LIX. születésnapomra

LIX. születésnapomra

Ötvenkilenc év. Kérdem én,
milyen legyen e költemény?
Igaz?
Pimasz

szavakat írok sorba, ám
ez új lovat is ad alám.
S néha
léha

embernek hiszem önmagam.
Az ihlet akkor jön, ha van
oka.
Foka

költészetemnek változó,
áldott szavakkal kárt hozó,
tudom.
S unom

e költővé vált létemet,
mi apránként megmérgezett
mára.
Ára

biz túlbecsült, és nyomva nyom
minden versem, mi holt vagyon.
Kincsem
nincsen,

csak az, ki óvón átölel,
ki mindig itt van, lám közel
hozzám.
S hoz rám

esőfelhőt, ha szomjazom,
vacogásomban lesz napom
fénye.

Kénye
kedvében rám csak úgy tekint,
mint poétára rendszerint
a kor.
Lator

létemben, jaj, sok bűnre bűnt
halmoztam, s hitem egyre szűnt
lenni.
Ennyi

egy magamfajtának elég,
a verslába, ha félre lép.
Bizony,
iszom

a bölcsek szavát, mint nedűt,
s ily józanul középszerűt
költök.
S töltök.

Nagy költők heve bennem ég,
néhány jó versem lenne még
talán?
Talány,

de itt vagyok, és alkotok,
szívemben érzem kardotok
mélyen.
– Éljen? –

Ezt kérdezi a csőcselék,
akinek szittya őse rég
nem él.
Henyél

a homlokcsont mögött az ész,
mindegy, hogy jobbra, balra mész.
Hamis
az is,

ami költőket ihletett,
s egy életet a sínre tett
halni.
Talmi

minden élet, mi halni vágy,
az élet ne legyen igád
soha,
noha

ötvenkilenc, még nem kerek.
Még meddig húzom, emberek,
s hova?
Tova,

miközben gyakran kétkedem:
munkára van a két kezem?
Lehet,
s mehet

a költőnép dolgozni mind,
ha egyszer magába tekint
végre.
Vége!