Alport

Alport

Amikor Szandi megértette, hogy nem neki kell választania, elpárolgott a kétségbeesése, és csak az enyhén nyugtalanító nyomás jelentkezett a mellkasában újra meg újra, ahányszor a műtétre gondolt. Ez a csonkolás nem látványos, nem okoz életminőség romlást, csak tudatosabban kell élnie ezután. Kerülni a fertőzésveszélyt és a dehidratációt, figyelni az étkezésre és eljárni az éves kontrollra. Igazán nem áldozat a férje egészségéért cserébe, mindenki ezt tenné a helyében. Tibinek az előírásokat sokkal komolyabban kell majd vennie, ráadásul élete végéig szedheti a gyógyszert a kilökődés megakadályozására, de Tibi boldogan vállalná ezt az életéért cserébe. És ő is vállalja a férje életéért.

Aztán Tami betegedett meg. Először a magas hangokkal gyűlt meg a baja, aztán fáradékony lett. Esténként ödéma vastagította el a bokáját, és ekkor mindannyian szívbetegségre gondoltak, de szinte azonnal jelentkezett a reggeli szemduzzanat, és akkor már biztosan tudták, hogy Tami is veseelégtelenségben szenved. Alport-szindróma. Bár örökletes, ritkán ilyen súlyos nőknél. Sőt, többnyire ki sem alakulnak tünetek. Taminak nem volt szerencséje.

Gyorsan romlott az állapota, mintha versenyeznének Tibivel, hogy ki szorul elsőként dialízisre. Nem volt nagy különbség, és hamarosan minden harmadik nap ott ültek egymás mellett két szomszédos betegágyon, bal karjukat a keskeny asztalkán nyugtatva, és ahogy a rutin az életük részévé vált, már nem is találták különösnek, hogy műanyag csövek béklyózzák őket robusztus gépekhez.

Mindeközben Szandi a kollégáit és az ismerőseit faggatta arról, hogy hogyan is döntenének az ő helyében, kinek adnák oda a fél veséjüket. Ez a kérdés számukra hipotetikus játék volt, míg Szandinak maga a könyörtelen realitás.

Most pedig a szervdonációs központban járt az eredményeiért. Lekérhette volna a hálózatról is, de voltak kérdései, és személyesen akarta feltenni azokat. Úgy volt, ahogy sejtette. A vérrokonság okán Tami számára nagyobb eséllyel lesz alkalmas donor, mint Tibinek. Kereste magában az okot, hogy vajon azért szállta-e meg ez a relatív nyugalom, mert Tami felé húz a szíve, de ezt nem tudta volna kategorikusan kijelenteni. Boldog gyerekkoruk volt, jó testvérek voltak, és mindent megosztottak egymással. Egyszer az is előfordult, hogy egy fiún osztoztak. Úgy tűnik, most a testrészek kerülnek sorra. A jobb szemem a bal lábadért, ötlött fel benne a gondolat. Elmosolyodott.

Repedezett burkolatú, göröngyös járdán sétált ki a megállóba. A tizenhetes villamos jött előbb, egy régi típusú, kényelmetlen szerelvény behorpadt karosszériával. Az ő sérülése nem lesz ilyen feltűnő. Ha nem vetkőzik fürdőruhára, senki sem mondja majd meg, hogy hiányzik a testéből egy darabka, sőt, akkor is csak annyi lesz egyértelmű, hogy végrehajtottak rajta egy beavatkozást.

Sok üres hely volt a villamoson, ezért egy dupla ülést foglalt el, és a transzplantációs központban kapott leletet olvasgatta. Legyezgette a hiúságát, hogy érti, melyik vizsgálati marker miért fontos. Az, hogy Tamival vagy Tibivel van-e nagyobb egyezése, nem derült ki a papírról, azt majd a veseközpontban tudja meg. De nem ma, most hazamegy. Két út közül választhat, azt latolgatta, hogy a négyes vagy a hatos villamos végállomásán szálljon-e át.

A villamosvezető tájékoztatta az utasokat, hogy baleset miatt a négyes villamos is a körtérről indul. Akkor ez a kérdés is eldöntetett.

A háttámlája megrándult, amikor a mögötte lévő két ülést elfoglalták. Mindig furcsállta, hogy van, aki képes menetiránynak háttal utazni, de azt, aki mögötte ült, hallhatóan nem zavarta a dolog, csak a beszélgetésre koncentrált.

– Milyen az új pasi? – kérdezte lelkesen.

– Láttad már.

A második hang szakasztott olyan volt, mint Tamié, de mégsem lehetett a nővéréé, mert az ő megfáradt, tompa beszédstílusával szemben a válaszoló ezerszeresen élt.

