elkezd remegni. Fél. Láthatóan fél. Érzi, hogy az alma csak álca, feje a cél. Nem sokat teketóriázik. Körbevágtat a porondon, cipője orrában többször is megbotlik, majd bemenekül mögém. Mögém! Érzem a félelem lihegését, úgy bújik meg, hogy ne is lássa meg senki.
A Kicsi dühös, nadrágját csapkodja kezével. Gondolkozik, fejét fogja, sétál. Azután, mint aki feltalált valamit, fondorlatosan elém áll. Mosolyt erőltet arcára, vagy tényleg mosolyog, nem is tudom eldönteni. Kitessékel a porondra, kezemet fogva odahúz, ahol az előbb a Nagy állt. A Nagyról látszólag el is feledkezett, most velem foglalkozik. A Nagy a szék mögül kukucskál. A Kicsi velem is elvégzi az előkészületeket. Fejemre préseli a bilit, az le akar esni, csak ujjaimmal tudom két oldalt megtartani. Két karom felemeli, nagyon örvendezik, hogy megértettem szándékát. Felteszi az almát. Visszalép a helyére, arca már nem barátságos, most engem célozgat, pisztolyt fog rám. Én nem tudok megmozdulni. A lovak elvágtattak, a madarak elrepültek, és én egyre várom a csodát.
Ekkor a Nagy hirtelen előbújik, hozzám rohan, elém áll. Karjait kitárja, magát kínálja fel helyettem, nem kétséges. Már nem fél, inkább határozott és erős, ahogy meg akar menteni, és szorosan elállja testemtől a golyó útját. A Kicsi meglepődik, erre nem számított. Mérgesen hajítja el pisztolyát, már csak a függöny lebben utána a porond bejáratánál. A Nagy kedvesen visszaültet helyemre, még meg is igazítja gyűrődő szoknyám.
Hirtelen nyihogást hallok, a gyönyörű, fehér lovak ott suhannak el a körben előttem, a jég elolvadt, visszahozták Kay-t. Papagájok röpködnek körbe-körbe, körülöttem sok-sok gyerek tapsol és nevet, minden csupa fehér, ide ma eljött a csoda, s győzött a jóság. Bőrömön érzem a béke befogadó illatát. Egyre hangosabb a taps, gurgulázik a kacaj, a porondot különböző népek töltik meg, kezüket összefogják. Fent megszólal a harsona, miközben egy szunyókáló nagymama most kapott egy nyalókát.
Felébredek. Lábam előtt piros alma hever. Jé, cirkuszban voltam, igaz lenne hát? Itt csend honol, sok az aggodalom, asztalomon csak a betű vár. Mégis! Hegedű szól távolról, mintha úgy hallanám. Tekintetem tenyeremben megáll. Én csak rácsodálkozom, honnan is kaphattam az ujjaim közt lapuló, gyümölcs ízű nyalókát.