Hószakadástól virágnyílásig
Írta: Antal Attila
Közzétéve 1 hete
Megtekintések száma: 78
Hószakadástól virágnyílásig
(sárospataki emlékmozaik)
A 70 éves Bertha Zoltánnak,
aki az alábbi sorokat olvasva talán
szívesen idézi fel saját pataki élményeit.
Hatalmas telek zúdították rám havukat, de az ünnepváró kegyes dallamok s a felmenőktől örökölt szokások otthonossá tették számomra az évutókat. A karácsony-éjszakákon a csillagszórók kihunyása s a gyertyák eloltása után nekiindult családunk a harangszavas városközpontnak. Öcsémmel rendszerint versenyt futottunk a templom homorúra kopott kőküszöbéig. Nem szegte kedvünk az se, hogy lilás-vörös arcunkat tűpárnának használta a jeges szembeszél.
A tavaszoknak is megvolt a maguk szokásrendje. Márciustájt az útszélek árkaiban halk csobogású olvadékvíz sodorta hullámlovas gyufaszálaimat. Aztán, hogy az ég lehelete melengetőbbé kedvesedett, el-elkéstem az iskolából, úgy lekötötte figyelmem a Kazinczy utcán az előkertek virágainak versengése. A tanévek utolsó heteiben képzős lányok hajoltak dülöngő betűim fölé vizsgatanításaikon, illatos bőrükre piros foltokat rajzolt az izgatottság. Szabadulva a fegyelem s figyelem koordináta-rendszerétől, gyakran néztem gyönyörködve, hogy lobognak a fecskerajok zászlai a tetők fölött, s hogyan dicsekszik fél évezredes sziluettjével a várnegyed a virgonc tavasznak. Legszívesebben egy ugrással a Király-hegyen teremtem volna, hogy csorba csúcsáról átölelhetőnek láthassam a várost.
Szerettem csavarogni barátaimmal a főutcán a langyos alkonyokon. Derengve világítottak a muskátlik az ablakokban, a szúette rámákról monoton neszezéssel pergett a festék. A járda benépesült fagylaltozó családokkal, fiatalokkal és táskarádió-zenével. Kirajzottak udvaraikról a seprűs bajszú öregurak is, és nekiláttak a jókívánságok begyűjtésének. Nincs belőlük ma már mutatóba se, portáik hamu-leheletével együtt eltűntek az időben végképp.
Társaimmal olykor kigyalogoltunk a városon túli mellékutakra is. Tapostuk a port a sziklákkal és üdezöld rétekkel integető dombok között. Szabadnak éreztük magunkat, pukkadoztunk minden semmiségen, kedvünket összekoccantva nótát csiholtunk, élesztettük, fújtuk a parazsát lánggá, hadd lobogjon. A visszaúton virító bodzák sorfalai között haladtunk. Bókoltak a gyér autóforgalom szelében a galaxis alakú virágok. Majd a bokrok űrét csönd lehelte, kora esti pára töltötte meg. Csillagzó bodzacsokrokkal tértünk haza.
Ballagás a gimnáziumban az 1960-as évek derekán. Orgonaillatú hőség. Állok végzős ismerőseimre várva a tömegben az intézmény udvarán. Ácsingózás, fejforgatás: merre is járnak épp a ballagók? A kapualjból egy pipacspiros szoknyás kislány iramodik felénk, s lelkesen kiabálja: „Jönnek! Jönnek!” Valóban, dagadó árként ömlik is már az Iskolakert felől egy fiúosztály férfias zengésű éneke: „Mi búcsúzunk és elmegyünk, a mi időnk lejárt…”
Izgatott moraj, örömfüttyök…
Csodaként éltem ezt meg tízévesen. A zengés kellemesen megborzongatott. Nem sokat tudtam az egykori pataki diákok életéről, de annyit már hallottam felőlük, hogy szerettek énekelni – kórusban is. A búcsúzó fiúk hangja visszarepített az elmúlt századokba, a hajdani diákkórusok világába, hol az egyházi énekek mellett szerepet kaptak a világi dalok is. Régi áhítatok, szerelmek ízét éreztem a számban. Pataki gimnazista-létre vágytam, az itteni gyertyázó gesztenyefák alól szerettem volna elballagni a felnőttkorba. Nem így lett, apám munkahelyváltása miatt elköltöztünk a Bodrog-parti Athénből. A beteljesületlenség hiányjele máig szálkásan virít emlékezetem irkalapján.