Karácsonyvárás

Karácsonyvárás
Naplómból, igaz történet

Néha úgy érzem, hogy valami nincs bennem rendben.
Miért várom ennyire a karácsonyt?? Miért jön ez az érzés, ez a hangulat, ez, amire nincsen szó?
Bármire is akarok gondolni, csak a karácsony jön ki belőle... Ilyenkor zokognom kell bánatomban és nevetni örömömben. De miért?
Ennyire várom? Nem is tudom. S mit is várok? Nem az ajándékokat. Ááá, dehogy! Inkább a hangulatot! A varázst! Ó! Egyszerre nem lehet ezt a sok különféle érzést érezni! Mind belém ragad, elzsibbadok tőlük! Szomorú és boldog a szívem – vagy nem is tudom, milyen is ez az érzés! Nem megy belemélyednem semmibe, csak érzem ezt a mindenfélét.
Nem tudom elmagyarázni... ezt... ezt érezni kell!
Olyan fura és rossz és jó, és ezért...egész nap  unatkozom.
Siker, ha leköt egy elolvasott történet… Az a rekordom, hogy a történelem és környezet anyagból is a karácsony jön ki. Úgy, hogy a kutyákról a kutyám jut eszembe, akinek karácsonyi ajándékot adhatok, a görög piactérről pedig a fenyők a bolt előtt, arról a karácsonyfánk, ami az erdőből lesz – és már ugyanott is vagyok: a karácsonynál!
Ez nem kóros már? Hogy nem tudok másra gondolni?
Visszatérve tehát az elejére, helyes ez a lelkület?
A véleményem az, hogy: nem.
Mégis így vagyok.
Istennek kellene lennie az Élet középpontjában, ezt jól tudom, és azt is, hogy a karácsony is alapjaiban Róla szól és Jézusról, az Üdvözítőről, aki nekünk született, de nem ez az igazi mennyei út, amin én száguldok most, az biztos. Nem, ez a felpörgött érzéshullám nem az!
Valami azt suttogja: ugyan már, Istenre gondolsz, nincs semmi baj!
De mégis van!
Ámítás – vagy csábítás?
Mert egész nap dúdolok: „Sokszor úgy érzem, összeroskadok! Nem lesznek többé jó és szép napok! Nem süt rám a napsugár, nem lesz többé tél, se nyár! Lelkem terhével egyedül vagyok!” (Soproni János dala), de az utolsó versszak elmarad bennem: „Van egy út, amit Isten készített, ez az út a kereszt, amin Isten szent Fia minden emberért életét adta. Még ma jöjj, ahogy vagy, hisz Jézus Krisztus téged is elfogad!”
Ezt a békét nem érzem, csak pörgök és pörgök!
Imádkozom: Kérlek, Istenem, vedd el ezt a helytelen érzést! De semmi. Semmi válasz! Semmi változás! Mi a gond?
Nem elég hittel kértem?
Telnek a napok, úgy érzem, mintha egy gyümölcsökkel teli nagy tál lennék. A tál az én lelkem, a gyümölcsök az érzelmeim; vannak nagyon savanyúak, mint a citrom, ami csak a helyén használható, például limonádéban, de magában élvezhetetlen. Vannak, amik édesek, mint az eper, és vannak, amik fanyarok, mint a kökény. Viaskodom velük, össze-vissza rángatnak.
Keresem a szeretetet. Keresem, kutatom. Vajon meg is találom?
Vagyok. Ez alapból az egyik legnagyobb szeretet.
De hol kaptam a legelső szeretetbombát?
A legkezdetibb emlékeimet igyekszem felidézni, azokban talán megtalálom. Igen, amikor én apával, anyával és két bátyámmal egy varázslóval találkoztunk egy romos, elhagyatott épületben.
Nagyon féltem. A csúszós lépcső, korlát nélkül, a kuruzsló átka volt számomra. A gonosz fejedelem még a kacsánkat is elvarázsolta a varázsporos zsákjába, sőt hipergyorsaságot adott neki, amivel elinalt az erdőbe. Engem rég elragadott volna az a szörnyeteg, ha apa nem vesz fel megvédelmezni.
Akkor is szükségem volt szeretetre és segítségre, – pedig csak egy farsangi szerepjáték volt – és most is szükségem van. Mint mindenkinek. Mert magától senki sem tud támaszt adni. Valami forrásnak kell lennie, ami nem egy mágus, aki nem gonosz, hanem jó.
