Korona vírus
Írta: Váradiné László Mária
Közzétéve 1 hete
Megtekintések száma: 36
Korona vírus
Operában voltunk. Jakub Jozef Orlinszky kontratenor előadását hallgattuk meg a televízió Mezzo csatornáján. Judit néni a IX. emeleten én a VII.-en. Másnap kiértékeltük az előadást, ki hogyan énekelt, ki tetszett, ki volt az előadó, mit fogunk legközelebb megnézni.
Judit nénivel eddig csak néha találkoztam a lépcsőházban. Köszöntünk egymásnak, néhány szó erejéig meg is álltunk, szidtuk az időjárást, a kopácsolókat, a vasárnap délután fúrókat. Csak egy pár szó, és mindenki ment a dolgára. Néha mesélt magáról, hogy tanár volt, és szeretett tanítani. Most egyedül él. Csak a testvérének él gyereke, meg annak a gyerekei. Néha felhívják telefonon, de nem igen tartják vele a kapcsolatot. Pedig mikor kicsik voltak a gyerekek, Ő tanította is őket, néha vigyázott is rájuk. De hát, ilyen az élet, mondja, nem kellek én már senkinek. Még ennek a vírusnak sem – mondja.
Vírus. Egyszer csak itt volt. Igazi, világszerte megjelenő, nagy kiterjedésű, veszélyes járvány dúl. Délelőtt felmegyek Judit nénihez, hátha kell neki valami. Arcán maszk, kezén kesztyű. Csupa szöglet, bőre átlátszó, a szellő is átfú rajta. Rövidre vágott haja ősz. Kék szeme mindig kész a nevetésre, s ha mosolyog, sovány arcán a bőr ezer ránccá gyűrődik. Hozzak valamit Judit néni? Amíg a válaszra várok, körülnézek. Mindenütt patika tisztaság és rend. A kis étkező asztal megterítve, hófehér asztalkendő, pirítós, vaj, tea, szépen elrendezve, mint egy étteremben. Tányérja mellett a reggeli gyógyszerek. A rádióban komolyzene szól, mert azt szereti. Nem mehetek a boltba? - kérdezi Judit néni. Nem, sajnos nem - felelek neki. De ha szüksége van valamire, én szívesen segítek. Megoldom én, - mondja. De nem lehet Judit néni – felelem. Ha már elmúlt 65 éves, akkor csak 9-12 között vásárolhat. Kijárási tilalom van? – kérdezi. Bólintok. Ilyen volt már a II. világháborúban, meg ötvenhatban is, - feleli, de most? Megéltem én Kassa bombázását is, láttam a repülőket is mikor jöttek. De ez a mai fiataloknak nagyon furcsa lesz. Sokaknak fogja ez feldúlni az életét. És mondja csak Marika, akkor hogy váltom ki a gyógyszereimet?
Odatetszik adni nekem a receptet és én kiváltom. Igen? – Hát jó, mondja - Judit néni.
Így kezdődött. Naponta beszéltünk telefonon, elintéztem neki a bevásárlást. Judit néni néhány napon belül szert tett egy maszkra, na, onnantól már nem fogadott el segítséget. De azért naponta beszéltünk telefonon. És meséltünk egymásnak.
Elmondta magáról, hogyan kerültek fel Kassáról, és mi az a kitelepítés. Mesélt szép Édesanyjáról, és a nővéréről, aki mindenben ügyesebb és szebb volt, mint ő. Pedig Judit néni is szép kislány volt, és kitűnően zongorázott. Sosem ment férjhez, nővérének a gyerekét, meg annak a gyerekeit tartja a családjának.
És mi érdekel rólam? - kérdezi tőlem. Minden – mondom neki. Nézzünk fényképeket is! Előveszi szülei képét, mutogatja snájdig Édesapját, szép Édesanyját. A nővérét, akit gyönyörűnek lát. Mesél az Édesapjáról, aki magas rangú MÁV alkalmazott volt, és imádott teniszezni. Mesélt a kitelepítésről, hogy gyerekkorában menekülés közben megfagyott a lába, és hónapokba telt, míg begyógyult. Hogy eredetileg táncos akart lenni, meg koreográfus.
A Seregi kiszúrt velem, mert a felvételinél előttem ment be, és amikor kijött, azt mondta, nincs felvétel a koreográfus szakra. Ja, mert egy hely volt, arra meg Őt vették fel. – meséli. De felvettek volna néptáncos szakra, oda meg nem akartam menni. Elmondattak vele egy verset, és kérdezték, hogy miért nem színész szakra jelentkeztem. Mert az nem jutott eszembe - feleltem. Végül megakadt a szemem a Pető intézet mozgásterapeuta szakán, és azt is elvégeztem.
