Ida pasija

Ida pasija


– Miért nem kéred át magad normális műszakba? Alig jössz haza pár órára és mész is vissza.
Elmélyültek a ráncok Ida szája körül, ahogy a vállát rángató dédunokáját figyelte.
– A két csúcsidő között nem kell sok sofőr.
Az öregnek nem tetszett a férfi közönye, a fejét csóválta.
– Szétforgácsolja a napodat, hát nem csoda, hogy ilyen semmilyen a szerelmi életed.
– Az nem emiatt van, hanem a felhozatal miatt. De itt vagy nekem te, hogy gondoskodj rólam, és én is nyugodtabb vagyok, ha napközben hazaugrom megnézni, jól vagy-e. Melegítsem a tejet a kávédhoz?
– Melegítsd, Robikám, jót fog tenni a csontjaimnak ebben a ködös időben – simogatta a térdét Ida.
A férfi a mikrohullámú sütőre pillantott, aztán mégis lehajolt egy kislábosért, abba töltötte a kettőjük kávéjához szükséges tejet, mert a dédanyja úgy szerette.
– A szerelmi életről papolok itt neked, nem a gondoskodásról.
– Megoldom házon kívül.
– Nem jól van ez így. Mi lesz veled, ha én nem leszek?
– Jaj, Dédike, nem kell ez a lelki furka. Tök egészséges vagy. – Ida érthetetlenül motyogott, mire Robi rákapta a tekintetét. – Történt valami?
Az öreg lemondóan legyintett.
– Á, dehogy! Isten itt felejtett köztetek, de a szüleim egy pillanat alatt mentek el… És hogy lesz így nekem ükunokám?
Robi törzsből kifordult, hogy rálásson az asztalon heverő néma telefonjára.
– Ideje indulnom.
– Jó, jó – nevette el magát a nő. – Békén hagylak ezekkel a témákkal.
Csendesen iszogatták a reggeli kávéjukat, amikor is Ida szólalt meg újra.
– Ma van az évfordulója.
– Minek?
– Hogy a dédapáddal találkoztam.
– Elmeséled?
– Újra?
– Te szereted mesélni, én szeretem hallgatni. És mindig vannak újdonságok a sztoriban.
– Azt mondod, hozzáköltök? – kérdezte játékos sértődöttséggel Ida. Öreg arcán táncra keltek a ráncok, ahogy elmosolyodott, ezt látva Robi kényelmesen elhelyezkedett a székében.
– Mi még Gödörként emlegettük, de hivatalosan már a Széll Kálmán tér nevet viselte. Nem volt még közlekedési csomópont, de már kitermeltek onnan mindent, amit a város újjáépítéséhez akartak. Már nem csak korcsolyázni lehetett ott, igazi sportközpont volt. Én teniszezni jártam oda pár barátnőmmel.
Robi a tenyerébe támasztotta az arcát. A dédanyja szemére összpontosított, látni akarta a benne születő csillogást, amikor megjelenik a dédapja a történetben.
– Ott találkoztam vele. Idősebb volt, mint reméltem, lehetett köztünk tíz-tizenkét év.
– Hogyhogy nem tudod pontosan?
– Nem jutott rá idő – kacsintott Ida, mire a férfi cinkosan felkacagott. – Furcsa, egyenruha szerű kabátban volt. A tenisz érdekelte. De igazából semmiről sem volt fogalma, azt hiszem, valami háborús sérülése lehetett.
– Nem voltál kicsit meggondolatlan, Dédike?
Az öreg a plafonra emelte a tekintetét.
– Édes fiam, az értékrended szerint a legpontosabb szentenciagyűjtemény is csak szeleburdi firkálmány, nem hogy én a lázadó korszakomban!
– Mégsem áll össze az egész. Egy szuperkabátos öregecske pasi, akinek nincs ki az összes kereke…
– Nana! A dédapádról beszélsz!
– Ezt mondom én is. A találkozásotok első estéjén hagytad, hogy gyereket beszéljen a hasadba, azóta meg senki!
– Mit képzelsz, fiacskám? Nem vagyok én Mata Hari!
– Mata Hari kémnő volt.
– Is.
Összevillant a mosolyuk, aztán Ida réveteggé vált.
