Mindent előre

Mindent előre

Immár hét éve, hogy a karácsony szellemétől részegülten, padlás-lakásom melegét hátrahagyva meglátogattam egy ismerősömet, akivel már nagyon régen nem találkoztam. Meghívása egy fél emberöltő távlatából ért néhány nappal az Ünnepek előtt. Egykor jóban voltunk, megosztottuk alma máterünk ügyes bajos dolgait, aztán amint kikerültünk, ő eltűnt. Hiába kerestem, nem leltem nyomát. Azt mondták, Amerikába ment. Később, mivel ő nem keresett többé, én magam sem gondoltam vele.
Aztán megérkezett a meghívó. Annak ellenére, hogy eltűnése miatt éreztem némi tartózkodást személye irányába, a fahéjszagú lendület úgy vitt előre az ünneptől kongó utca macskakövén, mint da Gammát az Agulhas a Tű-fokán keresztül. Talán az új évbe vetett reménykedésem, talán az előttem álló változások kérlelhetetlen vágya aljzott fel annyira, hogy sutba vágva minden korábbi, körülötte forgó ellenszenvem, a látogatás mellett tegyem le a voksom.
Ahogy a frissen ropogó hó alatt kanyargó sikátorok és kapualjak árnyaitól kísérve egyre közelebb kerültem ahhoz a bizonyos Salomé utcai házhoz, elmerengtem a Thomas-szal – tudniillik, így hívják az ismerősöm – való kapcsolatomon. Csodabogárnak tartottam. Sokszor bevédtük egymást, ha konfliktusba keveredtünk, nem jobban, mint más osztálytársaimmal, ám ő egyszer megfogadta, hogy soha nem engedi, hogy a legjobb barátjának baja essék. Én nem tartottam őt legjobb barátnak, ám mivel tudtam, hogy félárva és nehéz életet hagyott rá a sors, barátkoztam vele.
Thomas bírt egy különleges képességgel. Már általános iskolában is belelátott a gondolataimba, sőt jósolt is nekem. Szerelmek fellobbanásáról vagy épp kihúnyásáról, viszontagságokról egy-egy vidéki rokonlátogatás során. Ijesztő volt, hogy az általa vélelmezett események jobbára valóra is fordultak.
Utoljára középiskolai végzősként meredt a jövőmbe, ahogy ő hívta zsenge próféciáit.
Akkor katonai pályára készültem. A fizikumom minden tekintetben helyén volt, valamint az akadémiai tanulmányaim fedezésére szánt összeg is rendelkezésemre állott, hála évekig tartó kuporgatásomnak. Az akkori kedvesemet, Mirandát is hátra hagytam, amiért a családja is kiátkozott. Ám elszántságomat nem írhatta felül a szív dolga. Így amikor azt találta mondani, hogy nem nyerek felvételt, nem leszek katona és miután a félretett pénzem is köddé fog válni, csak több év múltán fogok újra felvételizni, ráadásul az orvosi egyetemre, kinevettem.
Mirandára sejtelmesen megjegyezte, még ne felejtsd el a címét, ezen még jobbat mulattam.
Az akadémiai megmérettetés reggelén a kerékpáromnak, amellyel a fővárosba tartó vonathoz siettem, éppen a Shipton híd közepén törött el a hajtótengelye, minekutána a hetvenhármas Fekete Péntek már nem is tűnt akkora bukásnak, mint az én zakózásom.
Szerencsémre egy szemből arra kerekező alak felsegített és leporolt. Így a horzsolásoktól és a ruhámon több szakadástól övezve, futva jutottam el az állomásra, ahol épphogy felpattantam az induló vonatra. Örömöm azonban a hajnali pirkadattal illant el, miután a konduktor felszólítására a jegyem keresvén rádöbbentem, hogy az nincs nálam. Minden bizonnyal a baleset következtében eshetett ki a zsebemből. Ezt elmondtam a hivatalos asszonynak is, aki nagyjából annyira volt megértő, mint a fókára vadászó fehér cápa. Megbírságolt és leszállásra utasított a következő megállóhelyen.
