Meglepetés találkozásból barátság
Írta: Pődör György
Közzétéve 1 napja
Megtekintések száma: 28
Meglepetés találkozásból barátság
Beszélgetés Lisztes László énekművésszel (bariton), a Nemzeti Énekkar alapító tagjával.
Talán véletlen, talán a sors hozta össze azt a találkozást, amelyik a vasszécsenyi ásványmúzeumban jött létre, majd hosszú beszélgetések után komoly barátsággá alakult. Az ásványok iránti érdeklődés hozta kis falunkba őt és kedves feleségét, s egyikünk sem hallott eddig a másikról. Neki az ének, a zene, és a fotóművészet a szenvedélye, nekem az ásványok, a műszaki tudományok és az irodalom.(Ez nálam rangsor is). A közelmúltban, az ő inspirációja hatására, énekes barátai is meglátogattak miután a szombathelyi Nagytemplomban léptek fel Húsvét vasárnapján. Bár sietni akartak, ám hosszas látogatás és beszélgetés lett belőle, és sok szó esett az éppen Japánban kiállításra készülő Lisztes Lászlóról, a vezetőről. Vele beszélgetek.
1. Szinte gyermekkorban elkötelezted magad a zenével, az énekkel. Zenei tanulmányaidat Szegeden végezted ének-fagott szakon és már 1972-től az Magyar Állami Népi Együttesben énekeltél. Az európai országokon kívül a világ számos színpadán léptél föl kórus énekesként és szólistaként egyaránt. Hogyan indult el a karriered ? Miért éppen az énekes pályán? Mesélj egy kicsit a gyermekkorodról is.
Édesanyám grafikusművész és tanár volt, édesapám pedig a szegedi József Atilla tudományegyetem könyvtárának igazgatóhelyettese. Mindketten szép hangon énekeltek. A népdalok, balladák ismerete, szeretete elsősorban nekik köszönhető; ugyanakkor az úgynevezett komolyzenével is rajtuk keresztül ismerkedtem, bár egyiküknek sem volt zenei képzettsége. Meglepő lehet talán, de a szegedi Nemzeti Színházban látott Bartók: Kékszakállú herceg vára, és a Csodálatos mandarin, meghatározó élményemmé vált. Nyilván nem érthettem tíz éves fejjel a művek filozófiáját, de a zene lenyűgözött.
2. Miért a bariton? Ezt műszaki emberként kérdezem.. A zenészt hangja és a tehetsége irányítja, vagy kell még valami más is hozzá?
Tenorként, tehát magas férfihangként kezdtem a tanulmányaimat, majd egy betegség következményeként – ez egy hosszú történet lenne -, tudomásul kellett vennem, hogy már nincs meg az a magassága a hangomnak, viszont mélyült a középfekvés irányába, tehát így lettem bariton. A zenészt a hangján és tehetségén kívül, az elkötelezettség, vagyis a megszállottság irányítja. Kevés embernek adatik meg, hogy azzal keresse meg a mindennapi betevőt, amit legjobban szeret. Másképpen szólva: „a szórakozásomból élek”.
3. 1972-ben léptél be a Magyar Állami Népi Együttesbe, ahol 1985-ig, a kórus megszűnéséig énekeltél. Olvastam, hogy az Együttes második „aranykorának” tanúja és aktív alakítója voltál. Mesélj valamit az olvasóknak ezekről az időkről!
Ez lenne, vagy lehetne a leghosszabb történet, hiszen becsöppentem abba az csodába, a Magyar Állami Népi Együttesbe, amit akkor az ország a tenyerén hordott, s ahol csak fellépett, kitörő lelkesedés fogadta, itthon és külföldön egyaránt. Rábai Miklós, a művészeti vezető és koreográfus – Micu bácsi – neve fogalom volt. Fiatalon, 53 éves korában hagyta árván – ahogy ő nevezte - a „fiókáit”. Nem hagyhatom ki Pászti Miklóst, a kórus vezetőjét, zeneszerzőt, akitől hihetetlenül sokat lehetett tanulni szakmából és emberségből. Rendkívüli ember volt és ez a rendkívüliség áthatotta az általa megszólaltatott műveket is. Sok nevet kellene ideidéznem, hogy kikkel ismerkedhettem meg, de túlnyúlhatna ennek a cikknek a hosszán. Az Együttesben eltöltött időt nyugodtan nevezhetem második otthonomnak, hiszen így érezte ezt mindenki. Kiállítást rendeztem a 25. éves jubileum alkalmából, kirándulásokat szerveztem, olyan helyekre vittem el az Együttes kisebb csapatát – ingyen! – ahová nem tudták volna meghívni őket. (Állami gondozott gyerekekhez, mozgássérültekhez stb.)
