Őszi noir
Írta: Saláth Barbara
Közzétéve 4 napja
Megtekintések száma: 20
Őszi noir
Negyvennyolcadik évemben jártam, akár a század. Az új hatalom kiszorított a csendőri hivatalomból és alkalmi munkákra kárhoztatott. Hónapok óta nem kaptam megbízást. Feléltem a tartalékaimat, ezért naphosszat a Vásárcsarnokban és a környékén lebzseltem, a leeső árukat lestem, miközben rutinosan kerültem az idegenek tekintetét. Életem legnyomorúságosabb időszaka volt egyetlen pozitív hozadékkal: alig jutottam alkoholhoz. Pénzem nem volt rá, és hamarosan nem maradt senki, aki meghívott volna egy pohárkára. Az alkoholfüggőség persze tíz körömmel tépte a húsomat és vagy húsz kilót kiszakított belőlem, mire futni hagyott. Egyetlen szenvedélyem a dohányzás maradt, a mezítlábas Kossuth füstje megtelítette a tüdőmet és szétterült a gyomrom felszínén, egyedül ez az ismerős, testes érzés segített átlendülnöm a nehézségeken.
Irodára nem telt, de aki magánnyomozót keresett, tudta, hol talál rám. Így ért utol a megbízólevél, amelynek feladója olyan összeget kínált, ami hosszú időre kihúzhatott volna a csávából. Egyetlen gond volt a dologgal: Budapestről Szombathelyre kellett utaznom hozzá és a vasútiköltséget magamnak kellett állnom. Ezt akkor sem tudtam volna kifizetni, ha lemondok a napi dohányomról. Nem is tettem.
A harmadosztályra vettem be magam. Hamar kifigyeltem a kalauz mozgását és úgy ítéltem, eseménytelen útnak nézek elébe. Gyapjúkabátomba burkolódzva ültem az ablak mellett. A kocsi deszkafalának résein átszivárgó köd megült a lábamnál, később aztán kezdett felszivárogni a nadrágszáramon. Úgy döntöttem, járok egyet. Az utasok többsége pokróc alatt aludt a gyenge éjszakai fényben, csak azok szedelőzködtek csendben, akik számára a végéhez közeledett az utazás. Valamennyien rutinos ingázók lehettek, mert az utolsó percek kényelmét is kihasználták. Elsétáltam közöttük a peronig. Cigarettára gyújtottam. A szerelvény lassított, majd megállt anélkül, hogy befutottunk volna az állomásra. A sínek mellett egyetlen lámpa vibrált, alig olvashatóvá téve a közeli tábla feliratát.
DEVECSER KÜLSŐ
Szóval bevárunk egy másik vonatot. Valószínűleg a főváros felé igyekvőt. Hosszan fújtam ki a füstöt és elnéztem, ahogy feloldódik az éjszakai ködben. Neszezés hallatszott a mögénk kapcsolt poggyászkocsi irányából: talpak alatt csikorduló kövek, nyögés, artikulátlan suttogás hangjait erősítette fel a levegőben úszó pára. Sípszó harsant, ugyanakkor fény villant. Nem láttam, mi történik, hozzám csak a mögénk kapcsolt poggyászkocsi teste mögül kiszűrődő pászma jutott el. Megfordult a fejemben, hogy talán le kéne szállnom, de nem tudtam, mi zavarta meg a rendet, és egy magányos utazó kevésbé kelt gyanút egy külső pályaudvaron csavargónál. Visszasétáltam a kocsiba és alvást mímelve a galléromba hajtottam a fejem.
Óráknak tűnt, ameddig egyhelyben álltunk, bár visszagondolva negyven percnél nem telhetett el több, amikor a vasúti rendész egy közrendőr társaságában egyenesen hozzám sétált.
– Az iratait uram! – parancsolta a rendőr.
Átadtam a papírjaimat, ő hosszan tanulmányozta.
– Velünk fáradna, kérem! – Nem kérdés volt.
A kihallgatóhelyiséget az étkezőkocsiban alakították ki. Belépve újabb rendőrt, ezúttal egy hadnagyot pillantottam meg, ahogy a pult előtt áll, és vele szemben egy nőt. Egy nőt, aki hátat fordított nekem. Hosszú, barna kabátot viselt, a kabát övét feszesre húzta karcsú derekán, kissé kócos haja a vállára omlott. Már azelőtt tudtam, hogy gyönyörű, mielőtt megfordult.
A hadnagy rám szegezte a tekintetét, mintha így akarna fogva tartani, miközben azt mondta:
– Rendben, kisasszony, elmehet. Mondanom sem kell, ne hagyja el a vonatot.
A nő megfordult, ahogy az ajtóhoz sietett. Szebb volt, mint reméltem. Igazi fan fatale. Amikor meglátott, rémülten járatta végig rajtam a szemét. Bár tartása nem veszített a feszességéből, járása bizonytalanabbá vált. Felsóhajtottam, amikor gond nélkül elhagyta a kocsit és a folyosón ácsorgó rendész behúzta mögötte az ajtót.