Rengeteg szeretetet kaptam azzal Istentől, hogy megszülettem, de ez még nem lett volna elég, hogy meg tudjak maradni Benne, a Benne való bizalomban. Ő tudta ezt és sok minden mással is megajándékozott óvó szeretetéből. Ez a szeretet pedig, ami Tőle jön, nem egy érzés vagy hangulat, ez egy olyan erős dolog, vagyis inkább személy, akit senki sem győzhet le. Ez szabja meg a világot, nélküle nincs semmi – csak gyűlölet. Mert szeretet nélkül nem lenne élet. Ez az igazi, boldog Élet titka. Ez olyan kincs, hogy ha valaki nem kap belőle óriásit, akár a porszemnyi is elég számára, mert mindennél erősebb.
Ezt nem egyszer tapasztaltam. Hanem sokszor.
Számtalanszor.
Például amikor olyan csúnyán beszóltam mindenkinek körülöttem, hogyha ez énvelem történt volna meg, nem lettem volna képes olyan türelmesnek, maradni, mint anya. De ő ugyanúgy várt haza az iskolából, ugyanúgy szeretetteljesen beszélt és hamar megbocsátott. Én meg szégyenkeztem önmagamon. Nem lehet felfogni, mire képes akár csupán ez az emberi szeretet is.
Hát, még akkor az isteni?
Kifejezni szavakkal nehéz. Áthatolja a lehetetlent!
Mindenkit szeret és mindent! Csak a gyűlöletet és a bűnt nem.
Viszont a bűnöst már igen! Nagy türelemmel szétválasztja a bűnt a bűnöstől és addig szereti a mélyen rejtőző személyt, amíg fel nem ébred a mocsárból. A vétkeket lebontja róla, eldobja és megsemmisíti, a sebeket, amiket a világ okozott, elfedi. Beforrasztja. S nem ritkán ehhez váratlan, drámába illő fordulattal kanyarintja az eseményeket, melyek formálnak minket.
Sok minden jót kaptam az Élettől, rengeteg hálaadásra okot adó kincset, de egyszer pár hónapom mégis rettentően keserves volt.
Mindig is tudtam, hogy én és néhány testvérem nagyon nagy méretűen született, noha anya alacsony. A második öcsém születésekor azzal a hírrel üzent a kórházból, hogy a kistestvér beszorult és újra kellett éleszteni. A szeretet mentette meg babát és anyát is. Csak Istenen múlt, hogy nem haltak meg, és még egészségesek is maradtak mindketten.
Előző öcsém születése sem volt problémamentes. Akkor anya vérzett el majdnem. Tehát nem lesz több baba, szomorkodtak szüleim.
Ennek súlyát megértettem, már akkor, alig több mint ötéves fejjel. Szomorú voltam, hogy így nem lehet húgom.
Pedig úgy szerettem volna két báty és két öcs mellé egy kislányt is!
Négy évvel később karácsonykor, apa olyan ajándékot kapott, amitől berohant a fürdőszobába elbújni ahelyett, hogy megmutatta volna.
Akkor az ünnepvárásban.
Vendégek jöttek és velünk ünnepelt az a három hajlék nélkül maradt ismerős is, akiket befogatunk télire hosszú parasztházunk hátsó szobájába. Ez a helyzet nekem nagyon furcsa volt, nem akadt eddig még olyan karácsony, amikor nem csak kis családként ünnepeltünk volna.
December 24! Megvirradt a szenteste reggele! Közösen feldíszítettük a karácsonyfát. Rengeteg festett, ragasztott dísz, krepp-papírból font szalagok tömkelege, néhány bolti csillogós, és az embermagas fa tetején a Nagy Csillag!
Elolvadtam a gyönyörűségtől! Viszketett a tenyerem az izgalomtól.
Családi istentisztelettel folyattuk a jeles napot. Apa kezébe vette a Bibliát. „Nem tekintette ragadománynak isteni lényét, hanem szolgai formát vett fel” – olvasta. 
Igen, Jézusról volt szó, Akinek ezt a döntését ünnepeljük több ezer év óta karácsonykor!
A beszéd végén a gyerekek produkciója következett. Egy színdarabot adtunk elő egy angyalról. Az egész műsort én tanítottam be testvéreimnek. Nagy sikert arattunk, bár vétettünk pár hibát. Aztán anya elmondta a Kisded szokott történetét és karácsonyi énekeket zengedeztünk. Székely káposztát ettünk, ami az egyik kedvencem, de alig bírtam pár falatot lenyelni az izgalomtól. Alkonyatkor sétálni indultunk a faluba, mint mindig ezen a napon.
A hideg, az esti fények, a lámpaoszlopok csillagai, a kivilágított betlehemi jászol és a házak színes díszei!
Mennyi pompa!
Varázslat csillámlott az égen.
