A víz hatalma

Írta: J. Simon Aranka


Közzétéve 2 hete

Megtekintések száma: 98



A víz hatalma

A lemenő nap fényében a víz végtelennek tűnő felszíne sötétlilás színben villódzott. Milyen szép! – állapította meg némi nosztalgiával. Volt idő, amikor nem hitte volna, hogy valaha is megláthatja az óceánt, most mégis itt ült egy magasra törő fehér sziklán, gyönyörködve a parti köveken megtörő hullámokban. Boldog volt. Egyik legnagyobb álma teljesült. Mi mást kívánhatna még? Elmosolyodott. Szerette a vizet, megnyugtatta, szinte egy másik világba ringatta a hangja, látványa. Forró nyarakon szívesen állt a hirtelen támadt zápor langyos zuhanya alá fedetlen fővel, mezítláb tapiskolva a meleg, párolgó betonon. Amikor csak tehette, úszkált a békés felszínű, langyos tavakban, de néha sziklás hegyek gyomrából előbukó, hideg, gyorsfolyású patakokban is szívesen gázolt pisztrángra lesve, vagy simára csiszolódott kavicsokat keresgélve. Máskor órákon át figyelte a hídról a mélységben titokzatos célja felé hömpölygő folyót. Olyankor vágyakozva gondolt az óceánra, amely mint szerető anya, kitárt, végtelen ölébe várta, egybegyűjtötte megtérő gyermekeit.
És most itt ringott lábainál az élet bölcsője, látta a lenyugvó nap előtt repkedő sirályokat, hallotta a hullámtörőn csapódó víz csobbanását. Mélyet lélegzett, teleszívta magát a sótól terhes levegővel. Tökéletes – suttogta a lassan feltámadó szélbe. Érdeklődve figyelte, amint a színek egyre mélyebbek lettek. A nap, belefáradva az egész napi munkába, elmerülni látszott a láthatáron, mintha az óceánban akarna nyugovóra térni.
Aztán valami megváltozott. Először maga sem tudta volna megmondani, mi lett más. Talán a váratlanul beálló rezzenetlen, néma csönd. Nem tartott sokáig. Lassan erőre kapott a szél, s dühösen korbácsolni kezdte a víz felszínét, egyre nagyobb hullámokat keltve. Valahonnan a távolból mély, tompa morajlás indult el, hasonló, mint amikor nehézbombázók lepik el az eget. A fenyegető hang egyre közelebbről hallatszott, most már haragos zúgássá erősödött. Akkor pillantotta meg az első hullámot. Messze volt még, de tisztán látta, ahogy sötéten, óriási falként ágaskodott az égre, és szédítő tempóban rohant a part felé. Végre összeszedte magát első ijedtségéből. Felugrott és rohant, csak rohant lélekszakadva. Nem mert hátranézni, de tudta, hogy utoléri, hogy nem menekülhet. Már érezte hátán a víztömeg hideg szusszanását. Valami megtaszította, majd hirtelen a levegőbe röpítette. Teste egy ideig úgy táncolt a tajtékzó hullám tetején, mint tollpihe a viharos szélben, aztán a víz körülzárta, és halálos öleléssel magával ragadta.  
Óvatosan megmozgatta a tagjait. Úgy tűnt, minden csontja épségben van. Mi történhetett? Kinyitotta a szemét. A felhőtlen kék égen és a hőségtől remegő levegőn kívül csak néhány magasban köröző fekete madarat látott maga fölött. Nem fekhet tovább, mert akkor vége. Ha itt hal meg, egy-két nap múlva már csak egy múmiát találnak majd. Vagy még azt sem, gondolta ijedten, amikor rádöbbent, hogy azok a fölötte lebegő madarak zsákmányra leső keselyűk. Kínkeservesen feltápászkodott a földről. Tudta, hogy tovább kell mennie. Tovább, de hová? Elviselhetetlen szomjúság kínozta. Vajon mióta nem ivott már? Körülnézett. Nem látott mást, csak végtelen homoktengert, benne saját, hosszan a messzeségbe kígyózó lábnyomaival. Egyáltalán nem emlékezett rá, honnan jött, hogy került a sivatagba. Épp ellenkezőleg, vízre emlékezett, sok-sok vízre. Behunyta szemét, megrázta a fejét. Azt remélte, ettől majd eltűnik az imént látott kép, mint egy rossz látomás, de tévedett. Ezek szerint ez a valóság, a víz csak álom volt. Hol van most? És hová tart? Minden összekuszálódott. Csak azt tudta, hogy hamarosan vízhez kell jutnia, különben… Nem, erre még csak gondolni sem akart. Annyi minden elintéznivalója van még a világban. Ebben biztos volt, csak az nem jutott eszébe, mik is azok az elintéznivalók. A legfontosabb, hogy vizet találjon, a következő lépésen majd utána gondolkodik. Elindult. Sebektől sajgó lábának a forró homokon minden lépés elviselhetetlen kínokat okozott, szinte sistergett, amikor talpa hozzáért, mégis ment
tovább elszántan.
Már azt sem tudta, mióta gyalogol, órák, napok vagy hetek óta. Szája kicserepesedett, de megnyalni sem volt képes, mert nyelve az ínyéhez tapadt. Szeme szárazon égett - könnyei valószínűleg kiszáradtak -, a belecsorgó sós izzadság vörösre marta. Zihálva próbált lélegezni, de mintha nem is levegő, hanem tűz tódult volna a tüdejébe.  Arcát, testét gyilkos sugaraival bombázta a déli nap. Víz kell, víz kell! – hajtogatta magában mindegyre, mintha a szavak válnának testében üzemanyaggá. Kellett valami, ami hajtja egyre tovább és tovább. Végül eljött a pillanat, amikor elfogyott az üzemanyag. Szeme káprázott, gondolatai szétestek, szája összeragadt, dagadt, hólyagos lába már inkább csak egyhelyben toporgott, mint lépett. Tett még néhány tétova mozdulatot, de már maga sem hitte, hogy sikerülhet. Feladta. Utolsó gondolata az óceán volt. Mennyire szerette volna látni! Fájdalmasan felsóhajtott, és belezuhant az örvénylő sötétségbe.
Levegő után kapkodva ült fel az ágyon. Teste nyirkos volt az izzadtságtól. Még mindig szaporán lélegzett, de már érezte, ahogy a vér száguldása lassanként csillapodik az ereiben. Szerencsére csak álom volt, suttogta maga elé megkönnyebbülten. Túlságosan meleg volt a szobában, a szája is kiszáradt, biztosan ez okozta. Halk, ütemes koppanásokra lett figyelmes. Fölkelt, és a hangot követve a fürdőszobába ment. Szóval te vagy a bűnös, csóválta fejét a csöpögő csap láttán. Még jobban megnyitotta, töltött egy pohár vizet, és nagyot kortyolt belőle. Talán még sosem esett ilyen jól. Megfürdette arcát a hideg vízben, majd gondosan elzárta a csapot. Mire visszament a hálószobába, már egyáltalán nem volt álmos. Szélesre tárta az erkélyajtót. Mélyen belélegezte az élet sós illatát, és sokáig gyönyörködött a csillagos égbolt alatt feketén csillogó óceánban.