– Neve?
Az intézkedő rendőrre néztem.
– Kürthy Gábor.
– Foglalkozása?
– Magánzó.
– Született?
És ez így folytatódott, amíg rá nem tértünk a menetjegyem kérdésére.
– A tényállás az, hogy maga jegy nélkül utazik és a kisasszony látta önt elsurranni a vonaton történt bűntény helyszínéről – szembesített kedvezőtlen helyzetemmel a hadnagy.
Ezután attól való félelmükben, hogy szökést kísérelek meg, nem mertek szem elől téveszteni, és mivel más helyiség nem volt elérhető a két rendőr számára, az elsőosztályú utasoknak fenntartott, párnázott fotelek egyikében kaptam helyet. Épp szemben a pultnál elhelyezett alkoholos italokkal megrakott állvánnyal. Egy ideig csak a melaszból készített rum utánzat üvege létezett a számomra, aztán mégis sikerült a rendőrök beszélgetésére koncentrálnom.
A rendőrök sutyorgásra kényszerültek, hogy ne értsem, miről tárgyalnak. Én azért értettem.
Megtudtam, hogy az incidenshez, aminek tanúja lettem, egy középkorú férfiholttest tartozik. Az utasok zömét a kocsikban kérdezték ki, akik közül többen felismerték az áldozatot, ám nem látták felszállni a vonatra.
– Kővel zúzták be a koponyáját – mondta a hadnagy –, de nincs meg a gyilkos eszköz.
– A vér is kevés a helyszínen.
– Tehát máshol ölték meg és úgy vitték a szerencsétlent a peronra.
– Kutassuk át a vonatot vérfolt után, uram?
– Már igényeltem kutyás egységet. Hamarosan be kell futnia – ingatta a fejét a hadnagy. Az órájára pillantott, aztán nem tudta levenni róla a szemét.
– A hadnagy úr is a fickó arany zsebóráján töpreng? Miért nem vitték el a tárcájával együtt?
– Azon jár az agyam, fiam, hogy egy neves órásmester miért hord magánál silány órát.
– Mert arany bevonatú és mutogatni akarja?
– Akik felismerték, egyetértenek abban, hogy jó órás volt. Akkor vajon miért érte be megbízhatatlan ketyerével, aminek rommá törik az óraműve, miközben a tokon nem keletkezik több egy-két karcolásnál?
Kopogtak.
– Igen?
A nyíló ajtóban a kalauz állt.
– Hívattak?
– Jöjjön be.
– Már elmondtam mindent, ami…
– Nyugodjon meg, jó ember – intette közelebb a hadnagy. – Egyetlen kérdésem lenne még.
A férfi belépett, a sapkáját gyűrögette az ujjai között.
– Igen?
– Arra lennék kíváncsi, hogy ez az ember – mutatott rám a hadnagy – melyik állomáson szállt fel.
– Nem tudom megmondani – hebegte a kalauz.
– Önnek ez a munkája, vagy tévedek?
– Nem, hadnagy úr. De, tudja, ilyen sötét, ködös időben nem is egyszerű…
– Gyakran bliccelnek a járatain?
– Uram?
– Látom, nem megyünk magával semmire. Leléphet.
A kalauz kihátrált a folyosóra.
– Mit somolyog? – csattant fel a nyomozó a vigyoromat látva.
– Elfelejtette megkérdezni, hogy kinek nem kezelte még a jegyét az utasok közül.
– Ne akarja elterelni a nyomozást!
Feléjük emelve a tenyeremet hátra dőltem.
Ismét kopogtak. A két rendőr egymásra nézett.
– Várunk még valakit?
– Nem, uram.
– Mindenesetre jöjjön be! – szólt ki a hadnagy.
Egy pap lépett az étkezőkocsiba. Nehéz kabátja alól kilátszott kopott reverendája.
Zsebkendőt húzott elő és végigsimított vele kopasz homlokán.
– Segíthetünk? – kérdezte a hadnagy és egy intéssel hellyel kínálta az érkezőt, aki leült ugyan, de a beszélgetés alatt folyamatosan fészkelődött.
– Gyóntató papként alaposan ismerem a nyájam. Anélkül, hogy a titoktartást megszegném…
– Gyilkossági ügyben nyomozunk, ami felmenti önt. Beszéljen nyugodtan, atyám.
– Gyilkosság? Nem, nem arról van szó! Maguk az imént kihallgatták Zombori kisasszonyt és nem szeretném, ha azt hinnék, el akarja csalni az árát.
A hadnagy közelebb hajolt hozzá.
– Minek az árát?
