Te-l-hetetlenség - IV.
III. rész
2015. 06. 01.
regénybeli valóság – él(ed)ő emlékek
Kedves Y!
Ezennel köszöntelek, mint a lélektani regényem főhősét! Az elküldött részlet Előtted való feltárása nem töri meg a finom, érzékeny intimitását. Természetesen az íróasztal fióknak írom, de ez az egész írásállapot, a szókeresés, a megtalált szavak összefűzése, és a mindezt körülölelő lélekjelenlétem valami olyan hatalmas, átfogó mozgósítást visz végbe bennem, aminek során a lélekrajzokból, a történéseink feltérképezéséből helyükrekerült szavak lesznek. Minden idegszálam az összefüggéseket keresi a szavak és a képek között.
A történetünket írom. Nincs vázlata, még nincs gerince, pontosabban történeti váza nincs, a gerincét pedig mi alkotjuk.
Hiába szűröm át az érzelmeimet, gondolataimat, hogy akadjon fenn a sűrűje, még a finomított, apróbb szemcsék is megsebeznek a felidézés rituáléja során. De mindezzel együtt – vagy pont ezért – ragaszkodom ehhez a szívszaggatottsághoz, mert ilyenkor a lényegemnél vagyok, ilyenkor érzem, hogy magába hív az élet. Beavatottság ez, valami különös deformáció, aránytalanodás. A legbensőbb bugyrok forróságában tartózkodva nézek még beljebb és tekintek kifelé, ránk. Megkeresve, megtartva és összekötve a benső szándékot megvalósulásának végpontjával. Valóraváltatlanságaink súlytöbbletével a szavakat terhelni, pillekönnyét fakasztani. Egész lényemet felkavaró tudatjáték ez, átfogni időket és tereket, megnevezni kimondatlanságokat, rendszerbe helyezni és összefűzni az összefüggéseket. Lengeni az időben az érvényes, időtálló emlékezetindákba kapaszkodva, ingázni a mélyrétegeim között. Kibogarászni a köddévál(t)ságon túli lelőhelyeink rostjai közül a bennrekedtséget, meglátni a fátyolkák lemeztelenedését, kibetűzni az elrévüléseinkből az elévülhetetlenségünket. Rácsodálkozni arra, hogy a valaha összegyűjtött kavicsokat még ma is a zsebemben találom. Tudatosított és fegyelmezett időutazás ez, de érzelemdús. Összeérinteni a jelen érvényesíthető, kiterjeszthető részleteit a régi bevésődésekkel és részesülni a találkozásuk, az egymásba illőségük megtapasztalásának érzelmi hozadékával, hatalmas élmény a számomra. A realitásokat mindvégig szem előtt tartva, mert a valósághűség, a hitelesség ereje, hatása a lényeghordozó. A hangsúlyeltolás és torzítás tönkretenné.
A jelenünk miatt érzékenyebben érint a múltunk, de a jelenünk miatt mégjobban szerethető. Egy szívbemarkoló következménye a történetünk leírásának, hogy nem csupán a múltat mentem át a mostba, hanem a jelenből is viszek vissza impulzusokat, érzet töredékeket, amik – odavalóságuk bizonyítékaként – hézagmentesen simulnak bele az akkori összefüggésekbe. Ez sem gyermekjáték, de most jön a neheze: Mi pótolható a számunkra abból, ami kimaradt? Vagy ezek nem helyükrekerült szavak? Szó nem szólhat pótlásról, szó sem lehet pótlásról? Be lehet fedni, vagy ki lehet tölteni a tátongó űrt. A jelennel csupán befedhetjük, de ki nem tölthetjük. El kell fogadnom ezt a lehetőséget teljesértékűnek.
A ruhateregetős-gazolós-porszívózós másállapotúságomnak végre-valahára megvan az aktivitást igénylő igazi közege! A másállapotúság ugyan marad továbbra is a legkülönbözőbb cselekvési területeimet nem csak súroló, sokkal inkább meghatározó mentális alaphelyzetem, de a túltöltődésem orvoslást, enyhülést kapott azáltal, hogy immár regényformában is csoportosulnak a szavak. A történetet nem csak vélem, de élem is, párhuzamosan, sőt, sokszorosan, és ez akkora ajándék Tőled (hogy átélhetem Veled, hogy mindenhova magammal vihetem, hogy alapállapotom, mégis időről időre meglep hullámszerűen fel -felcsapó részleteivel), hogy mindezért nem tudok eléggé és elégszer köszönetet mondani!
Hiányzol.
Szeretettel: X
2015. 06. 16.
helyzetjelentés
Kedves Y!