Csodálatos évek voltak!
4. Mi történt az Együttes megszűnése után? Hogyan alakult a pályád?
Izgalmasak lehettek ezek az évek, évtizedek, hiszen az egész országban nagy átalakulások mentek végbe, melyek hatottak a művész – így a zenei – világra is.
Az 1985. év furcsa kettősséget jelentett a kórus életében. Kis híján az utcára kerültünk. Az akkori művészeti vezetés nem tudott mit kezdeni a kórussal, amelyik hosszú idő óta nemcsak az Együttes színpadi produkcióiban lépett föl, hanem, mint oratórium kórus, önálló feladatokat is ellátott Budapesten és vidéken egyaránt. Pászti Miklós, igazodva az igényekhez, az Országos Filharmónia keretein belül és vezetőinek segítségével, megalakíthatta az Állami Énekkart, kibővítve a ” hozott” 42 főt 85-re. Kötelezettségünk szerint, még két évig visszajártunk az Állami Népi Együttesbe.
5.Hogyan , milyen körülmények között kerültél a Magyar Állami Énekkarba (ma Nemzeti Énekkar / Hungarian National Choir), és milyen szereped volt abban, hisz alapító tagja voltál?
Mindazok, akik az Állami Népi Együttesből kerültek az Állami Énekkarba, alapító tagok voltak. Azt gondolom erre a kérdesre az előbbiekben már válaszoltam, de fontosnak tartom mégis megemlíteni, hogy bizony nehéz időszak volt; összecsiszolódni a hirtelen megnövekedett társaságnak, ahova mindenki hozta az egyéni elképzelését, egóját. Pászti Miklós ’89-ben bekövetkezett halála hatalmas űrt teremtett. Ez az időszak olykor súrlódásoktól sem volt mentes. Hamar belekerültünk a mélyvízbe. Világhírű karmesterek álltak előttünk: Doráti Antal, Ricco Saccani, Peskó Zoltán, Lamberto Gardelli, Kobayashi Ken Ichiro és még sokan, sokan mások.
6. Baritonként, szólistaként operák, egyházi kórusművek résztvevője is voltál.
Eleveníts fel nekünk néhány –számodra meghatározó – előadást!
Valóban sok műben énekeltem szólót, de számomra éppoly fontos volt a kórusban benn állni, mint elől a színpadon. Mahler 2. és 8. szimfóniája elementáris hatással bírt hallgatóra és előadóra egyaránt. Berlioz grandiózus Faust elkárhozása, vagy a Japánban kívülről megszólaltatott Rómeó és Júliája máig csodálatos emlék. Sok műben szerepeltem valóban szólistaként. Antal Mátyás, aki 25 éven keresztül volt karigazgatója a Nemzeti Énekkarnak, nemrégiben meglepett egy kétoldalas sűrűn teleírt dokumentummal, melyek mind az én szólófeladataimat dokumentálják. Nehéz lenne belőlük tallózni.
7. Mi a véleményed a mai komolyzenei világról? Fontos-e számodra az egyházi művek előadása? Hogyan kerültetek a szombathelyi Nagytemplom zenei programjába? Hogyan érezték magukat Szombathelyen művésztársaid?
Zongorán kísér Kocsis Zoltán
Számomra éppolyan fontos és egyenrangú az egyházi zene megszólaltatása, mint a világié. Ahogy a zeneszerzők nagy része is éppúgy írt mindkét műfajban kompozíciót. A mai, úgynevezett komolyzenei világról csak akkor van negatív véleményem, ha oda is beszivárog a politika. Sajnos van rá példa, de ettől Bach és Mozart, Bartók és Kodály, Vivaldi és Bruckner stb. ugyanaz marad:
örökérvényű.
Szombathelyre Lakner Bognár Nóra karnagyasszony és Lakner Bognár András orgonaművész, karnagy meghívására kerültem, kisegíteni az énekkart, vagy szólistaként fellépni. Olykor arra is megkértek, hogy verbuváljak csapatok az általam ismert művészek közül. Művésztársaim visszajelzései szerint nagyon jól érezték magukat Szombathelyen, és a vezető karnagyok szerint is kitűnően teljesítették a feladatukat.
