Átadás - Visszamaradt érintés
Írta: Stonawski Tamás
Közzétéve 1 napja
Megtekintések száma: 11
Átadás
A doboz súlya,
mint alkalmi forrás
vagy tanult reflex,
a könyvtár félhomályában úszott.
Nem gyújtott lámpát a szándék,
vagy csak a szokás.
Ő emelte meg,
magabiztossága
a tüdőből kipréselt levegő
kíséretében
megbillent egyensúlyt rejtett –,
egy sóhajkezdeményt.
Kezem egyetlen gondolata:
átvenni a terhet
kézről kézre.
Az érintés határán
időztünk,
mutatóink vigyázban álltak.
Valami összeért,
valami régi,
amit most ismertünk fel újra,
egy nézésben,
egy nem-történésben.
Visszamaradt érintés
Az Átadás c. vers komplementere
A doboz nem volt nehéz.
Én vittem fel délután
az emeletre.
Nem gyújtottam lámpát –,
elég fény szűrődött
a szomszédból, felőle.
Máskor is éreztem már
ezt a selyemszürke csendet.
Nem volt beszéd.
Ő közeledett.
Láttam, hogy figyel.
Láttam, hogy m(i)ért.
A doboz aljára tette a kezét –,
pont oda,
ahova előzőleg én.
Észrevétlen volt az érintés,
mint egy régi hangsúly.
Nem húztam el rögtön.
Csak néztem.
Nem emlékszem, mit mondott,
de a csendjeit
azóta is ismerem.
Néha még érzem,
mikor átadok
ezt-azt,
pehelysúlyú
dobozokat,
a meleg ujjai helyét.