Te ott,
én itt,
mondd,
mit csináljak ezzel a tengernyi érzéssel, Neked írt levelekt törlök ki számolatlanul, öncenzúra, hogy ne terheljelek, nem tudom hétköznapivá tenni, ez nem arról szól, hogy belesimuljon a hétköznapokba,
de mégse mondd,
mert nem akarok semmiféle követelőzős hangulatot árasztani, de úgy sem tudok tenni, mintha megszoktam volna az érzéseimet Feléd, a kiegyensúlyozott levelek langyosak, és csak a töredékem tartalmazzák, a többlet csillapít(hat)atlanul toporzékol bennem, különben is ennek semmi köze az átlagoshoz, és pont ez a lényeg, miért enyhítsem akkor, de miért zúdítom Rád magam, írjam le és inkább dobjam a tűzbe, megkímélve Téged a nehéz-magamtól, a megtöbbszöröződésemtől, az érzésmennyiség vakmerővé tesz, nem akarok kényelmetlenné válni, nem akarom, hogy kizökkenjünk miattam, mi hát a hiteles, nem lelem az emészthető változatom, nem akarom elrontani, hogyan kell jól csinálni, megbocsátod, hogy kinyitom a tépelődéseimet,
hol a középút, az állítólagosan jól bevált???
Nem elijeszteni, hanem látni szeretnélek!
2015. 06. 19.
húsbavágó
Kedves Y!
Mennyi esélye volt annak, hogy mindez megismétlődhessen?
Ez már az élet, a sors kegyetlen játéka. Régen, a kezdetek kezdetén is jelentős részét az tette ki a nehézségeimnek, hogy a köztünk létrejövő távolságban mit kezdjek a Hozzád fűződő testi vágyaimmal. A lelki magáramaradottságot átmonologizálja az ember, a másik felé irányulva, félőrült módjára. Vagy kézhez kapja a józan tudomásulvételt, amit hajlamos kipöckölni a látóteréből. De a testi összetartozásvágyam, egységtudatom leépítése bonyolultabb volt, többek között azért, mert nem azonos nyelvet beszéltem a sejtjeimmel. Égbekiáltó nélkülözhetetlenséged kínkeservesen némítottam. És egy éve folyamatos a rácsodálkozásom 'a test nem felejt'-állapotra. Egyszerűen nem tudlak megszokni. A bennem fogant égigérőséged érzete régóta az enyém, de egy ideje a kihordott bővelkedésed szemlátomását takarja elevenedésed.
Nem tudom, hogyan lehetnek ennyire azonosak gondolatok, gondolkodásmódok. Honnan a kulcs egymáshoz? Annyi mindent a Te sszemeddel látok! Sok-sok képet készítettem Neked a virágzó snidlingről, az ezerszínben viruló tátikákról, aztán bevillant, hogy Te otthon ugyanennek örülsz. Sejtazonosság ez köztünk, ahogy írtad.
Nem akarom, hogy vesztesek legyünk! Nem is akarok harcként definiálni semmit, a táncparkettünk ne váljon harctérré, még ha egymás oldalán állunk, akkor sem! A környezetünkbe való beillesztésünkön dolgozunk, miközben az élettel küzdünk egymásért, az életbenmaradásunkért. Nem akarom azt érezni, hogy bármiféle válaszút előtt állunk! Én még azt sem fogtam fel, hogy szóbaálltál velem. Mivel egymás húsát alkotjuk, egyvelegünket cipeli az élet, viszi hol a gyomrában, aminek forgatagában kavarogva-préselődve csikarjuk ki az emészthető változatunkat, hol a fejében, ahol a tekervények beláthatatlan zegzugaiban szembesülünk a belátásainkkal.
Tudattal nehéz ezt utolérni, mert amilyen természetes, olyan hihetetlen.
Ártatlannak kell lennünk, maradnunk! Keresnünk kell, és meg kell találnunk az egymáshoz szóló és a történetünk szempontjából hiteles eszköznyelvet! Hiszem, hogy van számunkra ebben az élettestben egy vékony kis ér(vény) az eszköztelenség és a sablonállapotba való (köz)helyeződés sűrű vérhálózatának rendszerében.
A gyötrődéseim ellenére is jól működik az egész: alapvetően itt vagy velem a hétköznapok során, ám olyan magas minőségben, hogy nem olvadsz összefüggő masszává a mindennapok apró-cseprő mozzanataival. Egy-egy átlényegülés minden egyes bevillanás. Folyamatba illesztett elkülönülés-elkülönítés: ez a mi kiváltságunk, összetert(oz)ásunk.
Sok puszi: X
2015. 07. 09.
oldódás
Kedves Y!
