Zsuzsa dédi
Írta: Váradiné László Mária
Közzétéve 1 hete
Megtekintések száma: 40
Zsuzsa dédi
Mamma, ha úgy vesszük – a mostani fogalmak szerint - fél-analfabéta volt. Bár ez nem egészen igaz, hiszen saját erőből, a kíváncsiságtól hajtva, megtanult írni-olvasni magyarul, lányka korában héberül és románul. De iskolába nem járt egy napot se. Zsuzsa dédi nem engedte. Szigorú ember volt a Dédi nagyon. Még a falu is félt tőle. Négy fia volt, három lánya, aztán Anna is odavitte Emmát a 4 éves kisleányt, hát a maga módján dirigálta a családot. Elsőnek Mihály született, azután Mari néném, Sándor bácsi, Anna a nagymamám, Róza néném, Jóska bácsi. A Dédnagyapám 10 évig volt hadifogságban, hát a nadrágot a Dédi hordta a családban. Hörcsög természete volt. Tanyán éltek, egy nagy völgyben. A lányok uraságoknál szolgáltak, a fiúkat nem engedte. Kellett a kéz a tanyán. Volt mit csinálni tavasztól őszig a négy fiúnak. Nyáron a földeken dolgoztak, télen a Teleki gróf vadászkastélyában pálinkát főztek a fiúk az uradalomnak. De Dédi is dolgozott hajnaltól késő estig. Ő főzte az ebédet is. A keze, az hamar eljárt. Ha tavasszal előbújtak a kiscsibék, Mamma kikapott, mert nem szedett össze minden tojást. Volt vagy négyszáz csirke, tyúk, kakas. Számolni se lehetett. Az ebéd reszelt leves, vagy laska leves volt, mást nemigen főzött. Azt sajnálta. Egyszer Jóska bátyám kérte, hogy Édesanyám – úgy megennék egy kis csirke paprikást, vágja már le nekem azt a tyúkot. Azt nem lehet, felelt Dédi, mer’ az az ügyvédnek megyen. Hát akkor a kendermagost, kérte Jóska bácsi. Az meg az orvosé. Jóska bátyám hirtelen haragú ember volt, felállt a hokedliről, kiment az udvarba, vett egy véka búzát és kiszórta a tyúkoknak. Igen nagy lett a nyüzsgés, káricsálás, s Jóska bátyámnak volt egy nagy botja, csuma volt a végén, nagy mérgében odavágta a tyúkok közé. Vagy nyolc csirke, tyúk azonnal szörnyethalt. Na, látja Édesanyám, én csak egy csirkét kértem, de maga azt az egyet is sajnálta, hát most akkor ott van az ebédre való. De Dédi csak az alsó combjából csinált egy kis pörköltet, meg egy kis levest, aztán a többi ment másnap a piacra. Volt egy bivaly is a tanyán, az adta a tejet. Minden nap valamelyik lány vitte a faluba az ügyvédnek, orvosnak, jegyzőnek, a maradékot meg a piacra. Aztán, ha a völgyben eladó volt egy kis föld, Dédi az összekuporgatott pénzéből azonnal megvette. Nem volt ott nyugta senkinek. Mikor Emma már elbírta a levessel az edényt, Ő vitte a borpincébe az ebédet a négy fiúnak.
Iskolába se engedte a kisleányt.
- Nem köll egy leánynak oskola, nem lesz bellőlle se papné, se jegyzőné, fakanál kell neki, meg a pulyák. Urak dolga a tanulás.
Mamma ezért ácsingózott a kerítésen mikor a korabeli gyerekek jöttek haza az iskolából.
Elkérincsélte a majdnem betelt füzet utolsó oldalát, meg a ceruzacsonkot, aztán előrajzolták neki a betűket, Ő meg a patak partján gyakorolta a „zs” betűt. Hát ez volt neki az oskola.
De azért Zsuzsa dédi nagy tiszteletnek örvendett a faluban, s legendák szóltak róla, hogy megállta helyét férj nélkül is. Mert az élet mások elé füves rétet terített, de neki csak kövek akadtak a lába elé. A gyerek az mindig a fehérnép dolga volt, a gazdaság meg a férfié. És ha nincs férfi? Ha elviszi a háború és azt se tudja a családja él-e még vagy már meghalt? Zsuzsa dédi férjéről se tudták él- e még valahol.
