Milford ezredes
Írta: Polónyi Tamás
Közzétéve 4 napja
Megtekintések száma: 19
Milford ezredes
– Tudja, azért hagytam ott a szokásos karácsonyi krikett meccsem, mert ezt az ügyet érdekesebbnek találtam – mondta a nyomozó, miközben tekintetét a dolgozószoba íróasztalának túloldalán helyet foglaló ifjú hölgy tekintetébe fúrta. Reakciókat keresett, de nem talált. A falakon, a viktoriánus korszakba sorolható festmények között nem egy eredeti Leighton és – ha jól látta – legalább két Knowles függött. Művelődést kedvelő ember lévén a legnagyobb kihívást az jelentette, hogy ne csábítsák olvasásra Eliot, Thackeray vagy Thomas Hardy által írott könyvekkel plafonig rakott polcok. Igyekezett tárgyilagos maradni. – Megtaláltuk az ujjnyomát a kandalló szeneslapátján, Margaret kisasszony. A lapát nyomát pedig, minő véletlen, édesapja tarkóján azonosítottuk. -
Az ifjú hölgy úgy állta a pillantást, mint a vádakat, ezért a férfi folytatta.
– Úgy tudjuk, nemrégiben vitája támadt az ezredessel.
– Kinek nem? – tört ki a nőből. – Apám egy zsarnok volt. Nem engedte, hogy a Zeneakadémiára menjek tanulni. Willarddal dédelgetett terveimet is a sárba tiporta holmi sértés miatt!
– Úgy érti, a néhai Lord Wolcombbal? – vágott közbe kérdésével a tiszt.
– Apám szerint nem illett hozzám – szipogta a nő. – Nekem ő az én Willardom volt. Egy kártyapartin apámat csalással vádolta meg. Ezt sértésnek vette. Párbajban követelt elégtételt.
Willardnak esélye sem volt…
- Ezt az apja mesélte önnek? – hangzott a kérdés. A nő a fejét rázta.
– Az anyám. – Kitörölte a szeméből az összegyűlt könnyet. – Apám este sokat ivott. Láttam, hogy ott szendereg a fotelban, háttal a kandallónak és félig meddig az ajtónak is.
Odalopództam. A lehető leghalkabban vettem fel a lapátot. Lesújtottam. Hallottam, ahogy reccsen a csontja. Ekkor nyitott be Sigmund, a komornyik.
– Így inkább beismeri tettét, semmint menekülne?
– Mit tehetnék mást? – vonta meg ruhájától fedetlen vállát. – Legalább a bátyáimnak nyugtuk lesz, még ha én a pokolban kárhozom is el. Amúgy sincs már értelme az életemnek.
A végszóra nyílt az ajtó. Feldúlt férfiú csörtetett a szobába.
– Húgom, mit művelsz? – szólt meglepetten.
– Amit meg kell tennem, Marvin! – érkezett a felelet. – Bevallom a rémtettem. Tudom, hogy ti is így járnátok el mindketten …
– Én meg is teszem! – kiáltott. – Nyomozó úr! Tartóztasson le!
Az épp szólásra vállalkozott volna, ám Margaret ellenvetett.
– Megőrültél? Én vagyok a gyilkos – hangzott cseresznye forma ajkairól, ám választ nem kaphatott, mert a kihallgató jobbnak látta megelőzni a nagyobb bajt, és közbeszólt.
– Épp erre próbáltam az imént utalni, kisasszony. Az édesapja testén találtunk egy szúrt sérülést a szíve tájékán, amelyből…
– Én tettem! – vágott a szavába a férfi. – Ott ült apánk abban a karosszékben, amely még anyánk hozományából származott, és anyánk kedvenc könyvét olvasta. Az a disznó!
Egyszerűen feldühített a tudat, hogy úgy pöffeszkedik, mintha a családunk ősi és igen jelentős vagyonát nem ő herdálta volna el.
– Nyilván a Szent Márton Lovarda eladására gondol – vetette fel a kihallgató, bólintást nyert válaszul.
