Nekem az alkotás az életem - Orczi Bernadett - 1. rész

Nekem az alkotás az életem
Interjú Orczi Bernadettel

Sokat gondolkodtam azon, mit is írjak a címben Bernadett neve után:  táncművész, képzőművész, iparművész, költőnő, netán író? Nehéz eldönteni, mert Bernadettben minden együtt található. Farkas Csaba, a Szülőföld Kiadó vezetője hívta fel a figyelmemet személyére. Vele beszélgetek életéről, kitartásáról, változatos művészeti tevékenységéről.

Köszönöm! Ez igazán megtisztelő, de bevallom nem szívesen használom magamra ezeket a kifejezéseket, mert bár művész-lelkem van, és gyermekkorom óta folyamatosan fejlesztem, bővítem a művészeti tanulmányaimat különböző iskolákban/tanfolyamokon/workshopokon, ugyanakkor művészeti diplomával nem rendelkezem. Az élet még nem adta meg erre a lehetőséget, de talán mert nincs is rá szükségem. Más utat jelölt ki számomra. Jobban szeretem egyszerűen csak kézműves alkotó/közvetető embernek nevezni magam, mert úgy érzem, az vagyok.

1. Bár Budapesten születettél, a 80-as évek elejétől Dunakeszin éltél mostanáig, s a természet szeretete, a rajzolás, a tánc és az irodalom szinte gyermekkorod óta meghatározta életedet.

Így igaz. Gyermekkoromban panel lakótelepen laktunk, amit sosem szívleltem, így amennyit csak tudtam kint töltöttem a természetben, ahol a szabadság, a színek, hangok, formák és mozdulatok végtelensége töltötte be a teret. Gyönyörűnek találtam. Rengeteg időt töltöttem a mezőkön, a kiserdőkben, de legjobban a Duna-parton szerettem időzni, mert a víz közelsége és hangja mindig feltöltött, megnyugtatott és megihletett.
Amit kint láttam, hallottam, éreztem, szerettem volna megmutatni másoknak is, így a saját belső szűrőmön keresztül mindezt – akkor még tudat alatt, ösztönösen – belevittem a rajzaimba, a táncmozdulataimba, majd később az írásaimba is. Sok kérdés merült fel bennem a természetben töltött idők alatt, amiknek mindig utána olvastam és jó érzés volt megtudni a válaszokat. Így amikor nem tudtam kint lenni, leginkább olvastam és rajzoltam, miközben zene szólt a háttérben.
Beengedtem és kiengedtem az információkat. Átengedtem magamon, mint a légzést. Kamasz koromra már a rajzeszközök és a könyvek is velem tartottak mindenhová, mert ha jött az ihlet, azonnal papírra kellett vetnem a gondolataimat, vagy lerajzolni, amit láttam, de nagyon szerettem egy fa törzsének dőlve, egyedül a természetben elmerülni a versekben, vagy egy-egy regényben, ahol olyan helyekre juthattam, és olyan dolgokat élhettem meg, amiket a való életben nem. A tánc által pedig átadhattam magam a szenvedélynek, ami lobog bennem, levezethettem az energiáimat, felfrissített, illetve segített az önkifejezésben, ahogy a rajzolás is.

2.Olvastam, hogy a rajzolás óvodás korod óta a mentsvárad. Egy kicsit emlékezzünk meg közösen a gyermekkorodról, a családról, ahová születtél, óvodás és iskolás korodig. Mentsvár számodra –mint fogalom- mit jelent?