Egyszer egy tavaszi napon az Emma már volt vagy 9 éves, ült a ház oldalában a padon, mikor egy katonaruhás férfi jött befelé a kertkapun. Vitéz és Fogdmeg, a két hatalmas puli barátságot mutatott, s engedték, hogy megsimogassa a fejüket. Igaz, hogy szelídek voltak, s nem bántottak soha senkit. A férfi odaguggolt a kisleány elé, s megkérdezte
- Téged hogy hínak leányka?
- Emmának - jött a felelet.
- És hány éves vagy?
- 8 múltam - mondta.
- Aztán tudod-e ki lakik itt a házban?
- Hát Zsuzsa nagyi, Sándor bácsi, Jóska bácsi, Mihály bácsi meg a Mamma.
- És a Zsuzsa itthon van-e ? - kérdezősködött a katona.
- Kint van a kukoricásban.
Így ért haza Dédnagyapám. De csak egy évet élte ezután. Üldögélt a padon, süttette magát a nappal, köhécselt erősen, s gyenge volt, mint a harmat. Sokat játszott Emmával, s miután meghalt, Zsuzsa dédi élete nem változott semmit. Eddig is Ő volt a gazda, ezután is rá várt minden dolog. Igen nagy tisztelet övezte őt ezért a faluban. Ha bement valamiért, nagy fekete ünnepi hárászkendőjében, fekete fejkendőjében, barátságosan szóltak hozzá. A kofák is tiszteletben tartották, kevesen vitatkoztak vele, s Ténsasszonynak szólították. Nagy tisztesség volt ez akkor! Azt mondja a családi történet, hogy a családban akarat csak egy volt. Az övé.
Egy szép napon Kató leány átkiabált a kerítésen, hogy Zsuzsa nénje egyedül van-e mert átmenne.
- Ha akarsz-é valamit, hát gyere bátran, volt a felelet.
Kató szorgalmas és szép kis fehércseléd volt, apját-anyját ismerte, jóban is voltak, a gyerekek szófogadóak voltak.
Kató sietve magára terített egy vállkendőt, és átszaladt.
- Zsuzsa nénje mondanom kell valamit.
Mondjad bátran – biztatta a Dédi.
- Sándor sokszor jött át segíteni a gazdaságban, meg a házban is, és ha kellett az istállóban is…
- Nem is mond tovább, kitaláltam. Szóval megesett a dolog - ugye? És akkor mi a baj ezzel te lány?
Hát Sándor hallani se akar rólam.
Igen? – na hát eredj csak haza lányom, aztán mond meg a szüleidnek, hogy délután átmennék a kerítés ügyében, ha nekik is alkalmas.
Katóék nem voltak olyan gazdagok, mint Zsuzsa dédi, de szegények se. A szorgos, kedves szomszédok nagyra tartották Zsuzsa dédit, amiért gazda nélkül is kitűnően vezeti a gazdaságot, és neveli a gyerekeket. Igaz azok már nem gyerekek, felnőttek mind, de még egyik se talált párt magának. Eddig.
Este Zsuzsa dédi kirakta a vacsorát, maga is evett egy keveset, s öltözködni kezdett.
Ragyogóra suvickolt rámás csizmáját húzta fel, ünnepi rokolyát öltött, s a nagy fekete hárászkendőt vette magára. Szorosan kontyba fonott hajára is fekete kendőt kötött.
- Anyánk hova készül?- kérdezte gyanakodva Sándor.
- Dógomba - volt rá a felelet.
Paphoz készül talán, vagy valamelyik komához? De mikor Sándor másnap meglátta a templomban a mosolygó Katót, igencsak ráncok gyűltek a homlokára. Mitől ilyen jókedvű ez a lány? Csak úgy ragyog…pedig nemigen kéne boldognak lennie azok után, amit mondtam neki. Szörnyű gyanú fogant meg benne és mikor hazaértek összeszedte minden bátorságát, s odaállt az Anyja elé.
- Édesanyám hol volt tegnap este? –
- Hol lettem volna?- Tán ez a te dolgod – fiam?
- De Sándor nem tágított. Csak nem a Katónál volt odaát?
