Egy jó ember tiszta szándékkal I.

Írta: Udvarhelyi András


Közzétéve 3 hónapja

Megtekintések száma: 293



Egy jó ember tiszta szándékkal I.
Baranyi, az Olvasó, a közéleti költő, a muzsikaszerető, gyöngyhalász

Hol halk a szó, ott hangosabb az ének
a némaság fakasztott dalra engem,
hogy egy lepisszegett, halk nemzedéknek
fényes szellőket elénekeljem.
A versírás a sorsom lett s a vértem,
a költőnek a gáncs mit sem árthat,
immár erőm, hogy nem hiába éltem,
szerény javára népemnek, hazámnak.”

(Baranyi Ferenc: Kergetőzés változó szelekkel, 223. oldal)

Az Olvasó költő

Ha megkérnének, hogy keressek egy jó embert Magyarországon, akkor én habozás nélkül felszállnék Budapesten, a Lipótvárosban a 79-es trolira és leszállnék a Vizafogón, a Kárpát utcában, az egyen-panelházaknál, ahol ezek a panelszörnyek eltakarják az eget, és bemennék az egyikbe és fellifteznék valahányadik emeletre – a pontos címet nem árulom el, nehogy valami őrült megtámadja az én igaz emberemet – nos becsöngetnék és József Attila- és Kossuth-díjas költő, Baranyi Ferenc, ezer éve jóakaróm köszöntene szívélyes mosollyal, mint mindig: Szervusz, Andrjúsa! De örülök, hogy látlak, ifjonti „forrongásaink, víg napjaink és küzdelmeink tanúját”. Mi járatban vagy? – Jó embert keresek és megtaláltalak. Mert te, szemedbe mondom, Feri, jó ember vagy.

Jaj, de bátor vagy. Ne viccelj, én már 87 éve ezen dolgozom, de még van mit faragnom magamon. Nagyon örülök, hogy rám esett a választásod, de bocsáss meg, most nekem dolgom van a világon, be kell fejeznem egy verset. Első a mű. Ugye megérted! Az időmet meg kell védenem! Az egészség után ez a lefontosabb – búcsúzott barátságosan, őszintén sajnálkozva. – Szervusz, Andrjúsa! Majd még beszélgetünk.

Nem haragudtam, nem sértődtem meg, magam is védem az időmet. De azért örültem, hogy elmondhattam neki, megtaláltam benne a jó embert. Hazamentem és elhatároztam, azért is beszélgetek Baranyival. Másoknak is javaslom, hogy úgy beszélgessenek virtuálisan akármelyik írójukkal, költőikkel, hogy olvassák és gondolkodjanak el a műveiken. Ez nem helyettesíti ugyan a személyes találkozást, a barátságot, de talán ér annyit. Mert valóban mű a legfontosabb, mint tudjuk. Így beszélgettem – ha keveselltem is - réges-régen tanítóimmal, a pipás Hegedűs Gézával, a viccelődő Moldova Györggyel, és mostanában az italianista Madarász Imrével, a költő-kiadó Kaiser Lászlóval és Góg Jánossal, mert munkájuk, érthető, fontosabb volt a kvaterkázásnál.

Tiszta szándékkal – Pályakép – versekben

Nos, hazamentem és olvastam tiszta szándékkal immár harmadszor, figyelmesen Baranyi 679 oldalas vaskos verseskötetét, amit a fontos könyvek, az újra és újra olvasandók közé sorolok. Az én értékrendemben vannak az egyszer sem elolvasandó könyvek, az egyszer elolvasandók, a kétszer elolvasandó és a folyamtosan olvasandók. Ezt utóbbi ketegóriába sorolom Baranyi verses kötetét. Címe: Tiszta szándékkal. Pályakép–- versekben – 1954 – 2022. A címlapképről a költő fia, Baranyi Péter képköltő, vagyis fotográfus által készített portréjáról egy szépen megöregedett bölcs ember néz ránk mindentudó, átható tekintettel. Néz rám és mintha azt mondaná, tudom ám, ki vagy. Akárhová teszem a könyvet, ő néz. Mintha azt kérdezné, na, mit szólsz hozzá? Ismerem ezt az arcot, ezt a tekintetet immár 49 éve, amikor is Köves József, akkor még fiatal író által szerkesztett Könyvjelző című könyvajánló havilap száguldó, ámde botladozó fiatal újdondásza voltam, Baranyi Feri pedig már befutott, népszerű költő, akit már ismertem a Magyar Ifjúság versrovatának vezetőjeként és akivel mindig jót kvaterkáztunk. Ekkor, 1974-ben találkoztunk először. Ez időben már öt verseskönyve jelent meg: A villámok balladája, 1962, Hazatérés, 1964, Az a merészség, 1966.Túl az éjszakán, 1969, Változó szelek, 1972, több ezer példányban. Akkor az állam még nagylelkű mecénása volt a költőknek, habár ez sokba került nekik.