– Nem emlékszem az arcára, pedig itt van előttem minden, ami történt. Félóra elteltével tudtam, hogy nem véletlenül találkoztunk, és ahogy telt a nap, megértettem, hogy ő rendeltetett nekem. Mintha számtalan életet éltünk volna le korábban együtt.
– Mégis magadra hagyott.
– Megmondta, hogy nem jön vissza.
– Mégis vártál rá.
– Nem vártam, csak nem akadt más valamire való.
– Vagy nem vetted észre, mert őt vártad.
Ida lebiggyesztette az ajkát, amikor sok év után, ki tudja, miért éppen akkor, de elfogadta végre az igazságot. És ki is merte mondani.
– Őt vártam.
– Ezért kaptam meg a nevét? Mert előttem csak lányok születtek?
– Anyád adott neked nevet.
– Indulnom kell. Köszönöm a mesét és a reggelit! Ebédre itthon leszek. Jó nekünk ez az időbeosztás, Dédike.
 
Egy hete nagykabátban vezetett, könnyedség járta át a gondolatra, hogy felcseréli pár napra a komfort nélküli Tátra szerelvényt a vadonatúj CAF Hernyóra. Időben érkezett a forgalmi pihenőbe ahhoz, hogy megigyon egy kávét Barnival, a barátjával is, aki az előtte induló járatot vitte, a Tátrát, ami az elmúlt héten az övé volt. Barni kabátban ült a pihenőben, orráig süllyedve a számtalanszor a nyaka köré tekert sálba. Robi megfőzte és a kezébe nyomta a kávét, ő a bögréje fölé hajtotta a fejét, a felszálló gőz páraként ült meg a szemüvegén. Kiszabadította a száját a sál takarásából és belekortyolt a forró italba. Azonnal felköhögött.
– Hát te kész vagy – csóválta a fejét Robi.
– Csak nátha.
– Most lehet, de ha estig a hideg fülkében ülsz, tuti belázasodsz.
– Ezt a napot kell kibírnom, holnaptól átkönyörögtem magam a Hernyóra.
Robi felsóhajtott, lemondóan elhúzta a száját.
– Szuper. Ma pedig cserélünk.
– Dehogyis! Hoztam egy termosz forró mézes teát. Kijár már neked a Hernyó.
– Inkább még egy nap Tátra, mint a plusz órák miattad. Melyik a tiéd?
– A horpadt orrú.
– Sima ügy, az a kedvencem, mint mindenkinek.
– A faszt. Mindenki utálja az ócska Tátrákat.
– Én csípem.
– Dehogy csíped! Alig vártad, hogy letehesd. Én se’ csípem, de meggyőztél, szóval hálás vagyok.
Robi felhörpintette az italát és a kocsiszínbe indult.
– Átíratod a beosztást?
Barni beleegyezően mormogott, miközben újra a felszálló gőz útjába hajtotta a homlokát.
 
A napfelkeltekor támadó légmozgás sem oszlatta fel a város utcáit megülő ködöt, ami haragosan kavargott a megállókban várakozó utasok körül. Az emberek magukkal sodortak valamennyi párát a kocsi belsejébe, de az ott varázsütésszerűen elenyészett. Robi hallani vélte a peronra lépők megkönnyebbült sóhaját. A Széll Kálmán téri megállótól egy felüljáró választotta el, amikor az eszébe villant a reggeli beszélgetés. Itt történt és ma van az évfordulója, gondolta.
A felüljáró alatt besűrűsödött a köd, Robi lecsökkentett sebességgel, a szemét meresztve haladt, úgy érezte, a semmibe. Hirtelen rántást érzett és a villamos csúszni kezdett oldalirányba. Ráhajtottam valamire, ami a sínre került és kisiklunk. Még be sem fejezte a gondolatmenetet, amikor tudta, hogy téves. A kisiklás nem ilyen. Az fájdalmas, sokszor végzetes baleset, most pedig mintha jégen siklana.
Ahogy kifutott a felüljáró alól, kijutott a ködből is, ami ha visszanézett, úgy látszott, falként zárja le az alagutat. A villamos csúszott még pár méternyit, de Robi talán fel sem fogta, mikor fékeződött állóra, mert a szeme elé táruló látvány fogva tartotta minden idegszálát. A megszokott közlekedési csomópont helyett jeget látott maga előtt, ha távolabbra nézett, eklektikus házak emelkedtek két-három emelet magasságig.
