Minden határon túl

Írta: Takács Zoltán

---

Közzétéve 2 órája

Megtekintések száma: 7

---

---

 

Minden határon túl

Távolban a füst mögött, a horizonton végig vágott egy szikével az égi kéz, és az éj szétnyíló kemény héja között kiserkent a fény. Élesen, ezüstösen hasított végig a fennsíkon, vádlón feltépve a tájról a sötétség jótékonyan takaró leplét.

A hajnali szellő nagyrészt már kipucolta a lövészárkokból a gázt. A támadáskor a többségnek sikerült kimásznia időben, a szerencsések eljutottak a közeli kis dombon lévő erdőbe, de az acél esőben túl sok test ragadt ott a fennsíkon. A csöndet csak néha törte meg egy jajszó, vagy fohász.

Ő ott feküdt egy kis halom mögött, ami pont annyira volt csak magas, hogy a gázburok felett tudott levegőt venni. Ez mentette meg az életét, és az a golyó, ami a lábába fúródva megakadályozta a további rohamban.

Közelg már a végzet,
 Lesújt, mint a villám,
 Az arcok fehérek,
 És fojtó, és fojtó a csend!
 A könny már ott reszket
 A megdermedt pillán,
 S az elnémult jajszó
Már feltörne bent![1]

Gyászos csend, a vér és puskaporszag gyomorforgató keveréke lepte el a tájat, mint mocsár, amibe mindörökre beleragadt a lelke. Egyedül maradt a miértekkel, amik farkasfalkaként vették körbe, és sorban, elő- előugorva, vicsorogva téptek belőle. Nem talált választ. Az agya nem tudott egyetlen épeszű érvet felhozni arra, hogy miért volt erre szükség, csak forogtak körben a fogaskerekek lassan felőrölve a korábban vélt összefüggéseket, a józanságát. Egy marék por marad csak belőle, amit egy újabb propaganda szólam felkapva szétszórhat a semmibe.

A távolból rideg falként közeledett felé a jövő. Lassan végigkúszott a talajon, megérintve, körülölelve a testeket, majd sorban beléjük bújt, megelevenítve és szellemként kivetítve valamikori alakjukat. A szavakat, az utolsó szavakat, amik minden halálraítéltnek megjárnak, érthetetlen motyogásként hozta felé a szél, – csak néhány kifejezést ismert a túlfelőli népek nyelvéből.

Síri árnyak törnek énrám! -
 Láng a kardjuk, mint a villám!
 Vérben úszik a fényes égbolt. . .
 Elborítja testemet! Ó - Elborítja - elborítja testemet! -
  Ah! – Ah! Mi hullt - Mi hullt most e kézre?
 Lázas arcomon. . .
 Csak néma könny pereg. . .

 

Ahogy a fal közeledett felé, egyre több hazai szó ütötte meg a fülét.

– Most már szabad vagy, hát fuss a szerelmedhez –­ egyenesedett fel, majd oszlott a semmibe egy alak, egy nő fotójával a kezében, csupán fakó, szürke füstöt hagyva maga mögött.

– Ne rólam nevezd el a gyereket, ne hordozz ilyen terhet – sóhajtott egy égő pirosba burkolt férfi.

– Rohadjatok meg mind, ott a térképasztal mellett – emésztett köddé a méregzöld gyűlölet egy másikat.

Ő nem haragudott a túlfelőliekre. Nem is ismerte őket. Leginkább csak kíváncsi volt rájuk, mikor korábban nagy ritkán egy-egy elvetődött feléjük. Meghallgatta a fura tört szavaikat, és ha volt mit, csereberélt is. Persze, hozzá is elértek a hírek, hogy mik történtek állítólag, de ezeket csak annyira tartotta, mint a prágai gólemet: hiszi, ha látja. Meg aztán tudta jól, hogyan lehet a tömegeket a félelemmel irányítani, no meg egy „minden probléma okozójára” mutató ujjal.

 Előbb utóbb eljön az idő, mikor ez az ujj feléd int, majd ellentmondást nem tűrő hívással görcsbe görbül, és akkor menni kell, mert viszik az embert. Csupán azért, mert vagy itt, vagy a túloldalt valaki egész fent, frusztrált magányában enged az őrült vágyainak és meggyőz néhány támogatót körülötte, akiknek fér még egy hazug garas a zsebükbe, mert az még nem dudorodik eléggé.