Az égre esküdtem, hogy nem vagyok potyázó, bár a kiszakadt, poros kabátom és a megfeslett nadrágom, összhangban a homlokomon található plezúrokkal, inkább ez utóbbi feltételezést támaszthatták alá. Eljutásom a fővárosba élet-halál kérdése, de ez sem hatotta meg. Dölyfömben vissza akartam vágni, hogy tessék itt a pénz, van nálam bőven és legott egy jegyet is venni szándékoztam. Ám megdöbbenésemre a tárcám eltűnt a tandíjra szánt összeggel együtt. A zsebemben pontosan annyi maradt, amennyi a bírságot kifutotta. Garasra kiszámolva. Mikor a vonatról a következő megállónál megszégyenülve leszálltam, ábrázatom láttán két úriember is felajánlotta, hogy orvost hív hozzám. Se pénz, se akadémia, se szerelem. A felvételivel csak több év múltán próbálkoztam újra, mikorra ismét előteremtettem egy közepes összeget. A szerencse egy postaládámban landolt szórólap képében érkezett. Abban az évben az Oxford orvosi kara hívogatóan alacsony tandíjjal kecsegtetett. Így hát hat évre rá valóban orvossá avattak.
Bár karrierem fényesen alakult, olykor még nyomasztott, miként tudta ezt előre Thomas.
Emlékeim kavalkádjából eszmélve közben meg is érkeztem a Salomé utca 13. szám alatti házhoz, melynek postaládikáján egy apró réztábla hirdette, hogy itt lakik T.E. Lawrence. Az emeleti homlokzat egy szem sötét ablaka és az alsó szint kivilágított négy üvege egy alvó küklopszra emlékeztettek. Hátborzongató volt. Itt élne ő? Ebben a hatalmas hodályban?
Egyedül?
A csengő Orff Carmina Buranajából játszotta az O Fortunát, hat szólamban, amit valószínűleg az utca túloldalán is lehetett szolidan hallani. Az ajtó szinte az első taktusokat követően feltárult és ott állt Thomas, derengő lámpafényben, bordó selyemköntösben, alatta fekete selyempizsamában.
– Jó estét! – tárta ki karját felém, hogy megöleljen. – Tudtam, hogy eljössz.
Persze, hogy tudtad. Te hívtál meg – gondoltam, de csak annyit mondtam, miközben fogadtam a gesztust:
– Szervusz Thomas! Igazán kellemes esténk van ma!
– Nyilván arra gondolsz, hogy eljöveteled előre látásához nem kell különleges képességekkel rendelkezni, hisz mégiscsak én hívtalak meg.
– Nem gondoltam semmi ilyesmire. – hazudtam, miközben szorosabbra húztam magamon a kabátot.
– Persze. – majd látva kezdődő didergésem, kapcsolt. – Jaj, hát gyere bentebb, barátom!
Barát? Ez azért picit túlzás. – vetettem fel magamban, de csak annyit mondtam:
– Igazán kedves tőled, barátom. – mire félre állt és beengedett maga előtt. Hagyta, hogy tekintetem elidőzzön a feltáruló kuriózumon.
A bejárat mögött nem a szokványos brit-viktoriánus berendezések fogadtak. Az ajtó a Közel-Kelet kapuja is volt egyben. A szekrények egyszerű, fa szerkezetek, rajtuk kasmír terítők és selyem leplek, jobbról és balról egy-egy perzsa mintás karosszék, a szőnyeg, ami a kerámiapadlót borította, eredeti damaszkuszi szőttes és a hallban – uram atyám – egy csobogó.
– Ez nem olyan, mint a…? – érdeklődtem hebegve.
– Mint Iszfahánban? – kérdezett rá. – A pontos mása. Hónapokat töltöttem ott, volt időm megszemlélni és egy hű másolatot készíttetni erről az isztakáról. Tudtad, hogy a mecsetek belső udvari kútjainak vizét gyakran fellúgosították?
– Valóban? Mégis mi célból?
– A gyomorbántalmak miatt. A perzsa orvostudomány ismerte az emberi savasodás ártalmait és így egyensúlyozták ki. – hellyel kínált hatalmas nappalija kettő, szintén perzsa mintázatú foteljében, melyek közt egy kis asztal állt egy üveg aranysárga itallal és poharakkal. Ő maga velem szemben telepedett le, miközben folytatta. – Ez esetben a hangsúly az egyensúly megteremtésén van.
– Értem. – dehogy értettem, kissé zavartan igyekeztem a tárgy felé terelni. – Az egyensúlyról akartál velem beszélni?
– A jó öreg barátom, kimért humora a régi. – húzta szélesebbre a mosolyát, majd ugyanígy folytatta. – Szeretnék utoljára a jövődbe meredni.