A mennyeiek közel jártak hozzánk és mi is hozzájuk. A levegőzés előtt mindenki odarakta az egymásnak szánt ajándékokat a fenyő tövébe. Jézusnak is készítettünk egy dobozka meglepit, hiszen az Ő születésnapját ünnepeltük. Én egy jászolt faragtam Neki.
Körbejártuk utunkat. Hazaérkeztünk.
Nagyot dobbant a szívem.
„Jézus tortázás” következett, amikor egy „Jézus, boldog szülinapot! 2021” – feliratú sütemény mellett daloltunk az Úrnak. Közben testvéreimmel izgatottan pillantgattunk a szobába.
Ajándékbontáskor sok-sok tárgy került elő, amelyek azóta feledésbe merültek, de akkor rengeteg köszönöm és szívesen hangzott el. Mosolyok ragyogtak, szemek fénylettek fel. Mi, gyerekek rajzokkal, nyakláncokkal és kézműves dolgokkal leptük meg szeretteinket, és…! És ekkor következett a nem várt fordulat!
Anya apa meglepetését a fa egyik ágához támasztotta.
Alig vette észre a megajándékozott. De amikor igen, akkor a félig kinyitott csomaggal kirohant a zsúfolt helyiségből és elbújt a fürdőszobába.
Nem értettük, mi történhetett. Mi, kicsinyek odatömörültünk az ajtó elé kíváncsiskodni, de apa elkergetett minket. Nagy nehezen anya hívta vissza.
Kiderült, hogy a csomagban egy gólyahír lapult. Újabb kistestvérem lesz! Úgy örültem! Majd kiugrott helyéről a szívem! Lány, lány, egy kis hugica! Biztos az lesz! Amikor testvéreim az ajándékokkal kezdtek játszani, én leültem anya mellé, ő pedig simogatta a hátam. Így néztük a többieket. Ez volt a fénypont, a csodák csodája! Éreztem, hogy Jézus tényleg megszületett és ott jár a szeretetével köztünk.
Este – éjjel – 11-kor a kicsik aludni tértek, a többiekkel hajnali egyig énekeltünk. Mennyei öröm járta át a szívem. Olyan jó volt! Meg sem éreztem a fáradtságot. Mindaddig, míg egyre világosabb nem lett számomra a tény, amit a kezdeti nagy lelkesedés elfedett: ki fog vajon jönni anya a kórházból? Egészséges lesz-e a kicsi?
Hónapokkal később, nyáron vált igazán világossá előttem a veszély.
Anya megmutatta, hol vannak elrejtve a közelgő névnapok ajándékai és velem együtt vette számba mennyi készlet, befőtt, aszalvány halmozódott fel kamrapolcainkon. Ő maga is készült és finoman engem is készítgetett az esetleges halálára.

Aznap este nem bírtam elaludni. Csak könyörögtem és könyörögtem Istennek. Úgy gondolom, még a legkeményebb szívű ember is megtörne, ha annyit nyaggatnám, mint amennyit én kérleltem akkoriban Őt. Reggel, este, napközben, délben, áldáskor, amikor csak eszembe jutott, lefekvéskor, ha felébredtem éjszaka... mindig, mindig!
De nem éreztem semmi bizonyosságot.
Az egyben várt és rettegett nap egyre közeledett.
Elkerülhetetlenül.
Ahogy haladtunk az idővel, úgy mutatta az ultrahang, hogy a baba egyre kövérebb, anya méretéhez képest megint óriási. Már a feleidőnél is azt mondták az orvosok, hogy szokatlanul nagy. Meg azt, nem tudják meghatározni, fiú-e vagy lány. Aztán lejárt a kiírt idő. A napok tovább teltek eseménytelenül, a grammok pedig csak szaporodtak. Végül anyának be kellett feküdnie szülésindításra.
Nagyon fájdalmas percek voltak azok. Eddigi életem legborzalmasabbjai...
Egészen a kórház bejáratáig kísértük anyát. Azt a búcsút!…
Egyedül indult fel a lépcsőkön, mi, gyerekek és apa könnyes szemmel néztünk utána.
Hazafele tartva a városból, még a vonaton ültünk, amikor anya telefonált. Csodálkoztunk. Azon pedig végképp, amit mondott. Azt újságolta, hogy az orvosok szerint a kicsi testvér már rég elkezdett megszületni. Anya nem érezte a vajúdást, most sem voltak még fájdalmai, de a doktorok úgy látták, mindjárt kész a baba a világrajövetelre.
Alig értünk haza, alig maradt időm pityeregni a vánszorgó perceken, amikor már megint telefonhívás érkezett.
Meg is született! Szépen, rendben, négy kg feletti súllyal.
...És fiú lett.
Sírtam örömömben.

Élnek, élnek!
Mert a Szeretet nem mese, hanem igaz, erős, valóság!