A mikrofon fölé hajolt, hogy megnyugtassa az utasait, amikor az agyába villant a kép, ahogy Barni ugyanebben a pózban hajol a bögréje fölé. Talán a pihenőben ül még, ő is a kávéjába mered és ezt a történetet csak vizionálja? Eltolta magától a mikrofont, mert rájött, hogy nem ez a jó megoldás. Személyesen kell beszélnie az utasaival, meg kell győződnie arról, hogy esett-e valami bántódásuk. Kilépett a vezetőfülkéből. Végignézett az utasokon. Valamennyien aludtak. Az ülésükbe süllyedve, nyakukat a kabátjukba húzva. Ahogy valószínűleg ő is teszi néhány kilométerrel távolabb, a forgalmi pihenőben.
Ha álmodik, semmit sem veszíthet azzal, ha körülnéz. Leszállt a szerelvényről, csúszkált pár lépést, amikor nekiütközött valami.
– Bocsánat – kacagta egy női hang.
Robi megfordult és egy elragadó lányt pillantott meg, aki korcsolyával a lábán igyekezett visszanyerni az egyensúlyát az ütközés után.
– Én tehetek róla. Megijedtél a villamostól.
– Mitől?
– Hát a… – Robi szava elakadt, amikor a tekintetével az ujját követve a semmit bámulta ott, ahol az előbb még a tizenhetes állt. Jó, hát nincs villamos, ami visszavigyen, akkor majd csak úgy felébredek, vonta le a következtetést.
Ekkor figyelt fel a teniszpályákat vigyázó lecsupaszított hálótartó oszlopokra. Azt latolgatta, melyik közeli épületben tarthatják a téli edzéseket. Még ha álmodja is ezt az egészet, jó móka lenne megnézni a dédanyja játékát. Biztosra vette, hogy első pillantásra fel fogja ismerni.
– Én is hallottam arról, hogy villamosok fognak járni erre. Vicces lenne, ha tényleg megjelenne most itt egy – csacsogta a lány. – Nem hoztál magaddal korcsolyát?
– Hát… – Robi a lábfejét nézte és várta, hogy a bakancsa korcsolyacipővé változzon, de nem történt semmi. – Nem – ismerte be végül.
– Szerzünk neked egy felcsatolhatósat – mondta a lány és kézen fogva a férfit megindult egy kisebb társaság felé. – Piszke vagyok. Mert pisze az orrom és szőke a hajam.
Robi egyáltalán nem találta piszének. Ilyen kecses ívű orrot még nem látott, pláne nem ilyen ragyogó mosoly felett.
– Én simán csak Robi vagyok.
– Simán. Ez jó név. Tetszik.
Robi szemöldöke összeszaladt, de mielőtt érdemben reagálhatott volna, Piszke oldalvást csúszva lefékezett a jégen ácsorgó, vele egykorú fiúkból és lányokból álló csoport mellett.
– Kell kölcsön egy vas – jelentette be szemét a legmagasabb fiú arcán tartva, aki ellenkezés nélkül teljesítette a kívánságát.
– Ki ez a manus? – bökött az egyik lány a Piszke mögött araszoló Robira.
– Izgi, mi?
– Öreg – summázta egy fiú, mire a lányok felvihogtak.
– Milyen egyenruha? – kérdezte a magas fiú Robitól, miközben átnyújtotta neki a snájdert.
– BKK-s.
A fiatalok sejtelmes pillantásokat váltottak, és mintha egy csapásra mellékessé vált volna az idegen kora, elhalmozták a küldetését firtató kérdésekkel.
– Jaj, ne faggassátok már! – legyezgetett a kézfejével Piszke. – Úgyse’ mondhatja meg.
Robi felhúzta a szemöldökét, de belement a játékba. Még az is lehet, hogy valóban ügynökké vált egy álom erejéig.
– Ebédre haza kell mennem – mutatott a korcsolyára a magas fiú.
– Visszakapod, nyugi – biztosította Piszke.
– Jól tennéd, ha délután te is hazamennél tanulni.
– Igaza van – csatlakozott egy társuk. – Tillonál könnyen jön a tiló.
– Ne is hallgass rájuk – duruzsolta Piszke a siklást próbálgató Robinak. – Akár most le tudnék érettségizni még Tillo tárgyaiból is. Az újjáépítés miatt jöttél? Vagy a villamosítás miatt? Nekem sem árulhatod el? Ugye nem konfidens vagy?