Nem tanultam meg hátradőlni, és élvezni az édes semmittevést. Nem tudok pihenni sem fizikálisan, sem érzelmi értelemben.
Kitéptem magunkat az időből.
Mégis az időhöz viszonyítok.
Amellett, hogy megnyugtató, legalább olyan izgalmas az időközönkénti felbukkanásod, összességében mégis úgy érzem, legyőz minket az időbezártság.
Érzéseinkben, szavainkban nincs nyoma az időnek. Találkoztatásukhoz azonban mindig időszűkében vagyunk. Félek az aránytalanodástól.
"Mindegy, hol hagyjuk abba - szoktad mondani -, úgysem érnénk a szavaink végére. És bár tudjuk, hogy végetnemérők a szavaink, mégis mindig fáj, ha megtörjük a folytonosságot."
Az időnkívüliségünk vajon belefér a szűkmarkú idő tenyerébe, vagy kiesünk belőle, kipergünk ujjai közül, mint a 'nő' kezéből az eltelt 25 év? Milyen tóba hullunk?
Érdekes, hogy bár szárnyakat ad az ölelés, mégis úgy evickélek el egyik ölelésedtől a másikig.
Nem akarom, hogy hátrálj attól való félelmedben, hogy túl sok illúziót dédelgetek! Attól, hogy nekifeszülök a határoknak, még nem tévesztem szem elől azokat.
Nem akarok mérsékelt lenni! El akarok érzékenyülni abban az izzadt ölelésben, ami észveszejtően jó volt, mert
igyekezünk megszerkeszteni magunkat,
ám a kifogástalanságot felülírja a forróság,
és ragacsos lesz,
áthatol a ruhán a kipárolgás,
de így válik tökéletessé a pillanat!
Nem tanultam meg elernyedni és – csak úgy – élvezni ezt az életadta ajándékot, hogy tudunk egymásról.
Szeretném, ha fel tudnánk oldódni az érzelmeim természetességében!
Sok puszi: X
2015. 07. 10.
fűben maradásunk
Kedvesem!
Hagyd itt az autót, oda nem azzal megyünk! Kibújok a cipőből, érzékeny a talpam, de kell a föld forrósága, a fű puhasága. Az sem baj, ha élesek a kövek. Nincs út, miénk a táj, pontosabban mi vagyunk a tájé. Végtelen a rét, végtelen az idő. Tekintetünk nem ütközik semmibe, szabadon szárnyalhat. Amott, a rét tetején és azon is túl, felhők moccannak ráérősen, lomhaságuk az időnkívüliségé.
Nem szólsz, én sem szólok, a szavak az autóban maradtak. Minden sallangot elhagyunk. Üres a zsebed, nincs kizökkentő - sürgető csengőhang. Már jónéhány madárhangot be tudok azonosítani. Végre mosolyogsz! Ez már nem a társadalmi mosoly, hanem az eredeti, szeretem, emlékszem, annak idején magyaráztad, hogy idétlen, a szokásos szigorod önmagad felé, de nem kell, az is maradjon az autóban, vagy azon is túl!
Nézem a karcolásokat a kezeden, lassan végigvezetem rajtuk az ujjam, fejünk fölött a tetőcserepeidet látom, a gondosan összeillesztetteket, árnyékot vetnek fölénk. Vajon itt a rét közepe?
Leülsz. Mögéd helyezkedem, hátulról átfoglak, arcomat a hátadnak szorítom. Érzem, ahogy lélegzel, eszembe jut az egyik kedvenc pillanatom, amikor a cipzárod lenyomata az arcomon maradt. Már nincs határ a rét és köztünk, már nincs határ köztünk. Nincs behatárolt idő. Közös a légzésünk, közös az illatunk, közös a kipárolgásunk. Nem engedlek el. Tested érzete kiválik az ingedből. Maradásom, szorításom a teljesség. Érzem a szíved ütemét. Szorítalak, így a jó. Itthagyott minket az idő, vérereink egymedrű patakzásában. Mozdulatlan vagyok a testünk melegében. Mozdulatlanul a szeretetben. Nincs enyhülés, nincs ernyedés. Nincs kárhozat, ami elvághatja mindezt. Gyors légzésünket ütemváltásra készteti a zsongító megtartás.
Magamhoz szorítalak, amennyire csak lehet. Pihend ki a világot velem!
2015. 07. 28.
Sorsmentés(?) : Ikaroszi mélyrepülés
Kedves Y!
Hány színültig telített, sőt, túlcsordult szót
hagyok magam mögött,
ások el,
rázok ki magamból,
hasztalan,
mert a tartalmi vonatkozásuk,
értelm(etlenség)ük
ugyanúgy feszít és kínoz tovább?
