A találkozás

Írta: Ferenczfi-Faragó Eszter


Közzétéve 1 hete

Megtekintések száma: 46



A találkozás

Azt sejtettem, hogy sötét van az ilyen helyeken, de azt nem, hogy ilyen különleges színekben
tud pompázni a sötétség. Hiszen a sötétségnek nincs is színe! – hasított belém. Vörösesbarna
homályban voltam, és már éppen azon gondolkodtam, ideje felébredni ebből a furcsa álomból,
amikor egy vékony cérnahangocska szólított meg:
– Helló!
Azonban hiába forgattam a fejemet ide-oda, senkit sem láttam. Körülöttem a masszának tűnő
valami hullámzani kezdett.
– Hé! Itt vagyok! Nem látsz, pupák? – vált a hang méltatlankodóvá, sürgetővé. – Pont a hátad
mögött vagyok, fordulj már meg, koma!
Megfordultam és megállt bennem az ütő. Percekig szólni sem tudtam, csak tágra nyílt
szemekkel bámultam a méretéhez képest hatalmas pocakcját, nagy busa fejét, aránytalan
szemeit, amelyek majdnem koponyája oldalán ültek, illetve füleit, amik még szintén nem a
helyükön foglaltak helyet. Őszintén szólva megrémültem tőle. A döbbenettől némán
meredtem rá.
– Hé, tökfej! Nem ismersz meg? – kérdezte aztán megtörve a csendet.
– Nem – nyögtem, de szemem továbbra sem tudtam levenni róla. Most fedeztem fel, hogy a
hang tulajdonosa – kezdetleges formái ellenére – emlékeztet valakire. De kire? Gyötrődve
próbáltam rájönni, azonban ő újra félbeszakította gondolataimat.
– Tényleg nem ismersz meg? Pedig láttál rólam fényképet is, és még mindig ott őrzöd a
pénztárcádban, amióta elmentél otthonról.
Döbbenetből döbbenetbe estem; honnan tud ez a micsoda ilyen intim titkokat rólam? Félni
kezdtem tőle. Kissé megpróbáltam odébb húzódni, de sehogy sem sikerült, mert nem volt
hely.
– Nézz meg jobban! – utasított és közelebb tolta hozzám aránytalan fejét. Most már szinte
összeért az orrunk, amikor rádöbbentem, honnan is ismerem őt! Jóságos ég! Ez nem lehet!
– Na? Kapiskálod már? – kérdezte, és mosolyra görbült kezdetleges ajka. – Igen, úgy van...
Látom az arcodon, hogy végre felismertél – és még jobban elmosolyodott. Ahogy pipaszár
karocskáival és lábacskáival összevissza hadonászott, a masszaszerűség is lágy hullámokat
vetett.
Aztán elkomorodott és hátat fordított nekem. Most a homályban csak a popsiját tudtam
kivenni. Pont az orrom előtt volt, még az anyajegyet is felismertem rajta.
– Mi az? – kérdeztem – Megsértődtél? Az előbb még úgy örültél nekem!
Nem válaszolt, csak a homály keringett körülöttünk fel-le, jobbra-balra, és a szívverését
hallottam elég erősen.
– Figyelj! Hidd el, így a legjobb… – próbáltam magyarázkodni. – Nagyon fognak szeretni.
Gúnyosan felém fordult, aztán újra vissza.
– Legalábbis az elején. De addigra megerősödsz! Én tudom!
Nem felelt. Lágyan lebegett a vörös-barna homályban, még mindig háttal nekem.
– Kérlek! Hidd el, nem tudtam tenni semmit ellene, hogy pont idekerülj!
Váratlanul sebesen felém fordult.
– Igen? És amikor azt kérdezték, tényleg vállalod-e, hogy hozzájuk szüless, nem lett volna
egyszerűbb őszintén megmondani, hogy irtózol még a gondolatától is? Nem ezt kellett volna
mondanod? Emlékezz a megaláztatásokra! A sötét szobafogságokra! – most már sírva
ordította azon a csepp hangján: – És a méltatlanul kapott pofonokra! Te tényleg ezt akartad? –
már rázkódott a válla a sírástól, szívverése még hangosabb lett, ahogy zokogott.