Judit néni magasan képzett földrajz, biológia szakos gyógypedagógus. Eleinte fogyatékosokat tanított, azután siketeket, később a nagyot hallókat földrajzra és biológiára, vezetőtanárként. Nyugdíjasként autista kislánnyal is foglalkozott, akinek addig egyengette tanulását, míg sikerült leérettségiznie. Még ma is megkeresik régi tanítványai. Mutogatja a fogyatékos gyerekek osztályát, azután a siketeket és a nagyot hallókat. Judit néni nagyon helyes, szőke, aprótermetű tanárnő volt. Tanárnak szigorú volt, de nagyon szerette a gyerekeket. Nála a legrosszabb gyerek is jól viselkedett.
Igazából az orosz nyelvnek egyszer vettem igen nagy hasznát, 1956-ban. Rémes idők voltak, meséli. Én akkoriban egy társbérletben laktam, és az enyém volt a cselédszoba – ami egy lyuk volt. Egy nap csengettek. Éppen kinéztem a folyosóra, mikor a főbérlő kinyitotta a bejárati ajtót, és csak állt, és döbbenten nézett az ajtóban álló fiatalemberre.
Hamar feltaláltam magam, és azt kérdeztem ékes irodalmi orosz nyelven:
- Ön mit óhajt? Nem lehetett több húsz évesnél, de kezében fegyver volt, és előre tartotta. A fiatal gyerek úgy meglepődött, hogy még a szája is tátva maradt. Nem csak azért, mert anyanyelvén szóltak hozzá, hanem azért is, mert ilyen választékos irodalmi orosz nyelven feltett kérdést még békeidőben sem sűrűn hallott. - Egy pohár vizet kérek, - feleli. Megitta a vizet- meséli Jutka néni,- én meg egyik kezemet a vállára tettem, másik kezemmel a fegyver csövét irányítva, sarkon fordítottam ezt a gyereket, és kitessékeltem a lakásból. Az a gyerek szó nélkül elment. Így utólag már könnyű erről mesélni.
Májusban már feljárkálok hozzá. Ugyan még mindig maszkban, de Judit néni már élőben mesélhet, és mennyivel jobb így szemtől szemben mesélni, belefeledkezve az emlékekbe. Megbeszéljük, hogy este melyik filmet nézi meg, milyen zenét választ majd. Előveszem Judit néninek a laptopot és megmutatom neki a legújabb zenei csemegéket. Elbűvöli a technika, meghallgatjuk Pitti Katalin Desdemonáját, és elővarázsolom neki az ifjú Hausert, aki éppen egy vastag fa ágán ülve mezítláb kalimpál a lábával, miközben csellóján a Quando quando quando-t játsza. Jót nevetünk, mert azt mondja rá, - ennek a pacáknak a szeme se áll jól! Előveszem a verses könyvemet ő, amiben kedvenc verseim vannak kimásolva, és jót nevetünk Goethe humoros versén. Felolvassa nekem „Áprily Lajos Tavasz a házsongárdi temetőben” c. versét, és mindketten egészen meghatódunk.
Akkor eszembe jut valami. Judit néni, lehetne, hogy egy kicsi földrajzórát is tetszene nekem adni? Én-e? Édes Marikám, az én tudásom olyan elavult, hogy amit én tudok abból már semmi sem igaz. De Judit néni, csak nem cibálták odébb Brazíliát! Meg utána beszélgessünk egy kicsit Mexikóról is. Jó, hát ha azt akarja. Hol tegez, hol magáz. Nem baj, sínen vagyunk.
Így kell ezt csinálni. Most elő kell vegye a földrajz atlaszt. Nagyon helyes. Csak nézegesse, hogy miről fog beszélni. Meg kell keresni az Ararát hegyét is, meg a Panama csatornát. Addig se foglalkozik a bánatával, a magánnyal, a betegséggel. Kesereg, hogy minek él még Ő, mikor az a tehetséges Benedek fiú ilyen fiatalon meghalt. Miért nem Őt vitte el ez a korona? Merthogy Ő már neki se kell. Jaj Judit néni, hát nem válogathatunk. A kaszás dönti el, kit visz magával. De amíg élünk, éljünk úgy, ahogy lehet. – mondom neki.
Most, hogy már lazulnak a koronavírus szabályai, sűrűbben feljárok hozzá. Segítséget most sem fogad el, kimászkál a Spar-ba, meg az Aldi-ba egyedül. Időnként elkeseredik, fájdalmai is vannak, de mindezek ellenére teszi a dolgát. Felmászik a csillárhoz, mert ott is le kell törölni a port, de segítséget nem fogad el. Csak lehajolni nehéz nekem a derekammal. Majd megosztjuk a munkát, mondom neki. Én alul törölgetem a port, Judit néni meg fent. Nevet rajta. Vasalni is szoktam, pedig azt utálom – dicsekszik!