Olyan felbecsülhetetlen lenne csak egyszer kimondani,
hogy
vánszorgok Nélküled,
hogy
a hiányod annyira fáj,
mert
ez az égető érzés befészkelte magát a mellkasomba,
és állandósult.
Bizonyos szavaid mélyebben vésődtek belém.
'Vígasztalnál', írtad.
Hát most csak zokognék a válladon.
Sírnék a boldogságtól,
hogy
ezt megtehetem,
sírnék a fájdalomtól,
hogy
hány szót, hány gyönyörű szót kell még
kilöknöm magamból,
eltemetnem,
gyászolnom,
mert ha kimondanám őket,
megfeneklenénk,
azt pedig végképp nem bírnám ki!
2015. 08. 11.
Úszom, úszom és úszom.
Folyvást úszom.
Úszom a változásokban,
úszom a teendőkben,
úszom az aggodalmaimban,
úszom a tengerben, a Balatonban, a folyóban, a bányatóban.
Szeretném megúszni a tépelődéseimet.
2015. 09. 04.
Nagykönyv
Kedves Y!
Úgy érzem, évek teltek el az utolsó levélírásom óta.
A jázminos zöld teámat kortyolgatom. Nem tudom, érzed-e a szádban az ízét, nem tudom van-e kedved, időd a munkahelyeden a teádat iszogatni, nem tudom, vajon összekeveredhetnek ily módon szférák, rétegek, illetve elkülönülhetnek-e életed részl(let)ei egy pillanatra, egy selymes virágíz-érzet idejére kiválhat-e a nyugalomszomj a munkaidőből. Csupán addig, amíg éppen átmelegíti a szádat, egy kortynyi nedv a rétiségünkből, mely felszárad Benned, mint levélen a harmat, de illékonyságának bizsergése átjárja érzékeidet.
Már nehezen nélkülöztem a levélírást, ezt a bensőséges állapotot, amikor útjukra bocsáthatom a Neked szánt, felcseperedett és összezsúfolódott szavakat, gondolatokat, egy fészekajnyi madárfiókát. Akiket eddig óvtam, melengettem, vigyáztam rájuk a fészekben, de idővel mocorogni, fészkelődni kezdtek, indulásra készen.
Elkezdtem papírra írni, menteni a levelezésünket. Vettem egy szép mappát, az lesz a 'Nagykönyv, amiben minden meg van írva'. Nem teljesértékű nekem ez a számítógépesdi. Praktikus, ám steril. Úgy szeretném látni az írásodat, a vonalvezetésedet, nem is tudom mennyit változott azóta, hogy megismertem! Két megsárgult, 25 éves leveleddel kezdődik a könyvünk. Érintésükkor még mindig megremeg a kezem. Mekkora súly tud végérvényesen rátelepedni szavakra, milyen nehézzé képes válni a papír! Elszántságom dacára erőt kell gyűjtenem a mozdulathoz, hogy kinyissam a könyvet. Annak ellenére, hogy belém van vésve minden betűje (kívülről tudom), nem tudom laza, könnyed mozdulatokkal kezelni (belülről látom). Milyen kontrasztos a két sárga, hajtásmintás, zsebreméretezett leveled a többi, hófehér laphoz képest! Látod, tiszta lappal indulunk.
Először meg akartam különböztetni színekkel a leveleinket, Te lettél volna a zöld, én pedig a kék, de ezt hamar elvetettem. Mindketten kékek vagyunk. Így kényeztetem magam a folyamatosság, az egymás szavába vágás illúziójával. Legalább papíron ne különüljünk el!
Olyan kíváncsi lennék, mit csinálhatsz most, ebben a pillanatban, amikor én megint a könnyeimmel küszködöm! Rétiségünk, régiségünk harmatcseppjei árasztanak el, édes-b(or)ús történetünk napvilágra kerül, megcsillan a fényben és vándorol vissza belém a sokadik lehetőségen keresztül. A leveled érintésével lett időmegtartó a kezem, ezen sem könnyít az élet, de ne is tegye!
Most nem vagyok képes többet írni.
Hiányzol
2015. 09. 15.
életrevalóságunk
Kedves Y!
Szavak maradtak, érzelemhordozók.
Öntsem ki belőlük a tartalmukat?
Kiüresítetten is beszélnek.
Hallgassak?
De hisz olyan szépen, ártatlanul szeretlek! Nem állok be senki elé és nem veszem el senki helyét. Alkalmazkodjak sémákhoz, sablonokhoz, hogy könnyen beilleszthetőek legyünk?
Hogy megfelelőek legyünk?