- Aztán miért lettem volna én a Katónál? Csináltál valamit fiam, amit nem kellett volna?
- Ami azt illeti, csináltam, de én a Katót nem akarnám magamnak.
- Nem-e? – Kérdi vészjósló hangsúllyal a Dédi.
- Édesanyám, ha Istent ismer, nem erőlteti a Katót!
- Hát pedig édes fiam, ha jó volt fekve, legyen jó állva is, az oltár előtt! Bitang a családban márpedig nem lesz!
Következő héten már hirdették is a házasodók között a fiatalokat, s a Dédi mindent elrendezett. Jött a feldíszített szekér, a főzőasszonyok már napokkal előbb sütöttek, főztek, úgy, ahogy kell. Sándor bácsi az ünnepien feldíszített, letakarított, szép szőttessel betakart szekéren arcába temette a kezét, s úgy könnyezett, hogy oda a legényélete. Bár Sándor nagyon rángatta az istrángot, hamar megbékélt. Jó feleség vált Katóból, és olyan szépen éltek, hogy a faluban példaként emlegették őket.
Sándor szorgalmas egy ember volt, s először a kis házban éltek - ami ugyan nem volt kicsi se, és szépen is volt berendezve, sárga szép kilincsek, csináltatott komódok, tálalók, szép bútorok voltak ott. De már épült a nagy ház is, mert ahogy jöttek a gyerekek, kicsivé vált.
Így kalákában a barátokkal, sógorokkal, komákkal építették már az utca felé a nagy házat. Lássa mindenki, mire telik a Sándornak. S volt az udvaron rengeteg állat, istálló bivallyal, tehénnel, libák, kacsák, tyúkok káráltak egész nap. Sándor nem ivott, kocsmába csak beszélgetni járt, megelégedett a Katójával, és szorgalmas volt. Egy hibája volt csak Sándornak. Igen szerette a lovakat, értett is hozzá, s egyre szebb és drágább lovakat vett. Telt rá neki.
S egyszer eljött az ideje annak, is hogy a gyerekek megnőjenek, s megállapodjanak. Mihály is, Róza is, Jóska is, Anna is, még a Mari lánya is családot alapított, s egyse nélkülözött.
Aztán mikor a gyerekek mind kirepültek, s a javakat is elosztották, Zsuzsa dédi dolog nélkül maradt. Nagyon öreg volt már, 9o felé járt, még bírta magát, de az egyedüllétet unta. Ezért aztán mindegyik gyerekénél ücsörgött egy kicsit. Egy-két hónapot, ahol gondolta, ott maradt. Bözsike unokájánál szeretett lenni, mert ott jól főztek, Mari lányánál nem szerette, mert olyan vén varjú lett belőle, s utálta a gyerekeket, „hogy a nyavalya törje ki őket” morgott, ha csak egyet is látott.
A család egyszer csak azt vette észre, hogy némely dolog eltűnik a házból, máskor meg idegen holmik kerülnek elő. Egyik a kiskését nem találta , a másik a szűrőt a konyhából. Anna meg talált egy kisollót, de ez tán nem is az övé. És hova lett a kisházból a kilincs. Jó meg kellett volna reparálni, mert folyton lötyögött, megesett, hogy kiesett a zárból, de hova lett?
Mikor Zsuzsa dédi megunta Sándoréknál, átment Jóska fiához.
- Mondta neki, hogy tanátam egy kilincset- megveszed-e?
- Meg én Édesanyám adja csak ide, majd holnap megadom az árát.
Akkor elvitte a kilincset Vincre Róza nénémhez, az meg elővette az idegen holmikat, s így derült ki, hogy Zsuzsa dédi hát… igen… szóval… kleptomániás lett. Szép szóval. De úgyis mondhatnánk, hogy lopkodott. De ilyen csúnyákat csak nem mondanék Zsuzsa dédiről. Azért se, mert a családom rosszindulatú és gaz vádaskodásai szerint az író – mármint én – tisztára Zsuzsa dédire hasonlítok. Született dirigens vagyok, mindig határozott, önálló véleményem van, jövök-megyek-intézkedek….. de nem lopok. Eddig. De hol van még az öregkor?
Irodalmi Rádió