A szüleim nagyon fiatalon váltak édesanyává és édesapává. A családban akkoriban nem voltak más gyerekek, csak az egy évvel idősebb bátyám és én. Dunakeszire az anyukám munkahelye általi szolgálati lakás révén kerültünk, ám így a családtól kicsit távolabb voltunk, ezért a szüleimnek nem nagyon volt segítsége semmilyen téren. Sok nehézséggel kellett megküzdeniük, ezért nagyon sokat dolgoztak. Mivel anyukám az akkor még működő Fővárosi Csecsemőotthonban dolgozott - ahol az árva és elhagyott gyermekek nevelkedtek újszülött kórtól öt éves korukig – így a bátyámmal abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy nekünk egy ideig nem kellett bölcsibe és oviba járnunk, mert anyu magával vihetett minket a munkahelyére. Ugyanakkor osztoznunk kellett rajta a sok gyermekkel, és ő nem viselkedhetett anyukánként, nem kivételezhetett velünk, mert odabent mi is csak egy-egy gyermek voltunk a csoportban.
A szüleim megtették a tőlük telhető legtöbbet és legjobbat, de így is kevés idejük maradt velünk foglalkozni, mert apunak két állása volt, anyu pedig a munkahelye és a háztartás feladatai mellett otthoni bedolgozásokat vállalt. Arra mégis emlékszem, hogy anyukám amikor csak tudott levitt minket a szabadstrandra, társasjátékoztunk és minden este mesét olvasott, vagy diavetítőzött nekünk, mégis már akkor alig vártam, hogy én is olvasni tudjak, hogy bármikor kalandozhassak a mesék birodalmában és ne kelljen estig anyura várni. Apu, amikor tudott rajzolt nekünk, mi pedig kiszíneztük. Csodálatos festményeket készített régen és mindent tudott a zenéről, a hangszerekről és a zenekarokról. Anyu pedig a kézműves dolgokban jeleskedett és szuper jelmezeket készített nekünk, de legtöbbször a bátyámmal magunk maradtunk és a rajzolás lett a fő időtöltésünk.
Amikor a testvérem öt éves lett, kötelezővé vált számára az óvodai nagycsoport és mivel anyu munkahelyének a szabályzata kimondta, hogy a már közösségbe járó gyermekek és testvéreik nem vihetők be az intézetbe, az esetleges fertőzések megelőzése miatt, így onnantól én sem mehettem anyuval, ezért már négyévesen bekerültem az óvodába, középső csoportba, ami nagy sokk volt számomra. Nagyon féltem és egyedül éreztem magam, elszakítva a bátyámtól, az anyukámtól és az addig ismert gyerekektől. Senkit sem ismertem az új helyen és a szigorú, idős óvó nénitől féltem. Emlékszem, bármelyik játékkal szerettem volna játszani, valaki mindig elvette tőlem. Én voltam az új lány a csoportban, aki később jött, és a már kialakult barátságokba nem fért bele. Már akkor kívülállónak éreztem magam, aki nem találta a helyét, ezért inkább minden nap vittem magammal a saját színes ceruzáimat és félrehúzódva a sarokban, csak rajzoltam és rajzoltam, mert nem akartam senkivel sem harcolni egy játékért.
Akkor ez jelentette számomra a mentsvárat. A saját világomba menekültem és lerajzoltam, amit láttam, vagy amire vágytam. Így az idő is gyorsabban telt, mert teljesen belefeledkeztem és szinte megszűnt körülöttem a világ. Ez egyébként a mai napig így van. Amikor alkotok, teljesen elvesztem az időérzékem és szinte nem is itt vagyok, de visszakanyarodva: a rajzolás segített át az átmeneti nehéz időszakon az ovi elején, mert aztán a rajzaim egy idő után felkeltették a többiek figyelmét és kíváncsiak lettek rám. Odajöttek, kérdezgettek és én kicsit félénken, de elkezdtem válaszolni, mesélni és akkor tapasztaltam meg először, hogy a rajzaimnak ereje van. Kapcsolatot képes teremteni másokkal.
Így a kérdésedre válaszolva, a mostani érett tapasztalataimmal azt mondanám, hogy a mentsváram (ami nem csak rajz, hanem bármely művészeti forma lehet) kétszeres funkciót tölt be. Menekülő kiutat egy olyan helyzetből, amiről elsőre azt gondoljuk, hogy nem tudunk megbirkózni vele, másodsorban pedig hidat vissza a közösségbe, miután elmerültünk magunkban és kihozva/megmutatva másoknak mindezt, ami bennünk van, új kapcsolatokat teremthetünk. Gondolatokat, kérdéseket ébreszthetünk másokban, emlékeket idézhetünk, akik ennek hatására lehet, hogy szintén befelé kezdenek figyelni, majd bármely formában onnan kifelé közvetítenek és ezzel elindul egy láncreakció. Megmozdul valami, ami eddig állt, vagy csak nem figyeltek rá. Fókuszba kerülnek az érzelmek, amiket a képeim, írásaim, egyéb alkotásaim által indítok másokban és azt gondolom, hogy erre mindennél nagyobb szükség van ebben a rohanó és sokszor rideg, anyagias világban, ahol az emberek sok esetben nem csak egymástól és a természettől, hanem önmaguktól is eltávolodtak.
Mindennél fontosabbnak tartom az önismeretet, mert csak az lehet őszinte, aki önmagához is valóban őszinte. Csak az tud tiszta energiákat mozgatni és igaz kapcsolatokat építeni, illetve önazonos módon, igazán kiegyensúlyozott, elégedett életet élni, aki tisztában van önmagával és az érzelmeivel. Aki tudatos minderre, és igyekszik megfejteni és megfejlődni önmagát, senkinek sem ártva. A művészet minden formája képes segítségünkre lenni ebben, és ez az igazi mentsvár, amit persze gyermekként még nem tudatosan, de megéltem.
Nem kell, hogy mindenki alkosson. Elég, ha hagyjuk, hogy egy-egy írás, kép, film, zene, tánc, vagy egyéb alkotás, mélyre hatoljon és megérintse a lelkünket, ami már beindíthatja a folyamatot.