– Azért nem váltott jegyet, mert a pénztár már zárva volt és csak a vonaton vette észre, hogy nincs nála a pénztárcája. De én szívesen kifizetem a viteldíját a büntetéssel együtt.
Kérem, tekintsenek el a formaságoktól!
A közrendőr rám pillantott, de rögtön el is kapta rólam a tekintetét.
– Mit tud a hölgyről? – vonta össze a szemöldökét a hadnagy.
A pap újra megtörölte a homlokát.
– A kisasszony nagyon sokat kockáztatott másokért. Igazán önzetlen ember. Semmi szükség rá, hogy hivatalos ügybe keveredjen egy ilyen apró vétség miatt.
– Ez bonyolultabb kérdés. Tudomásunk van arról, hogy az áldozat kapcsolatban állt a hölggyel.
A hadnagy a tekintetével nógatta a papot.
– A kisasszony, kérem, ápolónő képzést kapott a zárdában, és csak a hivatását gyakorolta.
– Valamiféle szakmai nézeteltérése volt az áldozattal? Esetleg visszautasította a kezelését?
– Ó, bárcsak… – csúszott ki a pap száján. Elharapta a mondatot, de megbánás nem látszott az arcán. – A kisasszony remek szakember és csakis a lelkiismerete vezeti.
– Jó lenne most már konkrétumokat hallani öntől, atyám – mondta fenyegetőn a hadnagy, mire a másik egy fél lépést hátrált.
– Mivel zsarolta az áldozat a kisasszonyt? – szegeztem neki a kérdést, erre ő felnyögött és összébb húzta magát a kabátja alatt.
– Uram, a kutyás egység – dugta be a fejét az ajtón a vasúti rendész.
– Megjött végre?
– Igazság szerint már előbb ideért, de a kutya nyomot fogott és nem akarta hagyni, hogy kihűljön.
– Hová vezetett a nyom?
A rendész félreállt, hogy helyet adjon a belépni készülő két férfinak, a kutyás rendőrnek és annak, akit elfogott: két nyílt tekintetű, tetterős embernek. A német juhász fegyelmezetten ült le a gazdája jobb lába mellett.
– Ezt találtam nála, uram – nyújtott át a kutyás egy aranyórát a hadnagynak.
– Nocsak – füttyentett az. – Szakasztott olyan, mint amit az áldozatnál találtunk.
A fogoly és a pap egymást nézték, tekintetük némán beszélt.
– Az áldozat tárcája nem volt nála? – bökött a rab felé a hadnagy.
– Nem, uram.
– Minek ölte meg azt a szerencsétlent az órájáért, ha a tárcáját nem vette magához? – faggatta most a foglyot a nyomozó.
– Nem találtam meg a sötétben.
– És miért van kettő az órából?
Mindenki az órát nézte. A rendőrök tanácstalanul, a rab elszántan, a pap megremegő ajakkal. Halk hangom erőteljesnek hatott a csendben.
– Vigyék végig a kutyát a szerelvénytől a gyilkosság helyszínéig és meglesz a tárca.
Valahol kiesett az órás zsebéből útközben. A második órát pedig vizsgálják át alaposan.
A nyitott ajtóban ácsorgó rendészt félresodorva Zombori kisasszony viharzott a kabinba.
– Pista! – sikoltotta. Mielőtt bárki bármit reagálhatott volna, magához ölelte a rabot, aki erőszakkal fejtegette magáról a karját.
– Nem tudom, ki ez a nő!
– Hallgass, Pista! – sivította a kisasszony. – Nem szándékosan tette. Az én hibám volt. Csak el akarta kábítani, de rosszul mértem fel az altató mennyiségét és magához tért, miközben kicseréltük az órákat. Kiabálni kezdett. Pista megijedt és csak el akarta hallgattatni.
– Egész tisztességesen sikerült – mormogtam.
– Feltettük a vonatra, azt gondoltuk, elviszi innen messzire, mi pedig el tudunk tűnni, de a kalauz karon ragadott, és már nem tudtam leugrani. Hogy eltereljem magamról a gyanút, azt mondtam, láttam egy férfit elsurranni. Ez az ember nem volt ott – nézett rám. – Nagyon sajnálom, hogy bajba kevertem! Nem hittem, hogy van utas, akire illik a személyleírásom.
– Mi van az órába rejtve? – kérdezte a hadnagy.
Pista tekintete tiltón villant a nőre, de az nem törődött vele.
– Bizonyítékok. Ellenem. Hogy a háború alatt szökött katonákat bújtattam. Nem csak a mieinket. Így kollaboráns és hazaáruló is vagyok, és azzal is vádolhatnak, hogy a hatalom ellen szervezkedtem.
– Mit akart magától az órás?
– Engem – mondta halkan a nő.
Összenéztünk a hadnaggyal, aki mérgesen bökött rám.
– Maga szabadon elmehet.
Osztoztam a haragjában, ami, tudtam, nem ellenem irányul.