Civis Diarium, AD.

Írta: Polónyi Tamás


Közzétéve 1 hete

Megtekintések száma: 40



 

„They came from everywhere
Cross the great divide.
Seeking a place to stand
Or a place to hide.” 1
The Eagles – The last resort

Civis Diarium, AD.

Ussen hatalma ya’áí arcát negyvenkétszer rajzolta az égre. Ez talán a legszebb napja az évnek. A
termésünk hatalmas áldását ma igazán kiélvezhettük. Gabonától arany mezeink az elkövetkező
napokban fényesebben vezetnek ha’i’áhi testvéreinkkel határos csermelyünkig, ahol lóg likizen
osztozunk velük. Ya’áí narancs fátyla és az őt követő tú dayóyélé ezüstje hozzájárultak vadászaink
sikeres portyájához. Ussen segítségét méltón fogjuk megünnepelni ya’áí negyvenötödik napján,
ahogy mindig.
Az észak-keleti vidéken, a hegyekben élő testvéreink elmondták, hogy lovakat láttak a völgyben.
Lovakat, akik nehéz gúnyába öltözött, embereknek tűnő szerzeteket hordoztak magukon.
Óvatosságuk nagyobb volt, mint a kíváncsiságuk, nem merészkedtek hozzájuk közelebb. Sokat
hallottak a villanó halálról. A bölcs GIan-nah-tan szerint Ussen nem engedi őket ki a völgyből, ezért
öntött rájuk nehéz gúnyát. Hiszek neki, remélem Ussen jóságát, de a vadászokat óva intettem.
Olyanok intelmével láttam el őket, akik elmenekültek, miután találkoztak e szerzetekkel.
Szavamat adtam nekik, hogy az Álló Őszibarackfa földje varázzsal védett. Olyan hely, ahol
megvethetik a lábukat, hogy szembeszálljanak vagy elrejtőzhetnek, ha szükséges. Ussen hatalmával
végsősoron ez mind a miénk marad.
Mielőtt ma nyugodni térek, köszönetet mondok az Életet Hozónak a sok csodáért, amellyel ma
is megilletett, népem szeretetéért és a földért, ahol minden nap ajándék.

***

Kedves Martha,
azt hiszem, talán szeptember 2., vagy 3. lehet. Az Úr gyakran megtréfálja a memóriám, mióta
eljöttünk Liverpoolból. Ez mind a hajóútnak köszönhető, ahol a felcser mindig azt mondta,
„Humphries hadnagy, rumban minden nyavalya oldódik”. Kiskegyed hiányára azonban számomra
nincs gyógyír sem földön, sem vízen, sem alkoholban.
Képzelje, mennyi érdekes figurával hozott össze a sors! A partraszállás után néhány helyi
vadember merészkedett hozzánk. Gondolhatja, hogy a kapitány hogy’ felhergelte magát. Emlékszik?
Ő az, aki mindig talpig úriember. Nos, most is az volt, ezért csak kettőt vágott le a vadak közül. A
többit hagyta elfutni. Igaz, utána többször is ránk támadtak, de mindannyiszor pórul jártak.
Elképesztő, hogy mennyire hálátlanok! Pedig megkegyelmeztünk. Szavamra, jól esett az a kis
csetepaté. De ne aggódjon, Kedvesem! Azóta számtalanszor megütköztünk velük, míg átkeltünk azon
az ormótlan nagy hegyen. Biztosíthatom, jól vagyok. Mindennek egyébként is egy hónapja már.
Az eltelt időben egy olyan csodás síkságra jutottam, amihez foghatót korábban sosem láttam.
Kristálytiszta, pisztránggal teli folyók kanyarognak aranyló búzamezők között. A bennszülött hordát
sikeresen eltakarítottuk az útból, akik itt rontották a levegőt. Sajnos közben a búzamezőt fel kellett
égetnünk, hogy a vadakat a folyóba tudjuk szorítani. Pokoli egy küzdelem volt, én mondom, de
győztünk!

1 „Tengereket szeltek át,
Hogy e földre lépjenek.
Vágyták a nyugalmát,
Vagy csak egy rejteket.”

Tegnap a kapitány utasításba adta, hogy létesítsek egy telepet. Első tervem egy föld alatti
erődítés építése lesz, hogy a vademberek ne tudjanak meglepni, ha esetleg visszatérnek.
Természetesen a munkálatok felügyelete idejére nem vagyok itt nélkülözhető, de amint
alkalmam nyílik rá, Angliába utazom Kiskegyedért! Epedve várom, beszélgetésünk folytatását Sir
Walter Világtörténetéről.
A közelgő találkozásig maradok tisztelettel: kérője, George
***