Ez az erőtől duzzadó, mégis leheletfinom puhasággal körülvett intim burok, a féltve óvott érvényesülésünk annyira a miénk! Hogyan tépjem, hogyan szakítsam ki magunkból?
Mondjam azt az életnek, hogy köszönöm szépen, ebből nem kérek ebben a formában, hanem alkalmazkodom a félelmekhez, más félelmeihez úgy, hogy nem is vagyok félelmetes?
Ez nem kicsinyes emberi játszma a bizalmatlanság béklyójában, nem hagyom, hogy megalázó szerepbe bújj, nem engedem, hogy megmérgezett, közhelyes helyzetbe kerülj, mert ez az egész egyszerűen nem arról szól! Semmilyen olvasatban sem.
A szokatlan történeteknek igenis van létjogosultságuk. A minőség adott, belőlünk fakadó, újra és újra rácsodálkozom a természetes szépségére.
Mit áldozzak fel magunkból? Hiszen kincsek vannak a lelkedben, amiket igenis ki fogok ásatni Veled onnan, ha nem teszed meg, hát én kaparom elő őket! Nem magamért, mert én érzem, én tudom már az idők kezdete óta, hanem Érted, aki hajlamos vagy megfeledkezni róluk, rejtegeted őket önmagad elől, és ezzel hibát követsz el! Szembesíteni akarlak velük, hogy lásd, hogy elhidd meglétüket!
Indulj ki a rajzaidból, megfelelő kiindulási pont! Tudom, hogy ahhoz lélekállapot kell, írtad már, de kérlek, keressük meg azt az állapotot! Ki kellene plakátolni a világot a rajzaiddal, annyira szépek! Szépek Benned is, csillognak, mint lehetőségek, mint tartalmak, de a rajzoknak a papíron a helyük, hogy aztán a szemünk tegye be őket a lelkünkbe.
Annyira óvnálak! Féltelek! De hogyan óvjalak, ha ezzel akaratlanul ártok? Micsoda nyakatekertség!
Nem akarok érvényesíteni semmit, ha azzal sérül az életed!
Van kiút, amikor egyre beljebb találjuk magunkat???
2015. 09. 22.
som
Kedves Y!
Mivel nem kaptam tiltást az írásra vonatkozóan, szabad kezet adtam magamnak. Nem tudom mekkora felület marad nekünk, nem tudom van-e lehetőséged elkeríteni életedből egy területet, amin van, lehet létjogosultságunk. Mi vár a leveleimre útjuk végén?
Mit küldhetek születésnapodra? Ugyanaz az izgalom játja át készülődésem, mint 25 évvel ezelőtt ilyenkor.
Gyűjtöttem Neked boldog pillanatokat, amiken osztoztam Veled azáltal, hogy megtörténtükkor Rád gondoltam. Kis fáziskéséssel a Tieid.
Tele az erdő érett sommal. Mennyi minden elfér egy pici bogyóban, egy falatnyi ízben! Kicsit fanyar, de leginkább édes, zamatos, puha, omlós. Mindig lenyűgöz a bogyók magábasűrítettsége.
Egy dallam élőben, amit elküldtem már Neked. Ghymes koncerten voltam, és feszegette a lelkem határait a Tánc a hóban című daluk. Úgy érzem, még mély lélegzetvételkor is feszít az a zene, annyira kitölti a lelkem. A hegedű sírása vigasztalhatatlan.
Újraélem szavanként az egész levelezésünket. Ez a hozadéka is csodálatos a szándékomnak, hogy papírra alkotom-alakítom, képze(le)m a történetünk testét. Testet öltött vággyal férkőzöm hozzá, letapogatom. Oly jól ismerem vonásait, testhajlatai redőzöttségét, rejtett zugait, kisimulásai bársonyosságát, húsának tömörségét, izmai megfeszüléseit, zsigeri rezzenéseit, mégis meglepetésszerűen érnek (el)mozdulásai. Vajon tudok olvasni, jósolni tenyeréből? Vajon nyomvonalainak térképrajzolata vakon követhető a számunkra? Hall(gat)om testbeszédét. Lejegyzem.