Baranyi kicsi, szerényen berendezett, könyvektől zsúfolt lakására terhes feleségemmel mentünk. Rá is csodálkoztam, ilyen szerény körülmények között dolgozik egy országszerte jegyzett, kitűnő költő? De hát Diogenész óta tudjuk, hogy a bölcsnek mindegy hol lakik, nem kell vagyont gyűjtenie. A nagy lakás sok kiadás. Feleségem, míg mi beszélgettünk, Feri több ezres, szakértelemmel és zeneszeretettel összeállított lemezgyűjteményét csodálta. Így aztán nem is lepődtem meg, amikor évekkel később a televízióban zenei műsorok szerkesztője és vezetője lett. Akkor, 1974-ben az általam öregnek látott, és becsült és irigyelt fiatal poéta szeretettel fogadott, nem játszotta meg magát, könyveiről mesélt, az olvasás és a zene gyönyörűségéről, vagyis önmagáról. Ez a csevegés nagyban hozzájárult mindennapi olvasási rohamaim erősítéshez. Emlékszem – mert a fontos mondatokra évtizedek múltán is emlékszik az ember és ezek a szavak bevésődnek tudatomba, ahogy a vájt-eszüek mondják, interiorizáltam, magamává tettem. Jól emlékszem, azzal kezdte: „Amikor kedvenc olvasmányaimat ajánlom,

cinkosokat, bűnrészeseket toborzok az igazság jegyében”

Ekkor lettünk mi cinkosok, bűnrészesek, egy húron pendülők, akik fél szavakból is megértettük egymást és ez a cinkosság immár 49 éve tart és nem kellett gyakran találkoznunk, hogy számon tartsuk cselekedeteinket. Azt vallotta, szokványos barátsága a könyvekkel és véletlenül találkozott velük, mint bármelyik társa, csakhogy nála mindennapi szokássá lett. Az iskolái befejeztével nem dobta el tankönyveit, és tovább képezte magát. Ahogy ezt mondják az okos peidagógoszok, egy életen át tanult. Olvasó lett Szerb Antal-féle regula szerint: az az Olvasó, akinek életmódjává lesz a könyv. Gyermekkori olvasmányairól elmondta, hogy inkább csak kíváncsisáságát növelték. Ez a szokást is megtartotta, így a könyvek csak tovább növelték érdeklődését a világ dolgai iránt és sarkallták a további ismeretszerzésre és felkészítették, hogy észre vegye az igazságtalanságokat. A valóság megismerése azonban nem tette boldoggá, inkább megnehezítette életét, feltüzelte lázadó kedvét. Számára fiatalkorában még nem létezett irodalom, csak Könyv. De kérem, a sok olvasás vezet el az irodalomhoz. Az akkori olvasmányai segítették meghatározni világnézetét és hivatását, a költői mesterséget. Ez a szokásrendszer később sem változott, napirendjébe beépült az olvasás. Ha fel akarnám sorolni ebből a vaskos kötetéből az évtizedek alatt olvasott szerzőket, bizony tiszta szándékkel is egy folyóiratszámot töltene meg, egy kislexikon kerekedne ki, amiből sok következtetést vonhatunk le, hiszen megnézem, kivel barátkozol, megmondom ki vagy. Így aztán csak legfontosabb örök barátairól írok most.

Példa: Petőfi és Ady

Elsőnek is legkorábbi kötődéséről Petőfiről, kísérőjéhez írt verseiről szóólok, akinek lázadásos, minden következménnyel számoló indulatát eltanulta, akinek igazmondó ereje végig kísérte egy életen át, akinek – a mindenkori hatalom ellenében – nemcsak nevét, de szellemét is megidézte verseiben. Még 84 évesen is. És akit gyakran aktualizált, tette elégedetlen kortársunkká a szabadságért elesett költőt. Aki pedig Petőfi szabadságeszményét magáévá teszi, az számoljon azzal, hogy mindenkori fura uraink, a másodpercemberek legjobb esetben is rossz szemmel nézik, és még jó, ha csak az az általuk uralt irodalmi élet perifériájára száműzik. Erre minden okuk megvan, hiszen Baranyi a szabadságharc költőjével üzen nekünk, megvezetetteknek, úgy mint Babits és Utassy. Baranyi Petőfinále versciklusában eljátszott a gondolattal, vajon a forradalom költője, milyen verset írt volna az előző századfordulón, 1899-ben. Amit azonban leír Baranyi, az maga az aktualitás, azt nyugodtan, inkább nyugtalanul érthetjük a 1999 utáni már megint elbaltázott, elk...rt, a lehetőségeinkkel nem élő rendszerváltásunkra is:

Béke van ott. Ki gondol már azokra,

akik rézágyúkat virágoztak fel

a karikára hulló, langy esőben?