Ma 1948. szeptember 2. napja van. Épp 3 éve ért véget a második nagy háború. Megfogadtuk,
hogy minden évben eljövünk. Nem gondoltam, hogy ilyen korán egyedül fogok maradni ezzel a
hagyománnyal. „Feketeszem” testvérem karácsony előtt hagyott magamra, hogy utolsó legyek. Én,
aki minden kitűzött zászlónál első voltam.
A megölt ellenségeim és bajtársaim emlékét korábban sem tudtam elhalványítani whiskyvel, így
eljöttem a templomba. Az öreg apacs nevelőm, „Hálás Medve”, minduntalan a lelkemre kötötte,
hogy a lélek egysége előbbre való a test egységénél. Ezt úgy értelmeztem, hogyha italhoz nyúlnék,
inkább imádkozzak. Így hát reméltem, hogy szülővárosom közösségének szelleme kioltja a múltban
csapongó gondolataim lobogását.
A lelkész megragadóan beszélt ma este a templom tömjénnel és hívőkkel telt pulpitusán. Meg is
könnyeztem. Eleink háromszáz évvel ezelőtti tetteit hozta fel. A letelepedésüket ezen a vidéken, hogy
elhozzák a fejlődőképes civilizációt és a mindenen felülkerekedő kereszténységet ide, a vad őslakók
közé. Tábort alapítottak, amit az idő várossá hizlalt, az pedig tovább dagasztotta polgárait. Ezek aztán
kiszolgálták az arany hívására ide özönlő vállalkozó szellemű hősök kielégíthetetlen vágyait. Mindezt
a végzet nevében. Az Úr nevében.
Ő pedig kegyes. Minden hű alattvalójához, aki vasárnaponként a nagy neontábla alatt állva
hirdeti nagyságát. Az igét, amely megnyugvást hozott e tájra.
Csakhogy e táj nyugodt volt annak előtte is. Eszembe jutottak nagymamám regéi és átjárt az
elesettség érzése. Meirad-nak hívták, de „Ezüstholdként” született. Rengeteg apacs harcosról ismert
történetet, így hallhattam az Álló Őszibarackfa földjének legendáját is.
A fehérek is hallották. Ezért volt szükségük rám és a testvéreimre, és ezért dobtak el, mikor
véget ért a szükség. Számtalan jól csengő ígéret, az Álló Őszibarackfa földjének visszaadásáról arra
sarkalt, hogy cselekedjek népemért. Ám mire befejeztük, már nincs kinek visszaadni a megerőszakolt
földet.
A fehér ember ismét győzött. A végzet nevében, az Úr nevében. De felettem ezúttal utoljára.
Ussen és a testvéreim várnak rám.

***

2030. július 13. napja. Már hat éve, hogy az első atom ránk hullott Oroszországból, amit még
kétszer követett újabb. Hat éve óta először mertük a családommal elhagyni az óvóhelyet. Ma is az
örökmozgó, kis Meirad miatt. Óvatlanul felosont a létrán és kinyitotta a légzáró zsilip ajtaját.
Onnantól pedig már az csak az Úr kegyelmére bízhattuk magunkat. Mindegy volt kint, vagy bent.
Az első, amit megpillantottam, miután kidugtam a fejem, két szökellő őzbak volt. Játszottak a
végtelen pusztaságban, egymást kergetve, nem félve semmitől. A végtelen síkság zöldebb volt, mint
emlékeimben a New York-i Central Park. Fakó emlékek. Aztán rácsodálkoztam a tiszta kék égre,
amelyen bárányfelhők sorjáztak zavartalanul. Épületek sem zavarták a kilátást. Az emberi pusztítás és
az évek eltüntették a civilizáció nyomait. Az óvóhely bejáratának páncélozott fedele is oda nem
illőnek hatott.
Mind az öten kimásztunk a rejtekünkből. Megpillantottuk a tisztás végén a folyót. Elvarázsolt a
látvány. Mi felnőttek földbe gyökerezett lábbal álltunk, emlékeinktől letaglózva. A gyerekek rohanni

kezdtek a víz felé. A férjem ocsúdott előbb, és egyből utánuk rohant. De nem azért, hogy megfékezze
őket. Mind nevetve, ugrálva, bolondozva vágtáztak. Mintha korábban sosem szaladtak volna még. Így
valóban soha.
Visszanéztem a fűből meredező fém kupolára, amit eddig az otthonomnak mondtam. Hihetetlen
volt ennyi év után belegondolni, hogy mindez azért került a családunk birtokába, mert a
dédnagyapám a folyóba ölte magát. Akkor azt mondták, kárpótolnak minket egy háborús hős
elvesztéséért, de valójában csak nevettek rajtunk, hogy egy senkiföldjével befogják a szánkat. Ők már
nincsenek itt, hogy lássák, nem mi voltunk a szánandó lelkek.
Utoljára még lementem, vissza a bunkerbe, hogy felhozzam a gyerekek vékonyka felsőit, a
takarókat és mindent, amit a kinti világban szükségesnek találtam.
Közben búcsúzásként gyújtottam egy gyertyát a megmentőink emlékének tisztelegve a századok
alatt elfeledett, jubileumi emléktábla előtt, amelyen ez állt: „Az óvóhelyrendszert építette az I. Pionír
Hadtest 1608. szeptemberében George Humphries hadnagy tervei alapján”. Hat évig ezt a feliratot
olvastam egy olyan emberről, aki irtotta a hozzám hasonlókat, a családom mégis megmentette,
hiszen az Álló Őszibarackfa földje varázzsal védett és végsősoron a miénk marad.