A visszaemlékező-én Kaffka Margit és Krúdy Gyula művészetében
Írta: Toldi Zsuzsa
Közzétéve 1 hete
Megtekintések száma: 49
A visszaemlékező-én Kaffka Margit és Krúdy Gyula művészetében
Sehol annyi színe-illata nincs a szónak, mint írásaikban. Mindketten a Nyugat első nemzedékéhez tartoznak az 1910-es években. Akkoriban más az irodalmi élet. A Nyugat meghatározza a kor értékrendjét, a magyar irodalmat nyugat-európai szintre emeli. Mindketten ismertek és elismertek már korukban, Krúdy azonban hatalmas, hányódó élet művével a magyar irodalom nagy adóssága még mindig, Kaffka pedig még nála is fiatalabban, 38 évesen elhalálozik. Szinte egyidősek, Kaffka 1880-ban született Nagykárolyban, Krúdy pedig 1878-ban Nyíregyházán. A jelenlegi gimnáziumi tananyagban Krúdy csupán átfutó állomás, Kaffka megemlítendő. Radnóti Kaffkából írta bölcsésztudományi értekezését.
Mi köti össze őket? Néhány kulcsszó megmutatja a közös vonásokat. Álmok, vágyak. Feszültségek halvány megjelenítése, művészi feloldása, puha érintése. Varázs. Szimbolizmus. Nosztalgia valami eltűnő, elmúló után. Sejtelem, semmihez nem fogható hangulat a prózában. A próza líraisága, hallottuk már e kifejezést többször is, a későbbiekben is hallani fogjuk. Egyes elemzők szerint ők ketten a hazai impresszionizmus első élenjárói. Mi az impresszionizmus? Pillanatnyi benyomások rögzítése a művészetekben, hangok, ízek, színek és illatok, melyek életeket átívelnek. Akár Debussy zenéje. Külön kiemelem az idő és tér egymásba szűrődését. Az idő sejtelmesen többértelmű, átkarolja a múlt a jelent, a jelen a múltat, apró részletek szövődnek, a jövő síkja nem kiemelt.
„A szétfutó időből csak egy ember életének apró mozzanatait rakom össze, belátható egésszé”– írja Kaffka.
A narráció a visszatekintő-én, ködös emlékezés. A cselekmény vézna, a lényeg a belső történés. Monológ.
A prózájuk témáját illetően két érintkező pontot emelek ki. A dzsentrivilág és a szerelem ábrázolását.
Kaffka Margit legolvasottabb regénye a Színek és évek. A dzsentrivilág pusztulását mutatja be ez a regény. Hőse Pórteleky Magda, kinek életét a családi fegyelem, szokástisztelet irányítja. Nem hagyható figyelmen kívül az erős Freud hatás, a Freud tanaiból ismert személyiségszerkezet. A felettes én (családi, társadalmi elvárás) meghatározza az én viselkedését, a vágyak a tudatalatti sötét tartományában szoronganak. A dzsentrivilág orsó mellett töltött asszonysorsának életlehetősége a házasság, melybe a hősnő belesimul, kétszer is elfogadja azt. A visszaemlékezést áthatja az 50 éves asszony fásultsága, a széptevés játékának emléke, hogy nincs igazi, egészséges szerelem.
Krúdy útja magányos. Merít a dzsentrit ábrázoló Mikszáth anekdotizmusából, elnéző humorából, talán merít még Jókai mesevilágából, Móricz erőteljes, leszámoló realizmusából, mégis más úton halad tovább. Ez az út inkább Kaffkáéhoz hasonló. Emlékező álomvilág, hangulatba olvadó, idősíkokat feloldó visszatekintés, a prózában heverő lírai nyelvezet. Egyik szerzőnél sincsenek erős karakterek, nincs határozottan megrajzolt, hangsúlyos, kiutat mutató jövőkép, nincs él, nincs talaj. Krúdy számára a hírnevet A vörös postakocsi, Szindbád alakja hozza meg. Eddig ismeretlen stílusremeklés az ő művészete. Asszociációk, puha hazugságok, vibrációk, csapongások, eső mosta jelek ködéből bontakoznak ki szereplői, az ő ködlovagjai.
Milyen a két nagyság szerelmi ábrázolása? Hasonló.
Szindbád szomorú. Nem vigasztalják a nők, akik ábrándvilágban, piros karikákon hintáztak. Kissé Anyeginra, a társadalom felesleges emberére emlékeztetnek. Krúdy nem egy írását Puskin idézetekkel vezeti be. A szerelmet „szentségtartóban őrzi az emlékezet.” Az egészséges érzékiség helyett eluralkodik a dekadencia, az erotikus tévelygés. Mindkét szerző kiemelt műveiben a csalódás a valódi élmény. Míg Krúdynál a nő emléke egy-egy selyemharisnya, egy csinos boka képéből dereng fel, egyszerre képes arra is, hogy tüzet csiholjon, akár feslettséget láttasson ugyanazon női alakjaiban. Kaffka a női sors harcosa. Egy versében írja:
„Ne feledjétek, férfiak, hogy az asszonyvér se drágább harcra, mint szerelemre.”