3.A rajzolás mellett a zene, a tánc és a sport határozta meg mindennapjaidat. Ez közel három évtizedig kísért. Mesélj ezekről az évekről kicsit. És miért szakadt meg?

A zene és a tánc összekapcsolódik, hiszen zenére mozgunk, de mindkettő érzelmeket szabadít el és fel. Mindkettő erőteljesen alkalmas a bennünk zajló folyamatok kifejezésére és mivel mindig visszahúzódó, félénk, csendes, szemlélődő jellem voltam, ezek fontos eszközeimmé váltak, hogy ki tudjam fejezni és ki tudjam tombolni azokat a dolgokat, amiket szóban nem mertem kimondani, vagy rajzban nem tudtam megjeleníteni. A testemnek viszont meg tudtam engedni, hogy beszéljen helyettem. A táncban el tudtam engedni a gátlásaimat. Az pedig köztudott tény, hogy mindig a hangulatunknak megfelelő zenét hallgatunk, de én nem csak hallgatni szerettem volna, hanem új dallamokat is létrehozni. Nagyon szerettem énekelni, mint a legtöbb kisgyermek és szerettem volna hangszeren is játszani. A zongora és a gitár vonzott.
Általános iskolában jártam szolfézsra, tagja voltam az énekkarnak és már megkezdtem a zeneiskolai tanulmányimat is zongorán, de ezt egy fülbetegség miatt, - ami hatással volt hallásomra és ezáltal az énekhangomra - hamar fel kellett adnom. Szomorú voltam és sokat sírtam emiatt, de úgy gondoltam, hogy a tánc és a rajz még az enyém és azokban kerestem vígaszt. Persze a zenét most is imádom és szeretek énekelni, de jó ideje már csak akkor, ha nem hallja senki. A tánc ennél sokkal komolyabban jelen volt az életemben, és kisgyermekként hivatásos balett táncos szerettem volna lenni. Öt évesen kezdtem művészi tornára járni, majd hatéves koromtól klasszikus balettra. Negyedikes koromban felvételiztem az Állami Balettintézetbe, ahol szakmailag megfeleltem, de a felvételi bizottság tagjainak hosszas vitatkozása után mégis elutasítottak, mondván, hogy túl magas vagyok a baletthez és emiatt soha nem lehet belőlem hivatásos táncos. Teljesen összetörtem. Annyira, hogy a gyász fázisain keresztül menve felhagytam a balettal. Helyette megpróbáltam egy teljesen ellentétes mozgást a karatét, amit hamar abbahagytam, mert túl merev és kötött mozgásforma, amivel nem tudtam azonosulni. Helyette szertornával próbálkoztam. Szerettem, de az edző ott is a magasággomra hivatkozva közel egy év után közölte, hogy nem nekem való, mert a testalkatom nem teszi lehetővé, hogy versenyszintig juthassak. Ezután találtam rá a jazz-balettra, ami aztán nyolc éven keresztül kísért, egészen a munka világában elhelyezkedésig, amikor már időben nem tudtam a kettőt összeegyeztetni. Közben rengeteg fellépésen és bemutatón vettem részt. Ezzel párhuzamosan még a hetedik és nyolcadik évfolyam alatt versenytáncoltam, de a partnerem váratlanul kiszállt és nem találtam helyette hasonló mozgáskultúrával rendelkező, nálam magasabb táncpartnert, így azt is abba kellett hagynom. Ezt követően kipróbáltam a steppet, de az izületeim nem bírták, majd később hip-hop táncot tanultam. A munka mellett a jazz-balettet lecseréltem kondi-teremre, majd a családalapítás és a két csodás fiam megszületése, a főállás, a kiegészítő kézműves vállalkozás, a háztartás, konyhakert, és a fiaimmal töltött sok minőségi idő miatt évekig időben nem fért bele az edzés, a tánc a napjaimba. Nagyon hiányzott, ahogy minden művészet, de az olvasást kiéltem a gyermekeimnek olvasott mesekönyvekben, a rajzolást a velük való rajzolásban, a testedzést pedig a mindennapos fizikai terhelésben, kerti munkában és a gyerekekkel történő játék közben. A kézműves alkotó tevékenységet pedig nem csak a fiaimmal közös alkotásban, hanem az alvás helyetti műhelyemben töltött munkában. Azt viszont már későn vettem észre, hogy emiatt menthetetlenül eltávolodtunk egymástól a gyermekeim apjával és három év próbálkozást az újra egymásra találásra, és őrlődést követően, 18 együtt töltött év után külön váltunk.
Amikor a srácok iskolások és elég nagyok lettek, néhány alkalom erejéig újra felvettem a balettcipőt egy felnőtt-balett oktatáson, ahová vihettem őket magammal, de nagyon unatkoztak, ezért inkább valami olyat kerestem, amit együtt csinálhatnánk. Ez a capoeira lett, amit mind a hárman nagyon szerettünk. Ez egy brazil táncos harcművészet, ami fejleszti nem csak az erőnlétet, hanem az egyensúlyérzéket, a rugalmasságot, a zenei ritmust, az összpontosítást és a reakcióidőt. Alkalmas az önvédelemre, de egyben nagyon játékos és táncos. Látványos. A brazil kultúra szerves része a szamba is, ezért ezzel együtt szamba órákra is elkezdtünk járni. Megismertünk egy másik kultúrát, ami tele van élettel és szenvedéllyel. A testünk olyan képességire és ismeretére tettünk szert, amiről nem is gondoltuk, hogy képesek vagyunk rá. Ez magabiztosságot, önbizalmat adott, ami a válást követően, az életem minden területére pozitívan hatott. Az edzőtársak által csatlakoztunk egy street workout saját testsúlyos edzéshez is és én még külön női alakformáló, illetve reggaeton-, szalsza- és bachata órákra is mentem, amikor a fiúk az apjuknál voltak és ezáltal alkalmam adódott. A hét minden napján volt valamilyen edzés és ebben az időszakban éreztem leginkább energikusnak, egészségesnek és szabadnak magam. Aztán amikor az idősebb fiam elvégezte a negyedik osztályt, felvételt nyert az Állami Artistaképzőbe, így egyedülálló anyaként a főállás és a két fiú két külön városba történő napi logisztikázása, a velük való foglalkozás és a háztartás mellett nem csak az edzések, hanem a kézműves vállalkozásom is elmaradt, mert nem jutott rá idő.
