Rakott krumpli

Írta: Győri Simon Dóra


Közzétéve 2 hete

Megtekintések száma: 96



 Rakott krumpli

A szupermarket előtt tömött sorokban álltak a bevásárlókocsik. Az ajtón belül volt néhány autó formájú is, hogy lekössék a türelmetlenebb gyerekeket, amíg a szüleik vásárolnak. Pár lépésnyire a bejárattól egy nő üldögélt. Karikás szemekkel nézett maga elé, fáradtságillat lengte körül. A külseje alapján nehéz lett volna eldönteni, hogy anyja vagy testvére lehet-e a mellette kuporgó kislánynak. Amikor a biztonsági őr távolodni kezdett tőlük, elengedte a gyerek kezét, aki a bevásárlókocsikhoz osont: tenyerében néhány sárga cetlit szorongatott. Mindegyiken gyerekbetűk dülöngéltek, áthúzás nélküli t-k, szögletes o-k, ékezetüket vesztett á-k.

A kislány lehajtotta a sorban első kocsik gyerektartóját és a ragasztós hátú papírdarabkákat a műanyag részre tapasztotta. Egy kocsiba egyet. A biztonsági őr megint fordult: az utolsó cetli a kislány kezében maradt.


Valériának semmi ötlete nem volt, hogy mit készítsen aznap vacsorára. A fiai csak a rántotthús, a bolognai spagetti meg a palacsinta iránt mutattak érdeklődést. Ha nagyon megemberelték magukat, a borsófőzeléknek is tudtak örülni, de minden másra csak grimaszokat vágtak, sőt, néha elég bántó kifejezéseket tettek. Az őrületbe kergették Valériát. Ráadásul arra se nagyon tudta rávenni őket, hogy elhagyják a lakást. Mit a lakást! Ültek egész nap a szobájukban, és a telefont nyomkodták. Ami némileg igazolta, hogy miért nincs semmi étvágyuk.

Valéria a hivatali órák előtt alaposan szét akart nézni a szupermarketben, hátha talál valamit, amit végre érdemes lesz megfőznie. A bejárathoz közelítve elhaladt a nő mellett, aki meglepetésére ráköszönt.

Csókolom, Tanárnő!

Valéria megtorpant. Hiába nem tanított már évek óta, sokan tartották még mindig tanárként számon. Hunyorogva nézett a meghatározhatatlan korú nőre. Vajon ki lehet? Taníthatta a gyerekét?

Ezt biztosan nem, gondolta Valéria, egy pillantást vetve a kislányra. Olyan elsős-másodikos formának tűnik, de talán vannak nagyobb testvérei.

Csókolom, Vali néni – ismételte a karikás szemű, és csak bámult Valériára, aki arra gondolt, hogy milyen szülő lehet az, aki úgy köszön, akár egy gyerek.

Jó napot kívánok! – felelte vissza kissé mereven, mire a karikás szemű lehorgasztotta a fejét. Mintha csalódás villant volna a szemében.

Eközben a biztonsági őr távollétét kihasználva a kislány beleült az egyik autó formájú bevásárlókocsiba. Valéria, míg az egyik kocsit kihúzta magának a sor elejéről, a szeme sarkából figyelte, ahogy a gyerek a kormányt tekergeti. Nagyon nyeszlett volt, de biztosan nem óvodáskorú. Nem számított törzshasználónak, már a kora okán sem, talán ezért vette természetesnek, mikor a villámló szemekkel visszatérő biztonsági őr kiparancsolta az ülésből. Azért az utolsó cédulát még kiszállás előtt a kormányra ragasztotta. Tessék, szemetel, gondolta Valéria, akiben működtek az iskolai ösztönök, még hosszú évek távlatából is. Nem szólt rá a gyerekre, aki már ismét az anyja vagy kije mellett kuporgott, mert értelmetlen dolog az, az emberek nevelhetetlenek, neki pont elég a maga fiaival kínlódni, de ahogy eltolta a bevásárlókocsiját amellett, amelyikben a gyerek játszott az előbb, lehajolt, és kivette a papírfecnit. Mielőtt összegyűrte volna, ránézett. Azt gondolta, valami felháborítót fog látni, valami piszkot, amit az iskolában a zsivány kölykök a vécék ajtajára szoktak firkálni. De a papíron ide-oda dülöngélő ákombákomokból egy bevásárlólista-féleség állt össze, nem éppen tökéletes, de azért egy elsőstől (talán másodikostól) elfogadható helyesírással. Liszt, tej, tolyás, szóda, só, olaly, baraclekvár olvasta automatikusan és megborzongott. A hétvégi kánikulában sütött palacsintamennyiségre gondolt.