– Anyám legnagyobb szívügye volt. Imádta a lovakat. Arra nevelt, hogy a nemes lények összetartoznak. Mikor meghalt, én vettem át az ügyeket. Apámnak az a hely csak szálka volt a szemében, piszok a körme alatt. Idén októberben pedig, mikor kilovagolt, a pályán megsérült Champagne, a kedvenc telivére. Agyon kellett lőnie. Haragjában és őrületében felgyújtotta az egészet, majd a tűz után túladott rajta. A helyen, ahol felnőttem! Ahol életem legnagyobb részét töltöttem! Célja vesztett szellemhajóvá váltam, ő pedig isten tudja, mire költötte a pénzt. Nekem a lovak voltak az életem. Ő pedig…
– Felteszem, ezt szintén az anyja elbeszéléséből tudja – találgatott a nyomozó. – De mégis…
– Szemben ült a kandallóval – tárulkozott ki hirtelen Marvin. – Aludt. Halkan levettem a lovassági szablyát. Nem gondolkodtam. Mellkason döftem vele. Még a fotel is elfordult, ahogy a testébe toltam a pengét. Arra számítottam, hogy tiszta vér lesz minden, de…
– De nem lett – vágtatott be egy szmokingos, vékony fiatalember. Kackiás bajusza alatt szája diadalittas félmosolyba futott. – Mert megelőztelek.
– Ön pedig…?
– Martin – mutatta be Margaret a nyomozónak az érkezőt. – Az ifjabbik, gyakran képzelgő bátyám.
– Képzelgő? Én? – Egy bordó, bojtos kardzsinórt tett le összetekerve az asztalra, majd megszólalt. – Tekintsék meg a nyakát életem megrontójának! Ettől a zsinegtől származik a horzsolásnyom.
Mindkét testvér elnémult csodálkozásában. A nyomozó növekvő érdeklődéssel figyelt. A fiatalember a hatást látva továbbment.
– Ott aludt a kandalló felé fordulva. A tűz fényében a szokásosnál is sápadtabbnak tűnt. Szája nyitva, ahogy mindig szokott, csak éppen nem horkolt. Óvatosan közelítettem meg kihasználva a tűz pattogásának jótékony leplét. Hurkot készítettem. Átvetettem a fotel háttámláján, egyenesen a nyakába. Teljes testsúlyomat beleadtam. Apánk így is nehéz volt, de miután majdnem öt teljes percen át téptem a zsinórt, nem mozdult többé.
– Mindezt azért, mert nem engedte, hogy a gyalogosok káplárja legyél? Tényleg megérte! – élcelődött az idősebb fiú.
– Gúnyolódj csak! – legyintett Martin – Majd megköszönitek, amit tettem! Felszabadítottalak titeket. Engem pedig hadd várjon a bitó! Nem érdekel! Így legalább anyánkat is megbosszultam.
– Ezt hogy érti, kérem? – kérdezte a nyomozó.
– Egy hónapja elmentek egy amerikai hajóútra – vette át a szót Marvin. – Onnan viszont csak apánk tért haza.
– Azt mondta, hogy anyánk hazafelé a vízbe esett a hajóról – folytatta Margaret. – De, amit nem tudott, hogy anyánk még Amerikából távíróval üzent nekünk, hogy apánk furcsán viselkedik, ő pedig fél. Úgy érezte, valami szörnyűség készülődik. Haza már soha nem érkezett. A hivatalos álláspont szerint leesett a hajóról. A teste nem került elő. De mi tudjuk, hogy apánk szabadult meg tőle, hogy megkaparintsa anyám vagyonát. Megérdemelte a halált – ismételte meg korábbi megállapítását, majd a dühét alázat váltotta. – Mi lesz most velünk, nyomozó úr?
Az becsukta a noteszét, és Margaret elé tolt egy papírlapot. Mind odagyűltek, hogy elolvassák. A nő azonnal ráismert a sorokra. Még a felénél sem tartott, mikor a lapnál is fehérebb lett, és hátrahanyatlott a székében. Martin csak a fejét ingatta, Marvin pedig elfordult, hogy ne is lássa.
