Tente, baba, tente…
Írta: Toldi Zsuzsa
Közzétéve 1 hónapja
Megtekintések száma: 317
Tente, baba, tente…
Este hét fele járt. Most fogalmazódott meg ködös, fájdalomtól nedves agyában, hogy kinyitja valahogy az ablakot. Kiugrik. Ekkor jelent meg az orvos, elindította a szülést.
Most csak nézte, nézte most magát a maszatos tükörben. Fogatlan szája szélét összeszorította, ősz hajába beletúrt, kitépett egy féltenyérnyi hajcsomót.
- Ez használni fog – mondta az orvos-, s a sötétzöld krémmel jól bekente akkor a mellbimbókat.
A fehér nejlon hálóingen zöld, kicsiny mellcipók sajogtak. A ded rágta, tépte, szájával véresre harapdálta. Ő akkor szótlanul ökölbe szorította kezét. A felelősség és az elzavart fájdalom mosolya jelent meg arcán.
Most már nem terheli a felelősség, a fájdalom azonban örök vendége maradt. Mellkasára telepedett, nem mozdult onnan. Elővette a konyhafiókból a kést. Szorosan lépett a tükör elé, a mosolyt próbálta a késsel lekaparni. Zavarta.
Tente, baba, tente, dúdolgatta egykoron, mikor reggel az összepisált lepedő hidegére ébredt.
Nem, nem haragudott. Azonnal meleget csiholt, hol babrálta, hol rugdosta a kályhát, majd lötykölte a vízben az ártatlanságot.
Már nem lötyköl semmit. Ciszta lett a húgyhólyagon. Nem is mondta senkinek, de meg kell keresni a kalaptartó dobozában azt a nagy tűt, ki kell szúrnia. Most vizes vér folyik a tükörrel szemközt a lába szárára.
Aztán eszébe jut az a nagyon szép, zöld bársony ruhás baba. Arany cipő, arany öv, sejtelmes fátyol. Ő gondolta ki, hosszú estéken át varrta. Ujjaiból nagy vízhólyagok nőttek, de ő csak varrt. Miért nem látta meg a jövőt? A babák sorban elhagyták, orruk megnőtt, hajuk kikopott, megcsúnyultak, kopasz fák tetején meztelenül hintáznak. Angyali tekintetük elveszett, mélyen kivájt szemgödrök tátongnak.
Ekkor tépte le mindkét karját, megcsonkítva bámult magára.
Csípős szél fújt akkor, mikor lelopta a vigyorgó bohóc nyakából a fehér csipkés tortalapot.
Minden születéskor gyújtott egy kicsiny gyertyát, mellé helyezett egy masszív talpon álló tortaszeletet. Csokist. Vagy mokkát.
Ma gonosz bohócok szaladgálnak körülötte mindenhol, kinevetik, gúnyolják. A torta morzsalékát károgó varjak csipdesik fel a hajdani eperfa alól, hallani sem akarja azt a rekedt hívóhangot. Már nem akar semmit hallani! A két levágott fülcimpa érthetően vöröslött a tükör legaljában.
Még hozott néhány zongorafoszlányt a szél, a lemezjátszó tűje karcogott, és mindent átölelt a jó meleg mesetakaró. Utoljára kinyitotta könnyes szemében az albumot, s rájött, a rózsaszín fotók látványa mindig is hazudott.
Valaki túl nagyra nyitotta a disznóól ajtaját, s a rózsaszínű, puha húsú malackák kisurrantak.
Hívta őket a sok makk, meg sem álltak a makkföldig. Csak néha fordultak vissza, s igyekeztek mindent elfelejteni. Sáros, ronda varacskos disznó lett belőlük, értetlenül visítoztak, ha a csecs vagy az anyaföld szavakat arra fújta a szél, ahol éppen caplattak.
Mi kellene még? Mit nem tett jól?
A kérdéseket a tükör csak visszaverni tudta, mígnem eltörött ezernyi darabra. A hófelhő leszakadt az égről, éles kristályok vagdalkoztak. És nagyon-nagyon hideg lett, nem volt semmi a csupasz földön, hová bújni lehetett volna.
A nőnek eltörtek lábai, méhét a rák már rég kimarta. Bőre megfeketedett, összetöpörödött, fejét a gyermekségből sarjadó kegyetlenség lemészárolta. Szíve csak egy sztenten zsibol már hosszú idő óta. Egy jó sebész varrta oda vastag cérnával. Csupán őrült szemei villogtak zavarodottan. Végül még átfutott rajta nehéz élete. Kiszolgáltatott magányának felismerése vágta még gyomorszájon, aztán már csak egy árnyékkupac látszódott. A gyenge szív most szakadt le a sztentről, örökre elvált az élettől, mint a levél az őt megtartó ágtól.
- Már a süteményt sem tudom megemészteni. Nem baj.
Utolsó szavai ezek voltak.