Most már rájött, hogy ki a nő az üzlet oldalában. Még az első tanítványai közé tartozott. Ugyan nem sok maradt benne abból a tizenöt évvel ezelőtti Katikából, akivel az istennek sem tudta megjegyeztetni, hogy mit kell pontos j-vel és mit elipszilonos ly-vel írni – nem mintha más gyerekkel nem kínlódta volna meg ugyanezt a kérdést –, de Valéria biztos volt benne, hogy csakis ő lehet az. Szóval Katikát a szupermarket melletti járdáig sodorta az élet. Talán, ha jobban figyel a helyesírásra, másként alakul a sorsa, morfondírozott el egy pillanatig. Aztán megint a maga baja felé fordultak a gondolatai. Hát ez a cetli nem segít rajtam, mert palacsintát biztosan nem sütök egy darabig, gondolta, és lehajtotta a bevásárlókocsi gyerekülését, hogy rátegye a táskáját. Akkor látta meg a második cédulát. Krumpli, tolyás, kollbász, tejföl, só, ez állt rajta.


Abban a pillanatban madarat lehetett volna vele fogatni: megtalálta a megoldást a problémájára. Igaz, a rakott krumpli elkészítése elég időigényes feladat, de azt legalább meg fogják enni a fiai. Bevásárolt, aztán visszatolta a kocsit a helyére. A biztonsági őr akkor éppen Katika fölé tornyosult.


Vajon a többire mit írhatott az a gyerek, tépelődött Valéria vacsora közben. A rakott krumpli részben bevált, a fiai egész lelkesen ették, de mikor megkérdezte tőlük, hogy másnap jó lesz-e nekik a maradék, megint grimaszolni kezdtek, és édességet követeltek. Valéria savanyúan nézett a jénaira. Még legalább három adag maradt a rakott krumpliból. Most egye ugyanazt az ételt három teljes napig? Ki képes erre? És egyáltalán, mi lesz ebből az ételből három nap alatt?

Hogy kell írni a tojást? – szegezte a kérdést a negyedikesének.

Anyu, nyári szünet van! – kezdett az tiltakozni.

A helyesírásban sosincs szünet – fortyant fel Valéria. – Ha jégkrémet akartok, azonnal megmondjátok, hogyan kell helyesen írni a tojást, a tejet, az olajat! Sőt, a jégkrémet és a helyesírást is! – nézett szigorúan a két fiúra. – Mit gondoltok, mi lesz belőletek, ha egész nap csak a lábatokat lógatjátok? Lassan kipusztul az összes agysejtetek, gyerekeim!

A fiúk értetlenül néztek össze a váratlan támadásra. Aznap nem kaptak desszertet.


Valéria reggel két dobozba pakolta a vacsora maradékát, és elindult a szupermarketbe. Felsóhajtott, mikor meglátta, hogy Katika meg a gyerek ismét ott ücsörögnek a tegnapi helyükön. A nagyobb dobozzal a kezében lépett melléjük, leguggolt, hogy egy magasságban legyen a szeme a fiatalasszonyéval.

Szervusz, Katika! Ne haragudj, tegnap hirtelen nem ismertelek meg. Meg sietnem is kellett a vásárlással – egy pillanatra elakadt, aztán lendületesen folytatta. – Nézd, elszámítottam magam és túl sok rakott krumplit készítettem az este. Én nem tudom mindet megenni. De mivel a kislányod adta az ötletet, hogy mit főzzek a gyerekeimnek, gondoltam, megkérdezem, nem fogadnátok-e el tőlem cserébe a felesleget. Csak várjatok, amíg befutok a boltba és hozok hozzá tejfölt, mert azzal lesz az igazi!

Az egykori Katika szótlanul nézett Valériára, a kislány meg a Valéria kezében szorongatott dobozra. A tanárnő akkor hozzá fordult:

Hozok jégkrémet is, jó? És nézd csak! Van egy csomag post it a táskámban, neked adom mindet, írhatsz rájuk. Cserébe segíthetnél kicsit, mert fogalmam sincs, mit legyen a mai vacsora! Elárulod nekem, mi volt a többi papírodon?