A dupla éleken könnyű volt korcsolyázni, Robi egyre magabiztosabban tartotta a lépést a lánnyal a jégen és a gondolatok terén is, de az utolsó kérdés hallatán minden egyéb kihullott a fejéből. Elkapta Piszke alkarját és maga elé fordította a lányt.
– Ezt a kérdést soha senkinek ne tedd fel így!
– Nincs takargatnivalóm.
Piszke, lendületet véve, lerázta magáról a kezét, aztán hívogatóan nézett a férfire, aki utána iramodott.
Mit aggódom egy álomalak miatt, gondolta, de ahogy telt a délelőtt, felnőtt benne a vágy, hogy ez az álom töltse ki az életét.
– Szereted a sült gesztenyét? – kérdezte órákkal később Piszke, majd választ sem várva a pálya szélére siklott és lecsatolta a cipőjéről a snájdert.
Robi követte a példáját. Amikor felegyenesedett, szemben találta magát a korcsolya haragos arcú tulajdonosával.
– Köszi – nyomta a markába egy elnézést kérő fintor kíséretében, aztán szaladt, hogy beérje a lányt.
– A Fény utcai piacra megyünk?
Piszke felkacagott.
– Piac. Ez erős.
Valóban a Fény utcába igyekeztek, de az ismerős csarnoképületnek nyoma sem volt. Az a néhány árus, akit Robi látott, kosárból kínálta a zöldséget és az élő baromfit.
– Pista bá’? – kérdezte egyiküktől a lány.
– Ma nem jött. Talán holnap.
Piszke megrántotta a vállát.
– Úgyis ideje ebédelni.
Robi gyomrába belemart a hiány. A lány most hazamegy és itt hagyja őt árván ebben az idegen világban.
– Anya konyhája a szomszéd utcában van. Gyere, ne kelljen egyedül ennem – invitálta Piszke, és ő ment vele.
Az ajtó fölé szerelt csengő tiszta hangja, a frissen mosott terítővel fedett asztalok, a letisztultságot fűszerező virágmotívumok gondos figyelemre vallottak. Piszke egy székre nyomta le Robit, és rövid idő elteltével egy nagy méretű, gőzölgő levessel és főétellel megrakott tálcával a kezében jelent meg újra, amit ledobott az asztalra. A férfi a levesestányérokat figyelte, kiloccsan-e belőlük a lé.
– Nem mondtam, hogy hozz poharakat – konstatálta Piszke. Térült-fordult és két nagy pohár vízzel tért vissza. – Menza, de jó lesz – közölte és rávetette magát a levesre.
– Tényleg jó – csámcsogta Robi. Ő lassabban evett, fél szeme a lányon függött.
– Miért bámulsz?
– Lehengerlő vagy.
Piszke győzelemittasan elmosolyodott, Robi pislogás nélkül állta a tekintetét. A levegő megtelt feszültséggel. A férfi pulzusa a torkában vert, a vérében furcsa keveréke oldódott fel az adrenalinnak és annak a mély, csendes bizonyosságnak, hogy végre hazaért.
Ebéd után a lány belekényelmesedett a keménytáblás székbe.
– Van nőd?
– Tessék?
– Menyasszonyod vagy feleséged.
– Ni-nincs.
– Tetszem neked?
– Nagyon fiatal vagy.
– Szóval nem.
A lány kihívóan nézett, amiből Robi megértette, hogy átlát rajta. Hárítani próbált.
– A magas srác, a korcsolyás, odavan érted.
– És ha én téged akarlak?
– Veszélyes játékot űzöl, Piszke.
– Kire veszélyes?
Egy darabig csak a tekintetük beszélt. Robié vágyról, tartózkodásról, értetlenségről, Piszkéé kihívásról, makacsságról, odaadásról.
– Szoktál teniszezni? – kérdezte a férfi.
Piszke arra fordította az arcát, amerre a falak takarásában a tér állt, aztán összeráncolt homlokkal nézett újra Robira.
– Ma csak fiúknak van edzés.
– De szoktál? – erőltette a férfi.
– Szoktam… Megmutassam?
Robi bólintott.
Lassan ballagtak egymás mellett. Robi kézháta a lányéhoz ért, akinek megfeszült a karja, de nem húzódott arrébb. A férfi körbefonta az ujjaival a kezét. Piszke maga elé mosolygott, mire ő is elmosolyodott.