– Sajnálom. Én…én… – de nem tudtam folytatni, mert semmi vigasztaló nem jutott az
eszembe.
– Én nem akarok megszületni! – kiáltotta eltorzult arccal – Nem! Nem! Nem akarok az ő
gyerekük lenni! Inkább mennék vissza, mint hozzájuk! – kiáltotta, és nem tudta abbahagyni a
sírást.
– Kérlek! – próbáltam összeszedni a gondolataimat –Mire olyanok lesznek veled, már lesz
erőd a továbbiakhoz, mert megkapsz mindet tőlük, ami a túléléshez kell. Nem olyan rossz
az… – próbálkoztam erőtlenül.
– Milyen érzés egyedül, kiszolgáltatottan sírni egy sötét szobában? – kérdezte. – Szeretted? –
tette hozzá gúnyosan. – Míg másokat még ilyen korban dédelgetnek, te már magadra vagy
hagyva! Mert ők másnap dolgoznak, és nem tudnak tőled aludni. És milyen érzés
megszégyenülni az iskolatársaid előtt, amikor egy jól irányzott pofont kapsz, mert egyest
kaptál a dolgozatodra? Soroljam?
Befogtam a fülem, nem akartam többet hallani, szörnyű kínnal hasított belém az emlékezés.
De muszáj volt valamit mondanom. Már csak a mostani önmagam miatt is.
– Azért voltak jó dolgok is – kissé felélénkültem, ahogy sorra jöttek elő az emlékek. – Például
minden nyáron elmentünk a vidámparkba, meg az állatkertbe… És ott voltak azok a
kirándulások is, emlékszel?
Felnevetett.
– Ahol egy virágot megcsodálni sem lehetett, mert rohamtempóban kellett megtenni az utat?
Ugyan már! Ne beszélj hülyeségeket! – rivallt rám.
– Jó, jó, igazad van. De a repülőútra csak emlékszel?
– Igen, hogyne! Életemben nem féltem még úgy, mert a legolcsóbb járatra vettek jegyet, és
majdnem lezuhantunk. Valóban csoda klassz volt!
Most már kapkodva próbáltam összekaparni gyermekkorom megmaradt illúzióit.
– És az anyával egyforma szoknya? A boldog öröm, amikor megkaptuk a biciklit a jó
bizonyítványért? A vidéki utak a mamához? Nem emlékszel rá?
– De – mondta elgyötört hangon. – Emlékszem. A szoknyát anya kidobta, amikor kinőttem,
hiába könyörögtem, hogy emlékül eltehessem. A biciklit az öcsémnek szánta anya, hogy
jobban tanuljon. Nem jött be. A mamához soha nem volt szabad egyedül leutazni és az
örömöt sem kimutatni, ha együtt meglátogattuk. Csupa, csupa szép emlék valóban…
Újra csönd lett. Már nem voltak érveim.
– Ez mi? – kapta fel a fejét és hallgatózni kezdett.
– Anya énekel. Fürdetésnél mindig énekelt, nagyon szép hangja volt.
– Gyönyörű! – suttogta áhítattal és először, amióta beszélgettünk, őszintén elmosolyodott. Azt
hiszem, még a száját is eltátotta csodálkozásában.
– Mindig énekelt? – kérdezte aztán, amikor elhalt a dal.
– Mindig. Az sokáig megmaradt. De nem csak akkor énekelt, amikor fürdetett. –
fogódzkodtam bele az utolsó szálba –, hanem mindig. Eleinte. Még oviba menet és jövet is.
Csak aztán már nem …
– Jó lenne – mondta lassan, eltűnődve –, ha ilyen maradna.
– Igen. Én is szerettem volna – tettem hozzá, de elharaptam a mondatot. Én ostoba! Végre egy
kis remény, és én azt is elveszem tőle! De ő nem figyelt rám, maga elé suttogva mondta:
– Majd ha megszületek, igyekezni fogok, hogy mindig jó kedve legyen és énekeljen. Igen! Ezt
fogom csinálni! Nagyon jó gyerek leszek! És akkor… – de nem fejezte be a mondatot, csak
némán maga elé mosolygott.
Hallottuk, hogy anya újra énekelni kezd.
– Figyeld! Megint! –suttogta áhítattal, és már nem figyelt rám. Gyáva voltam, hogy
elmondjam, anya akkor is énekelt, ha szomorú volt.
Sőt, olyankor a legtöbbet.