8. Tizenhat éves korod óta fotózol. Az Élő (magyar) népművészet címmel Japánban készülsz kiállításra. A napokban jöttél meg onnét. Hogyan jött létre ez a kiállítás? Láthatóak-e máshol is a műveid? Mesélj az ottani élményeidről!
Milyennek látod a mai Japánt?
Osaka
Tizenhat éves koromban még magam laboráltam a képeimet és örültem, ha kölcsön kaphattam egy jobb gépet. A saját fényképezőgép akkoriban elérhetetlen álom volt magamfajta vékonypénzű diáknak. Amikor már saját keresetem volt, megvettem az első, komolynak számító gépet, hol másutt, mint Japánban, 1977-ben.
Sokat, évente akár többször is jártam Erdély azon helyein, ahol ünnepekkor, még felveszik a régi viseletet. Éveken keresztül fotóztam ezeket Széken, Gyimesben, Moldvában. Ezekből állítottam össze kiállítást. Ezenkívül a Tudományos Akadémia debreceni tagozata felkérésére, fotóztam a protestáns egyházak használati eszközeit (klenodium) felvidéken és szintén Erdélyben. Ez utóbbiak több könyvben megjelentek.
Az oszakai egyetem magyar(!) fakultásának felkérésére kerültek képeim Japánba. Ezek július 19-től lesznek láthatók az egyetem központi aulájában.
9.Milyen művészi terveid vannak énekesként és fotósként a jövőt illetően?
A pilscsabai Novi Cantores vegyeskar
Felnőtt kórust vezetek Piliscsabán. Ez sok szép feladatot jelent nekem is és talán nekik is. Amatőrök, de rendkívül lelkesek. Nyugdíjas vagyok, de a hangom még nem ment nyugdíjba. Ha hívnak – és még hívnak - , szívesen énekelek.
Több, mint harminc kiállításom volt eddig itthon és külföldön egyaránt.
Igyekszem továbbra is olyan helyeket fölkutatni, amit, vagy akiket érdemesnek tartok a közönségnek megmutatni.
gyimesi csángó gyerekek moldvai csángó kislányok
Lisztes László kiállítása Piliscsabán
10.Beszélgessünk egy kicsit a családról, a versekről, az ásványokról és az ars poeticádról. Hogyan hat munkásságod környezetedre? Végül a Hetedik egy művészeti lap, ahol versek, novellák alkotják tartalma zömét. Mi a véleményed a mai irodalomról, művészetről?
Szüleimről már írtam fentebb. Volt egy öcsém, János, akit éppúgy meglegyintett a művészet szele, ahogy engem. Biológus volt. Nagy tiszteletnek örvendett a Kiskunsági Nemzeti Park munkatársaként. Munkája mellett könyvet írt, követ faragott, maketteket készített, melyek az ország számos helyén megtekinthetők.
69 évesen ment el.
Kérdésed utolsó részére nehéz válaszolni. Sajnos az irodalmat éppúgy átszőtte a politika, mint annyi mindent. Nagyszerű alkotások születnek, sokszor saját erőből megjelentetve, s ha támogató kiadó „kezéből” születik meg az alkotás, kispéldányszámban, méltatlanul kevés emberhez jutnak el igazán értékes sorok. Kis gyűjteményem van ásványokból. Szívesen nézegetem gazdag formájukat, ezerféle színüket. Ha tehetem, utazásaim során, mindig megcsodálom a természettudományi múzeumok gazdag kiállítását. Így vetődtem el a feleségemmel együtt Pődör György lenyűgöző múzeumába, ahol nemcsak az ezerféle formák, hanem Gyuri barátom ékesszólóan mesélt pazar kincseiről.
Verseit is megismerve - melyeket időről időre elő-előveszek -, jöttem rá, hogy milyen „ gazdag” ember került a véletlen folytán az utunkba.
Nagyon szépen köszönöm a válaszokat és a képeket egyaránt.
Valahogy én is úgy vagyok ezzel a véletlenszerű találkozással, hogy kissé „meglegyintett” a zene és a fotózás szele. Meghallgattam az előbbit, beletekintettem a másodikba. Eszembe jutott általános iskolám „brummogó” kórusa, ami elidegenített a zenétől, s a középiskola fotószakköre, ami évtizedekre meghatározta a fekete-fehér világomat. A barátság folytatódik, nem formális email váltásokkal, hanem egy vasszécsényi kiállítással. Remélem az A Hetedik olvasói is kedvet kapnak a név hallatán az ismerkedésre.