– Utoljára? – érdeklődtem. – Netán halni készülsz, Thomas?
– Halni? – játszott a szóval. – Érdekes, hogy így mondod. Nagyon sokan fognak távozni nemsokára, barátom. Egy mindent megváltoztató háború készülődik.
– Ugyan kérlek! – legyintettem. – Ne beszélj zöldeket! Béke van. Ezerkilencszáz-tízet írunk. Nem vagyunk barbárok, hogy egymást öldököljük.
– Kedvelem az állandó életigenlésed. Mindig nagyon csodáltalak érte. – majd elkomorult. – Hidd el, bekövetkezik. Ám a fontos az, ami veled történik majd.
– Mi fog velem történni?
– Ha jól tudom, orvosdoktor vagy.
– Így van. De ezt te magad jósoltad meg, ahogy azt is, hogy nem katona leszek, elhagyom Mirandát, nem első alkalommal fogok felvételt nyerni az egyetemre és a pénzhiány miatt fogok halasztani.
– Ne is mondd! Azóta is furdal a lélek. Mégis helyes, hogy ezt a hivatást választottad.
Egyébként tudtad, hogy Miranda férjhez ment? Valami úri ficsúr vette el.
– Szóval azért vagyunk itt, hogy az egyensúly teremtést, a háborút, a jóslást, a szerelem elvesztését és a sorsomat összekössük? Nincs nehéz dolgunk. Egyszóval ezt pechnek nevezik. Nevetésben tört ki, mint aki életében nem hallott ilyen jó stószt, majd újra megszólalt: 
– Nem ez a jó szó rá. – szünetet tartott, közben a kis asztalról elvette az üveget, amiből mindkét pohárba töltött. Az első kortyból éreztem, hogy del Penedés-szel van dolgom. Átjárt, így azt hittem, lemaradtam valamiről, mikor Thomas a mosollyal az arcán azt mondta: – Én voltam!
– Ez nagyszerű. – lepleztem ügyetlenül zavarom. – De pontosan mi is voltál? A pech maga?
– Mindent bevallok!
– Biztosan jól vagy?
– Fel ne ajánld, hogy orvost hívsz! – vigyorodott el. – Én tettem. Mindent. De kérlek, értsd meg, jó okom volt rá. Te is be fogod látni, miért. Ha nem is most, tán néhány év múlva.
– Attól tartok, nem igazán tudlak követni. – dőltem hátra a fotelben, azon gondolkodva, hogy mentem ki magam az egykor meg nem értett osztálytársam eluralkodó elmebajából.
– Emlékszel, hogy nagyon jó barátok voltunk?
Arra emlékszem, hogy érdekes kapcsolat volt a miénk. – de ezt nem mondtam, csak bólintottam.
– Meg persze érdekes is volt a kapcsolatunk. – Na ezt nem hiszem el. – Hidd el. – Semmit sem tudsz rólam, kapcsolat ide vagy oda. – Te nem tudsz sokat rólam. – olvasott bennem tovább. – Ezért szeretnék mesélni magamról.
Ivott egy kortyot és folytatta.
– A pletykák nem igazak. Nem jártam Amerikában. Az Oxford College-ban végeztem régészként, arab fakultáson. Emiatt viszont sokat utaztam Szíriába. Itt bepillanthattam a közel-keleti varázsba és diplomáciába. – mivel hallgattam, folytatta. – Úgy gondolom, te akkortájt felvételiztél az orvosira, mikor én végeztem. Azt én okoztam. – értetlenül nézhettem, mert megmagyarázta. – A tengelyed elreszelése nem volt könnyű, de sikerült. A kerékpárod jó helyen adta fel, a híd emelkedőjén. Az arcom el tudtam fedni korommal is, mielőtt a hídon felsegítettelek, te pedig a sietségedben rám sem néztél. Így azt sem láthattad, hogy a zsebedből kiveszem a tárcád és becsempészem a fél fontot, hogy a büntetésed ki tudd fizetni. – az ital a torkomon akadt. Éreztem, hogy vér szökik az agyamba. Thomas nem tudta, mikor nem kellene fokozni. – A pénzedből fizettem a saját tanulmányaim. Kapcsolatokat építettem. Gyakorlatilag megágyaztam neked. Egy alkalommal pedig a hallgatói költségvetési bizottság tagjaként javasoltam az orvosi tandíjak leszállítását, tekintettel a súlyos szakemberhiányra, melyet aztán az egyetem szórólapon meg is hirdetett. Nem egy ilyenre jelentkeztél végül? Megígértem, hogy vigyázni fogok rád és azt csak így tudtam teljesíteni. Ez megőrült. Nem tudtam, hogy lélegzem-e még, annyira feszülten figyeltem, de az utolsó mondatára átszakadt bennem valami. Nem emlékszem, mit mondtam pontosan, mennyi mindent vághattam a fejéhez, mert a sokk eluralkodott rajtam. Az már meg van, hogy végül közöltem vele:
– Most mennem kell! – felálltam és kisétáltam az eleredő hóesésbe. Halványan még hallottam mögöttem a hangját. Valami olyasmit mondott:
– Ne feledd az egyensúlyt, barátom! – de én vissza sem néztem.