Abban az időben még nagyon ritka volt a női író. Kaffka külön asztalnál ült a férfi nagyságok feleségei között. Ezért is nagy dicséret Adytól, ki már nagyon betegen, könnyek közt fuldoklott, miután értesült Kaffka Margit haláláról.
„Maga Margitkám, olyan nagy tehetség, hogy már nem is számít nőnek.”
Magam is meglepődtem, mennyi a közös Krúdy és Kaffka munkásságában. Izgatottan kutattam, vajon találkoztak-e egymással, írtak-e a másikról. Ezt egyértelműen igazoló dokumentummal nem találkoztam. Ám a pezsgő irodalmi élet, kávéházak, a neves irodalmi lapokban való egymás melletti publikációk mind arra utalnak, hogy személyesen ismerhették egymást. Kaffka a spanyolnátha áldozata lett. Babits és Móricz búcsúztatta. Koporsóját a Jókai lepellel takarták le, ahogy később Krúdyét is.
Végezetül egy hihetetlen képre azért csak ráleltem. Dittico Ungherese Novelle di Margit Kaffka e Gyula Krudy. Olasz szavak. A két irodalmi óriás képe egy borítón, egymás mellett látható. Kutatásom szerint 2021-ben jelent meg Olaszországban, 12 novellát tartalmaz a két írótól a Vecchiarelli Kiadó gondozásában. Az Akadémia magyar és olasz kurzusának hallgatói és fordítói készítették. Olaszországban korábban nem publikált novellák, magyar nyelvű fordításuk nem elérhető.
Legalább itt egymás mellett vannak.
Két idézettel zárom ezt az értekezést. Az első Kaffka: Hangyaboly c. regényéből való.
„Övék volt most mindenestül a szép kert: a virágfelhős bokrok mátkaruhája s a megifjult nagy anyafák minden dísze. Szakadó szirompelyhek, az orgonák nyurga gallyai, a bokoraljak nedves, különös gyökérszaga, melyet csak nagyon mély-mély, lelkendező lélegzettel, sejtő tavaszi sóhajjal lehet beszívni: és a pázsit frisse, az egek kékje, a fészkek, hintáló szelek, pelyhek, álmok, felhők, ez örök májusi oltárok – ifjúság…” / Ott sárgul a pázsiton – micsoda inger, milyen veszejtő, drága, bűvös ígérete minden földi örömnek, vétke a kívánságnak, sóvár kísértése az ínynek! Ó, ártatlan fagyümölcs! „ / A termetes deli fák bizony nem éltek itt szűzi meddőségben, hanem miután Boldogasszony-hava tündéri éjszakáin lengő virágfátylakba burkolózva bolondul kibálozták magukat, élték világukat – végre gyönyörű lakodalmat csaptak, és a hosszú, nyári csendben piciny magvakat pólyáltak eleven szöveteik gyengéd zöldjébe.
És Krúdy? Ő hogyan láttatja velünk a jámbor tavaszt?
„És minden utca, minden tér, minden vén ház valamely különös jószághoz jutott, amelyet addig nem lehetett észrevenni. Hamiskás mosollyal néztek kapuk, amelyeket sokáig zárva láttunk; kacéran integetett virágos cserepeivel egy-egy ablak, amely alatt közömbösen haladtunk el tegnap; az erkélyek, amelyek téli időben legfeljebb fagyni való nyulat hintáztattak, most már megmutogatnak asszonyi lábakat, amelyekhez arcokat képzelhetünk, örökzöldet tépdeső habkezeket, amelyekről feltesszük, hogy egykor majd epedő levelet írnak. A tetőkön a kémények halkabban füstölögnek, mint a tél zord viharaiból révbe ért hajók, a megfehéredett függönyöket gyakrabban félrevonják szép kezek, a nyitott ablakon át zenéket hallani, amely zenélések arról beszélnek, hogy a szerelmi ábrándokat még nem felejtették el hölgyeink a városban, a téli időben behavazott hordár az utcasarkon naponta többször is megbizatik levelek kézbesítésével, amely leveleknek illatáról megismerni küldőjüket. S egy napon a kapu előtti szemetesládában megpillantjuk azt a hervadt virágbukétát, amelyet gondos összeválogatással küldtünk farsangban valakinek, egy délután eddig sohasem látott szempár zavarja meg magányos óránkat vagy csöndes álmunkat, majd egy kibontott zsebkendőből vagy egy furfangos szoknyafodorból olyan illat áramlik felénk, amelyről azt hisszük, hogy még sohasem éreztünk hasonlót, bizonyos utcáknak, ahol valamely ismerősünk lakik, hirtelen új és jó szaguk lesz, kellemetes arcuk a mogorva boltosoknak, barátságos képük a rideg bérkocsisoknak, megértő mosolyuk a házmestereknek... S olyan jámbor áhítattal nézzük a kitavaszodott várost, mintha elfelejtettük volna a vén kópé régi csínytevéseit.”
Azt hiszem, minden szónál többet ér, ha olvassuk, hallgatjuk őket, amint ugyanazon hangszeren zenélnek.