Szeretek írni. Részben azért, mert szókarcolatok, szójelenségek születnek a mélyen, sötétben halmozódó, tárolt emlék-, benyomás-, gondolat-, érzésformálta alakzatokból, amik időnként belülről nekemcsapódnak, vagy csak súrolnak gomolygásuk által, míg egy részük leülepedve pihen a legalsóbb rétegben. Tudok róluk. Ám ha megnevezem őket, szemmel tekintek rájuk. Szavakkal ellátva leírhatóvá, kimondhatóvá tenni a bennemlevőséget olyan, mintha minden egyes eltételem tartalmát beazonosítva szembesíteném a létjogosultságával. Törődök és újra átélek. Ezt fokozza - teljesíti ki - az, hogy nem csupán a történetünk megtestesülését formálom papírra, hanem mindeközben megismerem – felismerem – beismerem részemről a csillapíthatatlan igyekezetet, hogy ösztöneit is megfigyelve szemlél(tet)hessem működésmódját. Lejegyzem keserédességét annak az érzésnek, hogy elevenébe látok: kezesbárány ellenállhatatlanságába kapaszkodva szőrén ülöm meg betörhetetlenségét. Bekeríteném iramodását, hogy teret nyerjünk, hogy időt kapjunk. Csillapíthatatlan igyekezetem ámokfutása ez a szemellenzős szándék. Sorokba töröm.
Megörökítem az áramlást, a csendet, az elhallgatás erejét, a torokszorító íz élét, a türelmetlen várakozást, az újraérzés örömét. Szeretem a lendületvételeket a szavak betűjeinek írásakor, a papír bevésődését, a vékonyabb-vastagabb betűrészleteket. Nagyon ritkán emelem fel a kezem írás közben, szavanként végérvényesen összeragadnak a betűim. Szeretem, ahogy a kézzelközvetítés során éled a papír. Szépen vastagszik a könyvünk. Az egysíkú fekete betűk a monitoron csak jeleznek, ellenben a könyvünk lüktet, él. Ezeket a levélírós állapotokat, hangulatokat, órákká duzzadt perceket, dédelgetett elnehezüléseket, valamint a pillekönnyű szárnyrakeléseimet is Neked adom.
Tiéd a mosoly, a tekintet, a szívdobbanás, ami jártamban-keltemben hagy el engem ragyogó-fényes többletként, és megéléseimen, vágyakozásaimon keresztül varázsol bele minket azokba az apró városrészletekbe, amiket már kettőnk színeire festettünk.
Tiéd a minden ilyen rátekintést követő felismerés édes érzete, miszerint az ismétlődések nemhogy koptatnák, inkább sokszorozzák, növelik az emlékezéseim hatását.
Óriási dolgot művelsz azzal, hogy Te magad, saját kezűleg építed fel az otthonotokat! Azt a többletjelentést is ízlelgetem, hogy pont a születésnapod köré csoportosítottad a zárószakaszt. Innen is érzem, mennyi plusz kerül a munkád, a törődésed által azokba a falakba, cserepekbe. Megannyi elszántság, kitartás, megvalósítás amit belevakolsz a falba, mind-mind az otthonotok részévé válik. Emiatt sokszorosan szerethető. Kitapintható lenyomatot hagy a többhónapos mentális ottléted. Tisztellek mindezért. Gondolatban este, a nyugalomban besétálok Hozzád az alkotásodba, megcsodálom, leülök az új rész közepére, elismerő pillantásom Rád szegezem, és koccintok Veled!
Boldog születésnapot!
Sok szeretettel: X
2015. 09. 28.
dac
Kedvesem!
Miért bénít Téged az, ha kiterítve látod a gondolataidat?
Miért bénít Téged az, ha kiterítve látom a gondolataidat?
Mi vesztenivalód lehet velem szemben?
Én nem adom fel, továbbra is kopogtatok a résnyire nyílt ajtódon.
Miért ijesztő az, hogy kíváncsi vagyok Rád?
Abban bíztam, hogy a folyamatos levélváltásunk olyan ézelmi biztonságba helyez és tart ott meg Téged, hogy feloldódsz a társaságomban. Ha nekem nem hiszed el, az idő meggyőz arról, hogy Melletted állok, vagyok, élek, amennyire tehetem.
Annyira hálás vagyok Neked a Tőled kapott bizalomért, gondosan becsomagolt megmutatkozásaidért! Kibontogatom, értelmezem.
Tudom, hogy őszinte vagy, sokatmonondóak a soraid, és az is, ami közöttük, mögöttük van.
Mégis, ennek ellenére bevallom: mohó vagyok Téged illetően.
Nem elégedetlen, nem számonkérő, egyszerűen csak mohó.
Úgy szeretnélek jobban megismerni!
Ha csak a félelmeid szabják a határokat, vagy a megszokásaid, vagy a beidegződések, kérlek, kérlek, gyűrjük már ezeket össze, és hajítsuk el áthidalhatatlan messzeségbe!
Úgy, de úgy szeretnék Tőled egy dacos, kócos, lendületbőlírt levelet! Küldj el ezért nyugodtan a francba, de ezt is írd meg!
Hiányzol!
Nagyon!
Sok puszi: X
2015. 10. 08.
Temérdek idő telt el azóta, hogy utoljára láttalak.