***

Azóta hét év telt el. Thomas utolsó jóslatai közül az egyik szörnyű életre kelt. A Nagy Háború megannyi életet ragadott magával a Kontinensen. A számtalan csapás közül az volt a leginkább fájó, amely legközelebb talált: volt évfolyamtársaim temetésén kellett megjelennem. Lord Brackwell fiáé volt az egyik legmegrázóbb.
Azon az esős szerda délutánon, mikor a koporsót elnyelte a sír, a gyászoló özvegy ájultan rogyott össze. Eskümhöz híven siettem a segítségére. A fátylat felhajtva Miranda arca bukkant elő. Életre keltettem. Mint a mesebeli hercegnőt a herceg, bár nála nem volt repülősó. Ha a helyzet nem lett volna annyira morbid, biztosan a koporsóvivők lettek volna a törpék. A tekintetével épp úgy a lelkembe látott, mint egykor. Mindketten zavarban voltunk.
Felsegítettem és illendően elköszönve otthagytam a ceremóniát.
Később, néhány hét múlva felkeresett a rendelőmben. Jó volt látni. Eleinte heti egyszer kapott meghűlést. Később minden nap becsípődött valamelyik ízülete. A temetést követő évben pedig nem volt olyan nap, hogy ne szorult volna akut vizsgálatra valamelyik olyan testrésze, amihez teljesen le kellett vetkőznie. Mire eltelt a teljes özvegyi év, kijelenthettem, hogy meggyógyult és így össze is házasodtunk.
A gyászjelentések azonban csak özönlöttek. Vártam, hogy Thomas neve is felbukkan az egyik hirdetményen, de őt a Föld nem csak elnyelte, hanem lent is tartotta.
Az egyik nap egy háborúban lábát vesztett veterán csúnya kiütésekkel jelentkezett nálam. A kezelés végén mondott egy olyan mondatot, amin addig nem is gondolkodtam: „Jó, hogy magát felvették az orvosira! Engem elutasítottak. Most együtt vizsgálhatnánk a féllábú katonák pöttyeit.”
Ebbe bele sem gondoltam eddig. Az orvosokat nem kötelezték katonai szolgálatra. Rájuk itthon volt szükség, a hátországban. Így értette Thomas azt, hogy megígérte, hogy megvéd? A négy évnyi vérontás utolsó előtti hónapjában egy csomag érkezett. Épp szűk, padlás-lakásom igyekeztünk átalakítani, hogy a Miranda pocakjában megbúvó jövevényt méltón fogadhassuk.
A csomag két borítékot és egy rövid sorból álló üzenetet tartalmazott: Az egyensúly így helyreáll.
Az egyik borítékban egy Damaszkuszban kelt egyoldalú ajándékozási szerződést találtunk, mely a Salomé utca 13. szám alatti házról szólt, a kedvezményezettje pedig Miranda és én voltunk. Ellene jogorvoslatnak helye nincs.
A másik mappán, amely tapintásra papírlapokat tartalmazott, egy rövid üzenet állt Thomas kézírásával: Ha lennél oly jó, hogy mesélsz rólam a gyerekeidnek, ezekből olvass fel, kérlek! Úgyis tudom, hogy lesznek!

***

A háború idestova hat éve véget ért. Itt állok a küklopsz szemében, amely immár ébren van. Családom az alsó szinten, ahonnan a mézeskalács illata szeretettel és a társaság meleg ígéretével tölti meg még a dolgozószobám magányát is.
Lassan le is megyek hozzájuk. Előtte még benyúlok a legféltettebb ládikába, amelyből minden Karácsonykor kikívánkozik egy kalandos történet, amelyet T.E. Lawrence küldött Arábiából.