Téliválság

Téli válság

„Írni akarok, írni akarok, ír-ni a-ka-rok!” – babrált idegesen a hajával Bea. Megint ott ült a kanapén, előtte a felnyitott laptopja, egy üres oldal a Wordben, és fent, baloldalt a kurzor. Hevesen lecsapta a gép fedelét, és odahúzta maga elé a füzetét. Kezébe vette a tollát, és ingerülten kezdte rágcsálni a végét. De az oldal csupasz maradt.
– A francba! – egy hete fejezte be a legutóbbi regényét, és azóta csak két novellát és három verset írt, semmi mást. Ma… ma meg még semmit, pedig már délután három óra volt! És tegnap sem!
Vagyis de: előző reggel írt egy befejező versszakot egy verse végére.
Lassan becsukta a füzetét, hátradőlt az ülőkén, és a tetejére támasztotta a fejét.
Hatalmasat sóhajtott. Behunyta a szemét. Lassan a szemhéja alól egy könnycsepp bukott ki. Hogy lehet, hogy neki, akinek a keze nyomán csak úgy hullottak a szavak, mint a hópelyhek odakint, most semmi nem jut eszébe?! Az égvilágon semmi! Ráadásul azok a bunkó hangok a fejében sem hagyták békén…
Engedte a könnycseppeket végig folyni az arcán. „Megtörve ült az erdei kunyhóban a rozoga ágyon. A könnyek szabadon patakzottak az arcán, és a koszba mély árkokat vájtak. Előtte a földön poros könyv. Ebben a pillanatban…” – mesélte magának. „Nincs ötletem, mi történjen ebben a pillanatban vagy a következőben!” – sóhajtotta. „Mert nem is vagy igazi író!” „Hol van akkor a Kifogyhatatlan Múzsa?” – szólalt meg a fejében két hang is egyszerre csúfondárosan. „Elveszett!” – vihogott egy másik. „Na, ennyi pihenőidő mindenkire ráfér” – védekezett Bea. „Pihenőidő?! Inkább súlyos válság!” – torkolta le néhány hang egyöntetűen. „Jaj, fejezzétek már be!” – állt fel Bea, és kilépett a konyhába.
Unatkozva lépett a csaphoz. Engedett magának egy pohár vizet. A mosogatónak dőlt, szájához emelte a poharat. Kortyolt egyet. A víz hűvös volt, Bea a pohár köré fonta az ujjait. Belebámult. A vízben tündöklött a lámpa fénye, homályosan még a tükörképét is látta. „Valaki ült a bokor tövében, és nézte őt. Körvonalait kiemelte a gyönyörű nap lemenő fénye” – kezdte magában a következő történetfoszlányt. „Túl elcsépelt” – szólt közbe egy fejében lakó hang.
– Csatt! – Bea földhöz vágta a poharat, és viharosan indult a szoba felé. Megállt az ajtó keretének támaszkodva, és bámulta a vastag, téli zokniba bújtatott lábujjait.
– Írni akarok! – gondolta. A hangok megint mocorogni kezdtek a fejében, és érezte, hogy valami beszóláson törik a fejüket. „Mivel kössem le a gondolataimat, ha nincs ötletem újabb szereplőkre és kalandokra?” – szegezte magának a költői kérdést.
Tekintete a padlóra siklott. Csavarta a szívét, hogy nem tud írni. Tekerte az agyát, és tépte az idegeit. Alkotni szeretett volna, teremteni, létrehozni, szabadnak lenni, elveszni a történetek világában, ahol mindent ő határoz meg. Ha azt mondja essen, esik, ha nem, nem. Ha azt mondja havazzon, havazik, ha nem, nem. Ha azt mondja, van ihlete a szereplőnek, ha nem, nem. „De a való világban nem így működnek a dolgok” – állapította meg.
– Ó, Istenem, miért nem adsz ötletet?! Miért kell így szenvednem? – emelte fel a tekintetét a szemközti fal előtt álló kanapéra, rajta a füzettel és a laptoppal. Hangosan mondta ki a szavakat, miközben ismét könnybe lábadt a szeme. Itt lenne ez a téli, fagyos délután, egyedül, szabadon. Épp arra találták ki, hogy az ember írjon valamit egy bögre meleg kakaó mellett! Erre…
„Bénaaa! Találj már ki valamit!” – hallotta a hangot, s ahogy az ablakra emelte fátyolos tekintetét, s szinte látni vélte, ahogy szamárfület mutogat. Ha nem lett volna a saját fejében, Bea biztosan leütötte volna. De így csak összeszorította a fogát, és érezte, hogyan megy föl benne a lüktető, forró pumpa. „Isten nem arra teremtett, hogy egész nap csak írj” – szólalt meg ismét a hang.
„Igen, szolgálhatod vele. Igen, alkotni szép és jó dolog. De nem fog kaland eszedbe jutni, ha nem teszed ki magadat valós élményeknek!” „De...” – gondolatának hangja elakadt.
Sarokba szorították megint ezek a hangok. Nagyon idegesítették. Kínosan érezte magát nézeteikkel szemben. Ki tudja, hogy igazuk van-e? Kik ők egyáltalán? „Meg kellene írni” – gondolta. „De ennek a regénynek, elbeszélő költeménynek, drámának vagy minek ők lennének a központi kérdései.” „Az olyan kérdései, amikre te sem tudod a választ” – hurrogta le egy hang. 
Bea megrázta a fejét.
Kint ismét szállingózni kezdett a hó, a szemközti domb tetején hóember állt. Az oldalon gyerekek szánkóztak, hógolyóztak, nevettek. „Milyen jó nekik” – gondolta az a bent kuksoló.
„Ekkor elvesztette önuralmát és kirohant. Nem is emlékezett, mikor szánkózott utoljára…” – kezdett ezúttal bele a fejében az utóbbi, higgadtabb hang.
Engedelmeskedett neki.
Kiszaladt a konyhába, ügyesen átugrotta a kiborult vizet és a szilánkokat, mint a távolugró egy novellájában, majd ott termett az akasztónál, felkapta a kabátját, fejébe húzta a sapkáját, nyakába tekerte sálját. A cipzárját is menet közben húzta fel, ahogy becsapta maga mögött a könyökével az ajtót.
Kint a ropogós havon át futott a fészerig. A sarokban ott állt a rozoga szánkó, amin a jégvirág fogta össze a port. Bea kesztyűs kezével megpróbálta lesöpörni róla, de sikertelenül, így rajta hagyta. Megragadta a járgány madzagját, és elkezdte kifelé az utcára húzni az udvaron keresztül.
– Hé, várjatok! – kiáltotta a gyerekeknek, akik épp a nagyobbik szánkózó helyre igyekeztek. – Jövök én is!
Közben elragadta a kinti meseszép, csipkefehér táj hangulata. Északi sark, Mikulás, advent, karácsony, a kisded Jézus – tolultak fejébe a fogalmak mind egyszerre, és máris megbocsájtott az őt bosszantó, kéretlen hangoknak, hiszen igazuk volt: neki most ki kellett jönnie ide, a tiszta jégvilágba, megélni a teremtettség és teremtés csodáját, megtapasztalni a valóságot, hogy később olyat írhasson, ami az emberi lélek mélyéig hatol felemelve az olvasót az égbe.