– A közelben laksz? – kérdezte a lány.
– Békáson.
– Az micsoda?
– Hányat is írunk most?
– Nagyon vicces – horkantotta Piszke, aztán mást gondolt. – Elviszel magaddal, hogy megnézhessem?
– Jó volna! – Láthatatlanul, de érezhetően elhúzódott tőle a lány, mire a szemébe nézett és komolyan azt mondta: – Nem tudom, hogy elvihetlek-e vagy hogy én itt maradhatok-e egyáltalán.
– El fognak vezényelni?
– Nincs, aki elvezényeljen. Nem vagyok sem civil detektív, sem konfidens.
– A háborúban történt veled valami?
– Nem történt velem semmi. Egész életemben semmi.
Megérkeztek a fedett pályákhoz. Piszke ellenségesen vetette oda:
– Nem lesznek teniszruhás lányok odabent. Így is be akarsz menni?
– Érdekel, ahogy játszol – bólintott Robi.
A teniszpályákat övező hálón kívül elhelyezett padsor közepén ültek le. Piszke nem várt precizitással magyarázta a fiúk játékát és a szabályokat.
– Holnap láthatsz engem is játszani. Nekem van a legjobb tenyeresem a lányok között. – Be is mutatta a mozdulatot, a lendülettől lecsúszott a padról a feneke. A férfibe kapaszkodott, aki magához húzta a derekát. Közvetlen közelről nézett fel Robira. – Nem vagyok már gyerek – lehelte.
– Tudom – suttogta a szájába a férfi.
Nem tudtak megállni a csóknál. Piszke felállt, felhúzta őt is a padról és bizonytalan léptekkel elindult az épület belseje felé. Mintha önálló gravitációjával tenné, vonzotta maga után Robit. A NŐI ÖLTÖZŐ feliratú ajtó előtt megbizonyosodtak arról, hogy nem figyelik őket, aztán besurrantak rajta.
Valamivel később a jégpálya szélén egymáshoz bújva álltak.
– Szomorúnak tűnsz – vizsgálgatta Robi arcát a lány.
– El kell mennem.
– De visszajössz…
– Nem, Ida, nekem nincs itt helyem.
A lány a saját nevét hallva megrázkódott.
– Ez valami játék?
– Nem játszom veled.
– Mi ez az egész?!
– Én sem értem teljesen.
– Tudod a nevem, és úgy tettél, mintha komolyan gondolnád és mégis el akarsz menni minden magyarázat nélkül – sírta Piszke. – Tisztességesebb lenne, ha megmondanád, hogy csak egyetlen alkalomra kellettem.
– Ez nem igaz! De nincsenek válaszaim, csak azt tudom, hogy én lennék a legboldogabb, ha veled maradhatnék. Elhagylak, ha elmegyek és akkor is, ha itt maradok. Ez van, Ida, nagyon sajnálom! – Nem érzékelt semmiféle mozgást, egyszerűen csak kitöltötte valami élénk sárgaság a látómezeje szélét. – Ezzel jöttem – bökött a villamos felé.
Piszke a mutatott irányba bámult és lemondóan suttogta:
– Nincs ott semmi.
Nem viheti magával, ismerte fel Robi. Két lehetősége maradt tehát.
– Nincs munkám, nincs pénzem, nincs kapcsolati tőkém, nincsenek papírjaim. A két kezem van és a tudás a fejemben.
– Engem ezek nem érdekelnek.
– Többet érdemelsz egy csavargónál.
– Majd több leszel! – Piszke könyörögve bámult az arcába.
– Ha elmegyek, szerető család vesz majd körül és megéled akár a száz évet is. Ha maradok…
– Maradj!
– …semmit sem tudok ígérni.
– Azt sem, hogy szeretni fogsz?
– Ez az egy biztos, akármi történik is ezután.
– Nekem csak ennyi kell. És ha mégsem akarsz már szeretni, akkor majd elmész ezzel a te láthatatlan villamosoddal.
A tizenhetes teste elveszítette a tömörségét, majd elfoszlott, mint a reggeli köd az alagút végén. Robi hosszan nézte a nyomában maradt csillogást.
– Ha majd öreg korodban a dédunokánk…
– A mink? – Piszke nevetésébe sírás vegyült.
– Ha egyszer eltűnne, tudd, hogy a világ legjobb helyére került.