Az, kit vágya lánggal éget,
 Mást se lát, mert hályog rajta,
 Hogyha szíve űzi - hajtja,
 Büntetése - szégyened!
 Meg nem óvhat senki téged,
 "Áruló" a bélyeged!

Az a vézna betű egy kis pöttyel a tetején, ami elválasztja az igazságot a gazságtól, olyan könnyen lekopik a hideg ellen ruha alá gyűrt újságról, – majd elővéve, az első csata utáni döbbent kérdés tisztázásánál, hogy „miért is kell ez az egész?”, – már nem is látszik. Marad a vér és az erőszak és eltűnik minden érv, kivéve egyet, a „vagy ő, vagy én”-t, ami elég egyértelművé teszi a helyzetet.

A fal egyre közelebb ért. Nyomában a szellemek sorban egyenesedtek fel az utolsó mondatra, majd tűnnek semmivé. Az egyik, a túlfelőliek egyenruhájában az ő nyelvén szólt: – Ide nősültem, és most kit öljek? Öcsém vagy sógorom? 

Csak bátran ontsd hát ki vérem,
 Ámde szívem én el nem adhatom;
 Nyugton várom, hogy bármi érjen,
 Ám ilyen áron - Nem! Nem kell az életem!

Akkor még mindenki mosolygott, sót és kenyeret ajándékozott, mikor közösen verték le a megállapodott határra a piros fehér csíkos cölöpöket. Most meg mindenki csak vicsorogva keresné azokat, de már sehol sincsenek. Eltűntek, és csak a nyikorgó lánctalp hangja állítja meg az embert. Nem tudja senki, merre és meddig. Már semminek sincs határa!

A ködből felsejlik egy asszony alakja. A köténye és a kendője olyan, mint a túlfelőlieké. Lehajolva veszi sorban szemügyre a tetemeket. Kezében a ruha már csupa vér, de még letörli róla a vörös sarat, ha bizonytalan a görcsbe fagyott arcot nézve, hogy utat készítsen a megkönnyebbült sóhajnak: – nem az ő embere...

Kissé messzebbről, egy kiégett kocsi felől zajokat hoz a felkelő szél. Az előtűnő fickó zömök alakja, darabos mozgása ismerős neki. A puska távcsövébe nézve már tudja: falubeli, – hogy tudott az inni, meg énekelni a búcsúkon, amikor az egész falu ünnepelt.

A férfi lehajolva egymás után kutatja át a hullákat, hol egy tárca, hol egy óra akad a kezébe. Korábban is látott már gyűjtögetőket. A többségnek felfordult a gyomra tőlük, de nem bántották őket érte, igaz nem is nagyon beszéltek velük, de végül is már mindegy, saját magukkal kell elszámolniuk ezért. 

Az új zsákmányt elrakva, felegyenesedik, mikor meglátja a nőt. Előveszi a pisztolyt, egyik lábával hátrább lép, felhúzza, majd célra tartja. 

A kép döbbenten tudatosítja benne az ismerős férfi szándékát. Az önkéntelen reakciójára a távcsöve alatti zárszerkezet kiold, és a csövön végigszáguld a golyó. A lencsén keresztül látja, ahogy a férfi a falujából megroggyan, elejti a pisztolyt, hátra lép egyet, majd még egyet, megbotlik az ott fekvő tetemben, és a feje nekiütődik egy ferde, piros fehér csíkos cölöpnek.

Hát, itt a határ...

Az embertelenség, a mocskos, indokolatlan erőszak határa, amit akkor kellett volna meghúzni, amikor az első olyan szavak elhangzottak. Mert mindig minden a szavakkal kezdődött, aztán a legyintésekkel rájuk. De talán majd egyszer...

Szép hazámba repítsen a honvágy,
 Ó, az emlék - hogy kínoz, hogy fáj!
 Bölcsek lantja a fűzfának ágán,
 Ó, miért lett oly néma a húrja?
 Égi hangja ma áradjon újra,
 Mondja el, hogy mily szép volt a múlt!
 Keljen életre mindenki száján,
 Szörnyű gyászunkat sírja az ének;
 Zengje-zúgja a sorsát a népnek,
 Tán a szívünkben új lángot gyújt!
 Fényes, új lángot gyújt!