„Drága Clara, ahogy tanácsoltad, a lovardát rágyújtottam, de ezt az ördögfajzatot sem tűz, sem puskalövés nem állíthatta meg. A lova múlt ki helyette. Szerelmünkért mégis megkísérlem újfent. A vén szenilis úgyis gyakran blöfföl, kierőszakolok egy párbajt a következő partin. Azért ne feledd: a bergamont mindig nyer. Nemsokára csak a magunk boldogsága számít majd. Mindörökké a tiéd, Willard.”
– Szent Bálint összes szerelmesére! Will… és anya? – hebegte Margaret. – Ez a végső pusztulásra érett világ biztos jele?!
– Ehhez még tegyük hozzá az Üstökös fregatt fedélzetmesterének jelentését! – vett elő óvatosan egy másik lapot a nyomozó. A dátumból kiderült, hogy két nappal a távírón kapott üzenet után íródott.
„Mrs. Percival Milford a HMS Üstökös testének bal oldalán ismeretlen célzattal leakasztotta a védőláncot, majd férjével szóváltásba került. A hajótest a hullámverésben megbillent, minek következtében a Milford házaspár sajnálatosan a tengerbe zuhant. Mr. Milford a felesége mentésére egy fertályórát kísérletezett, míg kihűlés miatt akarata ellenére kiemeltük őt a vízből. Menetjellemzők: 6 csomós sebesség, északnyugati szél, erős, tarajos tengerfelszín, nyolc fokos levegő hőmérséklet. A személy felkutatása nem vezetett eredményre. Vélhetően elhunyt. Hátrahagytuk két órányi keresést követően. Jegyzőkönyv lezárva.”
– Ezeket Milford ezredes mellett találtuk abban a könyvecskében, amit Marvin az anyjuk kedvenceként említett. Ezt pedig – helyezett egy kinyitott mappát az asztalra, melyre a „karácsony” szót írták szabályos, óangol betűkkel – az éjjeli szekrényen tartotta.
A testvérek három lapot emeltek ki belőle. Margaret monoton, elhaló hangon olvasta az elsőt.
– Tisztelt Margaret Milford! Gratulálunk bekerüléséhez a Zeneakadémiára. A rendelkezésünkre bocsátott életrajza igen meggyőző. Várjuk első ülésünkön. Kezességvállaló támogató: Percival Milford ezredes…
A másik testvér, Marvin nem szólalt meg, csak felmutatta a kezében tartott lapot, hogy jól láthassák. A szomszéd faluban lévő kicsi, de gyönyörű Brightfull Lovarda tulajdoni szerződése bontakozott ki kezében, melyet Marvin Milford nevében megkötött Percival Milford.
Martin - harmadikként - a katonai akadémiai behívóját szorongatta. A bevonulási helyként apja régi ezredét, a 5. Királyi Lovas Gárdahadtestet jelölték meg, ahol hadnagyként szolgálhat, ha azt elvégezte.
Hosszú csend következett. A nyomozó nem gyásznak érezte, inkább eszmélésnek.
– Álnokok vagyunk – jelentette ki Martin. – Megöltem… - De mást nem tudott mondani, mert elcsuklott a hangja.
– A mondat első felével nem vitatkozom – felelte a detektív. – A másodikra határozott nemet felelek. – Erre minden szempár reá szegeződött. – Az ezredes halálát Sigmund okozta, persze akaratán kívül. Tudták, hogy az apjuk halálosan allergiás a bergamontra?
– Az Earl Grey – suttogta maga elé Margaret. – Anya kedvenc teája.
– Az anyjuk cserélte ki az ezredes kedvenc Ceylonjával, nyilván Lord Wolcomb tanácsára.
Mr. Milford egy jó nagy bögrével ivott belőle. „A bergamont mindig nyer” – idézte a levelet a nyomozó. – Tudtam, hogy a végkifejlet érdekesebbnek ígérkezik, mint a karácsonyi krikett meccs.