És rájuk, akiket összetiporni

tudtak csupán a fúvó paripák,

de megfutamítani? Azt soha!

Ki gondol rájuk? Lelkifurdalásból

emlegetik csak őket ünnepi

szónoklatok hazug hevületében…

No, és Ady a másik sokat, olvasott, idézett költő-példaképe, a lázongó poéta, aki még Istennek is perel és a „rögvalóság” elől az ivásba és a szépnem karjaiba menekül, de közben megírja lelkiismeret-furdalásos, vezeklő verseit. Baranyi tőle főleg a percemberkék megvetését tanulta el és a Tisza urak-félék országvesztését látta meg és hasonlónak tartotta és tartja a jelenben regnálók nagyképű, tudatlan, felelőtlen országvesztő politizálását, akik szorgalmas Machiavelli tanítványok, és csak a haszon, a hatalom megtartása számukra a cél, a boldogság. Nem tudják, de teszik. Azt írja a rendszerváltásunkból kiábrándult Baranyi Ballady – 366. oldal - című versében:

A „perc-emberkék tora dúl –
de minden percre jut belőlük,
nyüzsögnek múlhatatlanul,
az óra bárminő időt üt.
Nem szabadulunk sose tőlük:
áthagyományozza magát
minden utódjuk s minden ősük,
amíg csak világ a világ.”

Korcsok cifrálkodók és félig élő
magyarkodók ítélkeznek feletted,
kitépnének a földből, mint dudvát
hiába vagy millió gyökerű.
Néped megint minden igának barma,
mert harcot – tudjuk – sose harcolt…”

Szomorú vagyok, hogy ez így igaz, és az is, hogy a percemberkék, sőt már a másodpercemberkék sem is tudják, milyen károkat okoznak a hazának egész pályás letámadásukkal. Nem kell különösebben felkészült esztétának lenni, hogy megállapítsam, ez bizony ez harcos közéleti költészet, egy szelíd bozótharcos poéta kétségbeesett jajkiáltása. S ha már itt tartunk, ha figyelmesen olvassuk A tiszta szándékkal pályakép- és belső életrajz-verseit, azt tapasztaljuk, ehhez sem kell esztétának lenni, hogy Baranyi már a kezdetektől közéleti költő, aki ahogy lehet, elmondja lesújtó véleményét a magyar „rögvalóságról”, röghöz kötött realitásról. elnézést, hogy politizálok, de Barnyit olvasva, nem lehet közömbös az olvasó.

A sok példát adó költő közül a harmadik József Attila. Őt és szellemét többször idézi kötetében. A legemlékezetesebb számomra A kérdések folytatása, mert nagyon is aktuális mostanság - 427. oldal - amelyben a XX. század Magyarországának akut gondjait megéneklő költőelőd gyötrő kérdéseit folytatja és amely kérdéseket megint nem akarnak meghallani az új hatalom fura urai:

És annak a sorsa mit érlel,
aki már mindent feladott,
kiegyezett a szenvedéssel
s szíve megtörve sem sajog?
Már azt sem bánja, ha reményét
vesztegetik a Halleron,
egyetlen kincse a szegénység
és el se rejti már nagyon…

És annak a sorsa mit érlel
kit éhe a szépnek, meg egy
bizonyos fajta lelki kényszer
verset alkotni késztetett?
Költők siralmas árulása
úgy döf szívébe, mint a tőr,
mert mind a múltját magyarázza
s nem a jövendőért pöröl.”

(Baranyi Könyörgés apátiáért című, 1997-ben megjelent kötetéből)

