Visszahatás
Írta: Nagy Gábor
Közzétéve 1 hónapja
Megtekintések száma: 192
Visszahatás
Orlan professzor sokadszorra futotta le a hajó diagnosztikai rendszerét, eredménytelenül. A hajó működésképtelen volt. Orlan a szűrőfelületen keresztül ismét szembenézett a hóhérral.
A Vörös Óriás egyre nagyobb lett, ahogy a hajó feléje sodródott. S mindez csak a telhetetlenségének és becsvágyának volt köszönthető. Még fiatalon fedezte fel azt a bizonyos egyenletet, ami forradalmasította az űrutazást. „ Viszlát, fényév, üdv’ térgörbület!”. Ezzel a szlogennel mutatta be nagy felfedezését tudóstársainak. A nála tekintélyesebb és tapasztaltabb zsenik azonban lehűtötték a kedélyét, levagdosták szárnyait. Pontról pontra rámutattak az egyenlet hibáira, és javasolták neki, hogy még csiszolgasson rajta. Nem hallgatott rájuk.
Céges és politikai hátszéllel sikeresen gyakorlatba ültette elképzelését. Alkotása azonban több mint életveszélyes volt. A hajó belépett az „A” ponton, és kilépett a „B”ponton, darabokban.
Néhány hónapnyi munkával elérte, hogy a hajó végül egészben érkezzen meg, így már csak a tesztelésre szánt állatok haltak bele az egymást követő kísérletekbe. Újabb hosszú évek munkájával használhatóvá tette az ötletét, ami apránként elterjedt az ismert űrben. Mindenki boldog volt, csak ő nem. A fejesek, akik az egész vállalkozást finanszírozták anyagi megfontolásból eltiltották alkotásától, s nem engedték, hogy tovább fejlessze művét. Ő Furmányos módon kijátszotta őrzőit, balkézről szerzett egy felderítőhajót, és nekivágott az ismeretlennek, hogy mindenkitől távol tökéletesíthesse művét, és segítségével bejárhassa az univerzumot. A sors rögtön az első ugrás után a képébe mázolta egyenletének hiányosságait, és a hajója kizuhant a görbített térből egyenesen a Vörös Óriás ölelő karjaiba.
Állított egy kicsit a fényszűrőn, majd nagyot húzott az algapárlatos üvegből, amit a kantinból hozott magával. Még az egyetemi évek alatt szokott rá. Olcsó volt, ízletes és mellőzte az alkohol megszokott részegítő tüneteit, de nagy mennyiségben fogyasztva károsan hatott a viselkedésre. Szájához emelte az üveget, amikor nyílt a vezérlőterem ajtaja, s a mindenes robot lépett be rajta.
- Uram! Elvégeztem az összes lehetséges javítási műveletet, de a korlátozott műszaki készleteink nem teszik lehetővé, hogy kijussunk a Nap vonzásából. Megpróbáltam a kommunikációs antennát az összes lehetséges módon leszigetelni, de a Napból áradó sugárzás lehetetlenné teszi a kommunikációt. Ha a hajón lett volna speciális szigetelőhab, akkor nagyobb esélyem lett volna segítséget hívni számunkra.
- Összegezzük a dolgot! Tehát minden az én hibám!
- Igen – válaszolta a robot kifejezéstelen arccal. - Kívánja, hogy részletesen ismertessem a vádat, hogy továbbtápláljam az önsajnálatát és az önutálatát?
- Felőlem! –rántotta meg a vállát a professzor.
- Ön tehet mindenről! A pofátlan önimádatának és a siker állandó hajhászásának hála, megfeledkezett az űrutazás alapvető szabályairól, és a szükséges készletek nélkül vágott neki az útnak! Ebben közrejátszott az algapárlathoz való egészségtelen ragaszkodása is. Tíz rekesz párlat felpakolására bezzeg jutott ideje! – mutatott a robot a professzor kezében tartott üvegre.
- Köszönöm, köszönöm ezzel teljessé tette a képet! – állt fel professzor, s gúnyosan szalutált a robotnak.
- Még nem, uram! – mondta az, majd távozott, de rövid idő múlva visszatért egy flakonnal, amit oda is dobott a professzornak.
- Ez mi?- kérdezte az meglepetten.
- Sokfaktoros naptej! Ha mindenképpen végig akarja nézni, ahogy a hajó a Vörös Óriásba zuhan, akkor érdemes lesz használnia. – A professzor keserűen elmosolyodott.
- Ott a pont! Sokat tanulmányozta az emberi viselkedést, ugye? Milyen kár, hogy a továbbiakban nem lesz a hasznára, ugyanis velem együtt fog megsülni. – A robot hideg mosolyt varázsolt az arcára.
- Már akkor kilőttem a hajó egyetlen szondáját az elmém másolatával, amikor kizuhantuk a hajlított térből. Mások okulására rámentettem a hajó feketedobozának tartalmát, hogy mindenki tanuljon a hibájából – fejezte be a robot, majd hátraarcot csinált, és gépies nevetéssel távozott. A professzor a középső ujjával búcsúztatta őt, miközben visszaült a kapitányi székbe, és visszatért új, rövidéletű hobbijához, a közeledő Nap bámuláshoz. Hamar meg is unta. Otthagyta a vezérlőtermet, és átment a szimulátor terembe. Beült az egyik székbe, és megjelenítette fiatalkori önmagát. Akkor még fényévekkel jobban nézett ki, mint most. Holografikus képmására meredt. Kereste a szavakat, hogy mit is mondana neki, hogyha beszélhetne vele.