Kénytelen voltam félretenni ezeket megint, mert felelősségtudatból a szerény, de biztos megélhetést választottam a főállásommal. Azt gondoltam, hogy majd, ha már kamaszok és önállóak lesznek, akkor folytatom, és újabb kultúrák nemzeti táncait is megtanulom, illetve újra kezdek alkotni, de lélekben nagyon szenvedtem ettől. Aztán az életem/életünk néhány évvel később nagy fordulatot vett és súlyos betegségek sora miatt úgy tűnt, soha többé nem leszek képes mozogni, de erre majd még visszatérek.
Most pedig engedd meg, hogy kicsit többet beszéljek a rajzos és kézműves tevékenységemről. A rajz, mióta az eszemet tudom az életem része. Említettem, hogy már az oviban is állandóan rajzoltam. Nagycsoportos koromban a lakótelepi iskolából jött egy rajztanár és végignézte a rajzokat, hogy tehetséges gyermekeket válogasson az induló rajz tagozatba. Bekerültem, amitől nagyon boldog voltam. A nyolc év alatt végig emelt óraszámban tanultuk a rajzot és minden év végén részt vehettünk egy egyhetes rajztáborban. Szerintem nem sok olyan kápolna és templom van Magyarországon, amit ne rajzoltam volna le. 
Kipróbálhattunk mindenféle technikát és eszközt. Művészet elméletet és művészettörténelmet is tanultunk, amit nagyon érdekesnek találtam. Talán innen ered a kíváncsiságom más kultúrák megismerésére. Számos iskolai-, városi-, körzeti- és országos versenyen értem el helyezéseket. Nyolcadikos koromban nyertem egy intenzív kéthetes képzőművészeti táborban való részvételt is, ahol kortárs művészektől tanulhattam. Ugyanakkor hallgatva a szülői jó tanácsra, közgazdaságiban tanultam tovább, külkereskedelmi ügyintéző szakon, de a szívem legmélyén művészeti pályára vágytam. Nagyon hamar annyira hiányzott a rajzolás, hogy felvételiztem, és bejutottam a délutáni iskola rendszerű, ELŐ-TÉR Művészeti Iskolába, képzőművészeti tanszakra, ahová párhuzamosan jártam az érettségiig, és a két iskola mellett hétvégente dolgoztam, hogy rajzeszközöket tudjak venni. Ám az érettségi után, az akkor még Képzőművészeti Főiskolára a felvételim meghiúsult, mert az abban az évben bevezetett tandíj kötelesség, a szüleim válása és az anyagi helyzetünk nem tette lehetővé a továbbtanulásomat. El kellett helyezkednem a munka világában, és ezután az életem egyre távolabb sodort a művészetektől. Saját lakás, megélhetés, komoly párkapcsolat és nagy baráti társaság, programok tömkelege. Ekkor már csak alkalmanként magam miatt rajzolgattam, festegettem és írtam, mert szükségem volt rá, illetve a szeretteinknek magam készítettem az ajándékokat, amik általában dísztárgyak voltak, de ez egy idő után kevésnek bizonyult, és akkora hiányérzet volt bennem, hogy elkezdtem keresni a lehetőségeket, hogy munka mellett hogyan tudnék visszajutni az eredeti utamra és megteremteni a lehetőségét annak, hogy újra többet alkothassak és új dolgokat tanulhassak, hogy idővel a főállású munkámat művészetre cserélhessem. Így találtam rá a Népi Mesterségek és Művészetek Szakközépiskolájára, ami felkeltette az érdeklődésemet. Munka mellett, hétvégi felnőttképzésben, kitűntetéssel végeztem textiljáték-készítő szakon. Majd tanulmányimat szintén munka mellett, levelezőn, de már várandósan az első fiammal a Magyar Művelődési Intézet – Hagyományok Házában folytattam és elvégeztem a népi játszóházvezetői képzést. Ezután következett volna a felsőfokú oktatói képesítés, hogy mindezt megoszthassam másokkal is, de az élet megint próbatétel elé állított és tesztelte a kitartásomat.
A várandósságom nem volt komplikáció mentes, ahogyan a teherbe esésem sem, és többször kórházba kerültem, majd a szülést követően is egy hónapig bent voltam, élet-halál küszöbén. A tanulmányimat, ezért időben el kellett tolnom, de utána valahogy semmi nem a terveink szerint alakult, csak a második fiunk születése. Gazdasági világválság, a volt férjem munkahelyének tönkremenetele, majd balesete és lábadozása. Nehéz évek következtek. Mire egyenesbe jöttünk és újra tanulhattam volna, addigra a házasságunk ment tönkre.
Ugyanakkor közben textiljáték-készítőként sorra díjakat nyertem az alkotásaimmal a győri országos baba- és mackókészítési versenyeken, nemzetközi kiállításokon. Egy ízben megkaptam a Kiss Áron Magyar Játék Társaság „Legjobb játékbaba” különdíját is. Rengeteg közös kiállításon vettem részt, (amiket itt most nincs lehetőség felsorolni, mert túl hosszú lenne) és egymás után kaptam a felkéréseket az önálló kiállításokra is, eddig hat alkalommal országszerte.