Olyan, mintha a jövő heti találkozásunk az első lenne.
De valamiért mindegyik olyan.
Úgy látszik, ennek már így kell lennie.
Mindig, mindig készülünk.
Furcsa folyamatosság ez.
2015. 10. 13.
kérdéseim
...És megkérdeztem volna
Milyen érzés újra a sulid aurájában lenni, amikor a régi ottlét találkozik egy újjal?
...és megkérdeztem volna
Milyen érzés belefeledkezni a valahai-mostani ölelésünkbe?
...és megkérdeztem volna
amikor leültem végre Veled a lázas sietségem után,
Milyen a Te várakozásod?
Mert az én várakozásom időmértéke a hajtás
tehetetlennek érzem az idő lassúságát a jöttödig
lázas tevékenységekbe vetem magam
kényszerítve az időt
gyorsulásra,
száguldásra,
az együttműködésre,
cinkosommá téve,
hogy érkezésed után remélhessem tőle:
képes ittlétedkor a leglomhább ütemre váltani,
beburkolni minket egymásnak,
konzerválódásunkat adva táplálékul
az elkövetkezendő ínséges
napokra,
hetekre,
hónapokra.
2015. 10. 13.
té(r)vesztés
Kedvesem!
Vajon egy úton haladunk?
Mi az, ami összeköt minket?
Azt hittem, azt reméltem, a részletek gazdagsága, átélése, összeillesztése, tudatosítása lesz egymás megismerésének kulcsa, együttműködésünk feltétele. Ezek a törekvések részlegesek, hiányosak, elméletiek voltak, és azok is maradtak. Nem a mi hibánk, nem is hiba, az élet felülírja a szándékaimat. Nem feszülök neki a másfajta megvalósulásnak, inkább belehelyezkedem a lehetőségeinkbe. Belátó vagyok, Te is belátásra késztetsz, időt feltételezve, adva nekünk. Nyugodt vagyok és visszafogott, mi más is lehetnék, értek mindent, de belül a lendület, az erő dolgozik megállás nélkül, na, ennek nekifeszülök, árnyékolom, takarom, de kisugárzik, kitüremkedik. Kavarog és fortyog bennem, szelidítem, (el)viselhetővé mérséklem, folyamatos az arányosítási kísérlet, de hiábavaló, hiszen lényege folytán intenzív. Ezt az élet ízeként élem meg, belső parancsra, meg nem szűnő késztetésre kóstolgatom – soha össze nem érő, különös zamatú ízorgia – megszállottan. Az önfegyelmet már megtanultam, és valamelyest ez befelé is hat, de ez a máz csak a túlélést biztosítja, a megélés a belső remegésben van. Azokban az állapotokban, amikor eldönthetetlen, hogy fázom-e, vagy melegem van, hisz mindkettő, a torkomban lüktet a szívem, a szívemben dobol a belső történetem és a külső események találkozásának csattanása-csattanója. És egyre csak hallom a szavaidat, hogy lassúság..., meg türelem..., és bólintok, mert értem, mert megértem, mert nincs más választásom. De sodor a lendület, mert íz kell(!), mert szín kell(!), mert tudom, hogy belül színes minden, de – csak egy villanásra, egy impresszióra, egy bevésődésre, egy beigazolásra – kívül is akarom látni, akarom lát(tat)ni Veled!!!
Neked a fehér falak a szépek, számomra is azok, de az élénkzöld konyhám egyszerűen elvarázsol, és én boldogan pörgök bele az intenzitásába, az intenzitásunkba, mert ellenállhatatlanul találkozik a rezgésszámunk. Hát ezt vedd Magadra! Szigorúan és józanul! Minduntalan lecsillapodás, mennyi elvesző energia, de ez a működésfeltétel. Ne langyosíts, mert félek, folyamatos mérséklésben, normál hőmérsékleten íztelenné válunk, kikopunk, mint az Általad emlegetett hétköznapok! Akkor mi lesz? Nem vagyok képes kiszolgáltatni magunkat a szürkülésnek, már csak azért sem, mert nem mesterségesen tartom magas hőfokon a vibrálásunkat, a hevületünket! Vagy mit gondolsz, józanul, kiegyensúlyozottan is kopásállóak vagyunk? Nem költői kérdés. Bár ez egy szokásos, lendületbőlírt levél, de itt és most megígérem Neked, hogy csendben maradok és fegyelmezetten kivárom a választ!
2015. 10. 30.
válaszaim
Hova vittél?
...Ha írnék Neked,
megírnám,
a bársonyos hangoddal érintettél, simogattál.