Baranyi itáliai Vergiliusa Dante

Mivel mind a több száz alkotó nevét felsorolni nem lehet a terjedelem hiányban, ezért Baranyi még egy jelentős pályatársára, rokonlélekére hívom fel a figyelmet. Dante Alighieri, aki a 14. században élt, de mintha ma is kortársunk lenne. Az a csodálatos az irodalomban, hogy az idő megrostálja ugyan a műveket és a szerzőket, de ami, aki fenn marad, annak oka az, hogy üzenete van a mának, nekünk önmagunkat kereső kortársainknak. Dante, Boccaccio, Shakespeare, Swift és Voltaire ilyen szerzők, bármelyik mai irodalmi folyóiratban megjelenhetnének. Nos, ilyen szerző Dante is, aki elkíséri Baranyit, mint Vergilius Dantét, csak nem az alvilági Pokol, hanem az evilági Pokol bugyraiban. Baranyi hosszú utat jár be, míg Dante Poklát lefordítja. Nagy merészség kell Babits után vállalkozni, erre a nehéz, költőt próbáló feladatra. Mindkét fordítást olvastam, és meg kell mondjam, és ez sajnos lehetséges, hogy engem rossz színben tüntet fel, de a Babits-féle fordítás embert és olvasót próbáló feladat, aminek megértéséhez többször el kell olvasni, szinte megtanulni a költő hosszú, több mint száz oldalas bevezető tanulmányát és még így is elveszi az esztétikai élvezetet, hogy visszalapozzak az előszóra, hogy is van ez? Nem tudom, Baranyi fordítása jobb-e Babitsénál, de az ő fordításának olvastán nem kellett meg-megállnom, ki-kicsoda. Ő, amikor a Munkásotthon Tamási Lajos Olvasó Klubjában e fordításáról beszélt, szerényen megjegyezte, hogy az ő fordítása nem jobb, hanem más, mint nagyra becsült költőelődjéé. Azt is hozzátette, hogy időnként újra kell fordítani a műveket, mert változik a nyelv, egyes fogalmakon manapság mást értünk, mint 1912-ben, amikor Babits lefordította, magyar honban feltámasztotta az Isteni színjátékot. Nos, e kis kitérő után hadd írjam le, hogy figyelmesen olvasva Baranyi Tiszta szívvel kötetét, elég csak a tartalomjegyzéket silabizálni, hogy észrevegyük, több verset írt Dantéról, de ez a tiszteleten kívül inkább ürügy– mint Petőfi és Ady esetében, hogy a száműzött költő segítéségével ő is megfontolandó, figyelmeztető üzeneteket küldjön nekünk. Vegyünk egy példát a Beata Ungheria című verséből. (528. oldal)

Oh boldog Magyarország! Megvezetni
ne hagyja magát+ – ezt írta régen
a firenzei dalnok, több ezernyi

világféltő verssor kíséretében,
egy másik nép sorsa felett borongott,
mely Károly Róbertet uralta éppen…

Ám a költő okkal féltette sorsát
örömidőkben is e könnyűszerrel
megvezethető népnek, mely bolondját

jaratta önmagával is nem egyszer, –
vesztett, - nyerő helyzetben is – mivel nem
tudott mit kezdeni a győzelemmel.”


Baranyi Ferenc, a gyöngyhalász

Zenéhez való viszonyáról is kell szólni, hiszen pályakép kötetéből azt olvashatjuk ki, hogy életét végig kísérte a muzsika, olyannyira, hogy a tévében és más művelődési házakban és ahol csak tehette, zenei műsorokat szerkesztett és vezetett, melyeknek nagy sikere volt mindig. De már 1974-es interjúm során is láthattam, dolgozószobájában a zsúfolt könyvespolcokon kívül két szekrény is árulkodott szenvedélyéről. Nem csoda, hogy nem gazdagodott meg, hiszen a könyvek és a lemezek árából vehetett volna fürdőmedencés palotát. De ő tudja, amit a bölcsek, hogy a vagyon nem boldogít. A könyvek és a zene igen. No meg a panellakók között jobban érezte magát. Hanglemezgyűjteménye egy-két városi hanglemeztárnak is büszkesége lehetne. Mit is vallott a zenéről 1974-ben?

1947–49 között a ceglédi népi kollégium lakója volt. A kollégium lehetővé tette, hogy zeneiskolába járjon, és az iskola igazgatója megszerettette vele a zenét. Akkoriban több olasz operát tudott kívülről s ez úgy is hatással volt későbbi sorsára, hogy az egyetemen olasz–francia szakra jelentkezett. Lemezgyűjteményére méltán lehet büszke: 132 teljes operája, 124 keresztmetszete és 100 önálló zenedarablemeze volt 1974-ben, ki tudja, ma hol tart a gyűjtésben. Kedvenc operája a Turandot, legkedvesebb zeneszerzője Puccini. És nem szégyelli, hogy a népszerű Puccini a kedvence: szenvedélyes, igazi huszadik századi zene az övé. Másik kedvence ennek a gyöngyhalász Baranyinak, Bizet operája, A gyöngyhalászok. Szándékosan emeltem ki ezt a szerzőt, mert Gyöngyhalász című versében ars poeticájáról is vall.

Amíg kitart a levegőd, merülj csak!
Nemcsak sírod – eged lehet a mélység!
Ne bénítson tovább, hogy egyedül vagy
s hallod a tenger súlyos szívverését.

Ne bánd, hogy körbenyálaznak algák
a cápák dermesztő vicsorát se bánjad,
irányodat konokul tartva add át
magad a kincses végzet áramának.”

Nos, aki a zene és könyvtenger mélységeiben elmerül, kutat a gyöngy után és kincseket hoz fel nekünk a mélyből, az az igazi gyöngyhalász, az igazi költő: jelentős poéta, Baranyi Ferenc. (Folytatjuk)

következő rész