Azt gondolom talán nem is baj, ha dolga van, és leköti magát. De hát mégiscsak a jövő héten lesz 89 éves. Születésnap?! Atyaég. Mivel örvendeztessem meg? Eredeti bakelit lemezei vannak, lemezjátszóval. Könyvei a plafonig érnek. Ha komolyzenei ismeretekről van szó, még zenei vetélkedő műsort is megnyerne. Válogathatnék a könyvei között a „Szent Lajos Király hídjá- tól akár Coelho”-ig.
Motoszkál valami a gondolataim között. Mintha arról mesélt volna, hogy egy nagy művész feleségével együtt tanított a siketeknél, és hogy a művész úr felesége milyen kiváló tanár volt. Mikor Judit néni nyugdíjba ment, átmenetileg gyerekekre is vigyázott, és a művész úr lányával is foglalkozott. Hiszen a művész urat én is ismerem, sőt, széles baráti társaságban nem egyszer találkoztunk is! Azonnal felhívtam őt, elmeséltem, mit találtam ki, mit szeretnék kérni, és néhány perc múlva már Zsuzsa asszonnyal beszéltem. Elmondtam ki vagyok, és honnan ismerem Judit nénit, és Zsuzsa asszony emlékezett Judit nénire – Ő volt az iskolában a példaképünk, - mondta. Van vagy negyven éve, hogy nem hallott felőle. Örömmel hívom fel a születésnapján.
Így esett, hogy Judit nénit a 89. születésnapján régen nem látott kolleganője hívta fel.
Édes Istenem. Milyen jó dolog kapni, igazán. De adni….. és látni a boldogságot….felejthetetlen.
Aznap este Judit néni megint operában volt. Hogy a tegnapi nap milyen csodálatos volt – meséli másnap! Ezt hogy csináltad Marika? – Egészen elérzékenyült. Azután mesél az estéről, hogy az „Edinburgh - i Ünnepi Játékok” keretében a Varázsfuvolát adták elő, modern felfogásban! Olyan érdekes és különleges volt, hogy én gurultam a nevetéstől. Annyira tetszett az az előadás, hogy fél nyolctól majdnem éjfélig gubbasztottam a TV előtt. Ilyen nagyszerű rendezést régen láttam. Hagyom, hogy mesélje csak el mi tetszett neki, és hogy milyen szép volt Prokofjev Rómeo és Júlia balett előadása a Monte – Carlo - i operában. Fel van dobva, lelke repked, sorra veszi az emlékeit, jó tanácsokkal lát el. A Genfi operát ne nézze, mert pocsék volt. Jó – mondom. Nem nézem.
4
Március óta eltelt öt hónap. Már kiismertem a szokásait, délelőtt mindig szomorú és rosszkedvű. Mindene fáj, a hasa, a háta, egyre csak panaszkodik, de a lakást suvickolja, csiszatolja, főz magának, mos és mosogat. Segítséget nem fogad el. Délben ebédet főz, azután szundikál egy kicsit. Este beszélgetünk egy órát, politizálunk, filmekről beszélünk. Azt mondta tegnap, hogy már csak a zene tartja életben. Már csak a zene ad örömet a számára. Mindenki meghalt, akit szeretett. Babát is eltemették márciusban és még a temetésére se tudott elmenni. Pedig Baba volt a legkedvesebb barátnője, még az általános iskola alsó tagozatából. Azt se tudja hova. Még a Jutka nevű barátnője él, tartja benne a lelket, vele is minden nap beszélget, néha a szakmáról vagy a családról. Ami – ugye – Judit néninek láthatatlan.
Azt mondta nekem, hogy nem adja oda a Jutka telefonszámát, mert akkor összebeszélünk. Őt csak vigye el a vírus és ne akarja megmenteni senki. Ő már eleget élt. Mindig ezt mondja. És ma még nem tudtam vele beszélni. Délben nem vette fel a telefont. Talán vásárolni volt.
Mászkálok a lakásban és folyton folyvást egy idézetet mormolok.
„Messze az öbölben, hová a patakok futnak, csendes, lassú árvíz érkezett. És kelet felől az ablakokon a hajnal éles fénye villan föl, majd a nap lassan az égre felkúszik, és nyugaton nézd, hogy ragyog a föld. „
Kinézek az ablakon, behúzom a függönyt. Bekapcsolom a tv-t. Késő van már. Öt perce hívtam. Nem vette fel. Újra felhívom. Nem veszi fel. Ölembe veszem Bonifác cicát, simogatom bársonyos fejecskéjét. Elhelyezkedik a térdemen és már szendereg is. Kapcsolgatom a csatornákat, azután újra telefonálok. Halló! - te vagy az Marika? Éppen a fürdőszobából nyargaltam ki ………