...Ha szólnék Hozzád,
elmondanám,
a telefonbeszélgetésünk alatt
olyan közel voltál
olyan szorosan öleltelek
nem ketten voltunk
egyek voltunk
egyedül voltunk
(ön)azonosak.
Mondd, hogy lehet
ilyen valóságos
ilyen (h)egetrengető
a hangsebesség áttörése?
Törésvonalaink mentén
találkoztunk
törésvonalaink mentén
éljük összeillőségünket
reméljük összeilleszthetőségünket
sebesen és sebzetten.
Mondd, hol jártunk?
A szavaid a szavaim.
A legbensőbb gondolataim visszhangját hallottam Tőled.
Kiszakított belőlem az élet akkor,
fáj a visszaékelődésed (m)értéke.
Rátaláltunk az összhangra.
2015. 11. 18.
Kedves Y!
Megkönnyítem az életedet. Feladom.
Néha úgy érzem, mindent tudok Rólad. Szavak nélkül is.
Máskor viszont elsorvadok, kiszáradok, ha nem érkeznek életmentő szavak Tőled.
Miért ilyen végletes az egész?
Nem tudok elmerülni abban a jóllakott állapotban, hogy állnak az alapok, szépen rakjuk a falakat, együttműködve, egymásra mosolyogva.
Most nem látom az épülő falainkat. A félelmeim és a kétségbeesésem takarásában vannak.
Szálljak le a földre?
2015. 11. 21.
Most megint érzékelem a cipzárod lenyomatát az arcomon.
Ez a kettősség szétválaszthatatlan. Hogyan koccan időnként egymásnak a két tudatállapot, szívét egy pillanatra a torkába ugrasztva, ereit elzsibbasztva: a férfi jelenvalósága beléágyazódott - mikor? mióta? -, ugyanakkor erre a megszakíthatatlan folyamatosságra időnként rázuhan a felismerés hirtelensége, hogy újra megtalálta Őt. Milyen ismerős minden mozdulat, minden szó, s mégis mennyire zavarbaejtően, vérpezsdítően újként hat! A kódjai belévésődtek, évek, évtizedek sem törhették fel; az idő, a számtalan felidézés, a kockás inges jelenlét belső állandósulása nem koptathatják együttlévőségük újdonságát, frissességét.
Közös a vérkeringésük.
Néha úgy gondolja, kegyes hozzájuk az idő. Mindenki mással száguld, rohan, őket viszont valami elszigetelt dimenzió melegpuha rejtekadásába, változatlanságba mentette. Kakukkfiókaként helyezve bele az időnkívüliség fészkébe, (felül)múlhatatlan gondoskodására bízva, azért, hogy szárnyai alá vegye kívülállóságukat.
Máskor azonban az idő játékszerének érzi magukat: kitaszítottként próbálnak időt nyerni, kérni, tépni, lopni maradandóságuk számára. Az érzéketlenül múló idő kirekesztette őket magából, csak néha könyörül. Olyankor csipegetik az általa odavetett nyers falatkákat, amelyek pont elegendőek az életbenmaradásukhoz, de éhségüket nem csillapítják. Temérdek idő halmozódott fel a hátuk mögött, ami röhögve lökte ki zárójelbe téve-zárva őket, és mennyi(?) még előttük, aminek gyönyörű pillanatszigeteit édesen-búsan kínzó, tengernyi várakozás határolja el.
Szükséges most az a 'pillanatnyi montázs-varázs'!
Mi szerint a kakukkfióka megtörheti ezt az átkot. Képes a kegyes állapotból, az időtlenségből, a tojáshéj-burkát áttörve áttörni az időuralomba, és szárnyra tud kelni a szigetek között!
Az összekapaszkodásban körülöttük bezáruló zárójel lehet akár mentőöv a számukra!
2015. 12. 03.
itt maradtál
Kedvesem!
Éb(e)ren töltöttem az éjszakát.
Arcodat éreztem az arcomon,
Hangodat a fülemben,
Szavaidat a bensőmben,
Illatoddal takaróztam.
Boldog névnapot!
2015. 12. 03.
összeforrás
Hajnal lett
majd nappal lett
és velem vagy.
A kíméletlen idő szemet húny:
nem törli le, nem halványítja
arcod meleg, puha érzetét az arcomról.
A helyén volt minden szó.
Vajon mikor születtek meg egymás számára?
Kiapadhatatlan forrás vagy,
örök meglepetése az ismételt felfedezéseknek
a megcsillanás szemkáprázata,
fénytörésében
a rácsodálkozás erejének és szépségének frissességével.
Mégis a fakadásod
a legtermészetesebben képződött
a gondolatfolyamod
olyan mélyrehatóan itatott át engem
mintha bennem eredne
mintha