- Na, jól figyelj öcsém! Te azt hiszed, hogy feltaláltad a spanyolviaszt. Na, jó ez egy hülye hasonlat! Most úgy gondolod, hogy te vagy az ászok ásza, aki majd forradalmasítja az űrrepülést…- Orlan a tenyerébe temette az arcát, és eltűntette fiatalkori képmását. Ez egyszerűen nevetséges volt. A háta mögött nyílt az ajtó, s a robot lépett be rajta.
- Zavarhatom önt?
- Csak nyugodtan! Legyen ön a közönségem! Tartok egy ismétlést, és így élőben nézheti végig, ahogy a holografikus fiatalkori önmagamnak magyarázkodok, akár egy bolond.
- Éppenséggel arra gondoltam, hogy valóban elküldhetné az üzenet a fiatalkori önmagának. – A professzor a robotra meredt, majd nevetve így szólt:
- Vicces! Sokat fejlődött a humorérzéke az elmúlt percekben!
- Komolyan gondoltam. Átnéztem az összes számítását, és úgy gondolom, hogy a Nap közelében térhajlítással elindított üzenet visszatérhet egy múltbéli időpontba. – Orlan professzor végiggondolta a dolgot. – Energiánk még bőven van, viszont működésbe kell hoznunk az egyik tartalék segédhajtóművet, amivel korlátozott térhajlítást tudunk végrehajtani, s még így is kétséges, hogy egyáltalán megvalósul az a kapcsolat.
- Ha nem, az sem számít! Legalább élete utolsó perceit hasznosan tölti el.
- Végül is, úgysincs mit veszítenem! – Orlan professzor és a szabad szájú robot újfent végignézte a számításokat, majd a kommunikációs egységet összekötötték az egyik használaton kívüli segédhajtóművel. A professzor visszatért a szimulátor-terembe, és a kamera elé állt.
- Indítom a műveletet, indíthatja a felvételt! – szólalt meg a robothang egy hangszóróból.
Orlan nyugtalanul forgolódott az ágyában, majd a felkelés mellett döntött, bár még nagyon korán volt. Felkelt majd leült a kisasztalhoz. Egy üvegnyi algapárlat után kutakodott a mellette lévő kosárkában, amikor is önmaga képmása jelent meg neki a semmiből. Jobban mondva önmaga képmása több évtizednyi öregedés után. Úgy nézett ki, mint egy szarkofágból szökött múmia. A jelenés megszólalt.
- Most jól figyelj ide, öcsém! Ez egy üzenet a távoli jövőből és én, a jövőbeli éned fogja átadni neked! A téma az egyenleted…- Ennél a pontnál egyszerűen eltűnt. Orlan egy ideig bambán bámult, majd kutakodni kezdett a szőnyegen holografikus egység után kutatva.
Biztosra vette, hogy a holotecnikai tanszék professzora szórakozik vele, vagy valamelyik idióta beosztottja. Mióta a marsi Kozmológiai Egyetemen tanított és kutatott, már mindenki bepróbálkozott nála egy durva tréfával. Végül félbehagyta a hiábavaló keresgélést, és felkészült a mai napra. Délelőtt órákat kell tartania jövendőbeli riválisainak, akik bármikor elébe vághatnak, letaszíthatják a meg nem szerzett trónjáról. Délután pedig találkozója lesz egykori mentorával, akit újból megpróbál meggyőzni arról, hogy támogassa a tervét és szervezzen meg neki egy meghallgatást a marsi tudományok nagy koponyái előtt. Az órákat hamar letudta, majd a nagy találkozó előtt kiment a mosdóba. Ahogy kinyitotta az egyik WC fülkét, ismét szembetalálta magát öregkori önmagával. Ijedten ugrott hátra.
- Nos, jól figyelj ide! El fogom neked mondani, hogy hol hibás az egyenleted… – kezdett neki ismét a jelenés, majd újra eltűnt. Orlan felállt és elüvöltötte magát.
- Komolyan! Újra ez a hülye vicc, és ráadásul a mosdóban! – Dühöngve hagyta ott a helyiséget, és a feszült hangulatát magával vitte a találkozóra. Össze is veszett Hom-ningh professzorral, egykori mesterével, majd olyan tiszteletlen módon hagyta faképnél, hogy az az egyetemi etikai bizottság elé kívánkozott. A nap további része kutatással, ivással és a jelenség kerülgetésével telt. A huszadik feltűnés után elszakadt nála a cérna. Most elmegy a holotecnikai tanszékre, és seggeket fog rugdosni. Orlan professzor dühöngve vágott keresztül az egyetem szépen gondozott pázsitján kezében a jól ismert algapárlattal, amikor egy hang szólalt meg a háta mögött.
- Nézze, nem azt mondom, hogy az egyenlete rossz…- Orlan professzor üvöltve fordult meg és reflexből csapott oda. A jófajta marsi üveg azonban most szilárd testet ért, és Hom-ningh professzor ájultan rogyott a pázsitra. Orlan professzor elsápadt. Most aztán benne volt a pácban. Gyorsan hívta a mentőket, aztán átrohant a titkárságra, ahol kapcsolatba lépett a plútói társegyetemmel, és haladéktalanul igent mondott a határozatlan idejű oktatói állásra, amivel már évek óta bombázták őt. Napokkal később már a menetrendszeri Mars-Plútó járaton ült, amikor megkapta az etikai bizottság ítéletét. Több évre kitiltották őt a marsi egyetemről és annak laborjaiból. Fellebbezhetett volna az ítélet ellen, de az évek alatt annyi ellenséget szerzett magának, hogy úgysem hittek volna neki, akármit mond. A hatósági eljárást csak is azért úszta meg, mert egykori mestere nem jelentette fel. A hajókabin magányában elővette a jegyzeteit, aktiválta a hordozható számítógépét, és dolgozni kezdett az egyenleten. Hogy is mondta az idősebb énje? Rengeteg benne a hiba. Most bőven lesz ideje kijavítani.