– Dehogy láttam.

– Dehogynem, csak akkor még nem jártunk. A sógoromról van szó.

Szandi fülelt. Agyában villogó vörös lámpakén pulzált a vészjelzés.

– Egy házi nyúl

– Most elítélsz?

– Nem, dehogy. – A mondatból még Szandi is kihallotta a bizonytalanságot.

– Nem tudom, mennyi van nekem hátra, a húgom előtt meg ott van az egész élet. Még akár harminc-negyven év.

Szandi ujjai között megroppant a papír.

– Ne mondj ilyet Meg fogsz gyógyulni.

– Ja, ha elfogadom a veséjét, vagy ha meghal valaki, egy egészséges ember, akinek semmi keresnivalója sem lenne a halottak között, és én lennék az első a várólistán, aki megkaphatja, és ezzel akár éveket is ráverhetek olyanokra, akik végül belehalnak a várakozásba.

– Nem szabad innen nézni.

– Csak innen tudom… Igazságtalan az egész.

– Meglátod, megfelelő lesz a húgod veséje…

– Nem hiszem, hogy így lenne.

– Nem tudhatod…

– Hiszel a sorsban?

– A sorsban?

– Valami rosszat tettem vele előző életünkben, amiért most kell felelnem. Karma.

– Hülyeség, nem karma

– Amikor megszületett, alapjaiban változott meg a szüleim viselkedése és ezzel az életem. Mintha én csak pótgyerek lettem volna, amíg az igazi lányuk megszületik. Ajnározták, megkapott mindent, amit akart, akkor is, ha az eredetileg az enyém volt, az én dolgom pedig az lett, hogy a boldog gyerekkorát biztosítsam. Neki jutottak a drága ajándékok, a szervezett utazások, a BMX, annyi új ruha, hogy a javát jó, ha egyszer viselte és az első szerelmem, míg nekem a használt cuccok, a kempingkerékpár, a szidalmak, ha Szandi elégedetlen volt, na és a beteg vese.

Rövid csend állt be. Szandi agyában igyekeztek a helyükre kattanni a fogaskerekek, de a torz kakofóniából egyetlen értelmes gondolatnak sem sikerült kiválnia. Emlékek villantak fel és Szandi megszállottan kereste köztük az önigazolást. Valóban megvolt mindene, ahogy Taminak is, akitől sosem hallotta, hogy jobb holmikra vágyna, ellenben anyáskodott felette, néha még lélegezni sem hagyta. Kristóf említése felháborította Szandit. Ha Tami nem hanyagolja el a fiút, az sosem menekül az ő karja közé.

– A keserűség beszél belőled – hallotta a háta mögül –, de meglátod, minden jóra fordul. Félig azonos a génkészletetek, jónak kell lennie a veséjének.

– Látod, ő megkapta ezt is. A lehetőséget a kiegyenlítésre, ráadásul egy olyan horderejű dologgal, ami feljogosítja bármire. Nem kell ez nekem Amúgy is miatta vágott bele a vizsgálatokba.

– Szerencsére az alkalmasság dönt, különben belevesznétek a Rómeó-Júlia párharcba.

– Rómeó és Júlia – kacagott fel Tami. – Ez nem olyan fajta halálos szerelem. Egyedül az egyező körülmények kötnek minket össze, csak megragadjuk az utolsó lehetőséget a boldogságra. Ez ilyen pici, önző boldogság, hogy enyhítse az elmúlástól való rettegésünket. Kapóra jött, hogy épp egyikünknek sem volt más.

– Úgy érted, hogy a sógorod…

– Fűvel-fával.

Szandi gyomra felfordult, az ölében nyugvó keze remegett. Fűvel-fával. Kiegyenlítés. A két ember, akiket biztosra vett az életében És még csak nem is az elfojthatatlan szenvedély miatt. Arra eszmélt, hogy a villamos begördül a végállomásra, és ő küzdheti magát felfelé a város déli részéről. Felállt, megnézte a háta mögött szedelőzködő utasokat. Elképzelése sem volt, hogy mikor cseréltek helyet a nővérével és annak barátnőjével. Leszálltak mind, az ajtók becsukódtak mögöttük, amikor eszébe jutottak a leletei. Utoljára a kezében gyűrögette a papírt, ott kell lennie a padlóra hullva. A mellette elhaladó villamosvezetőre nézett. Biztos visszaengedné érte a kocsiba, de ő mégis megszaporázta a lépteit, mert a kijelző szerint perceken belül indul egy visszafelé tartó szerelvény. A leletekre nincs már szükség.