Ám képzőművészeti tanulmányokat az érettségi óta nem folytattam és néhány évvel ezelőttig, csak vártam, hogy valaki majd felfedez és lehetőséget kapok ezen a területen, de nem tettem érte. Természetes, hogy így nem is történt ezen a vonalon semmi, ezért sokáig azt gondoltam, hogy talán ez sem az én utam, ám mióta újra elkezdtem írni, egyre többször éreztem, hogy festenem kell.
Leginkább a verseimet jelenítettem meg képeken. Úgy érzem, hogy az effajta őszművészeti alkotással egy komplexebb élményt tudok nyújtani a befogadók számára, hiszen a festményeken olyan apró részleteket is meg tudok jeleníteni, ami a szövegben nincs benne, viszont vannak olyan szóhasználatok, gondolatok, amiket kevésbé lehet színekkel, formákkal láttatni. Emiatt az elmúlt időszakban már tudatosan együtt alkottam ezen a két területen. Egészen a 2021. januárjában bekövetkezett stokeig, ami a jobb oldalamat érintette, ezért évekig nem voltam képes rajzolni. A stoke után még írni is újra kellett tanulnom, mert minden kiesett a kezemből. Finom mozgásokra pedig egyáltalán nem volt képes, és nehezen tudtam irányítani a kezemet, ám az egészségügyi lavina valójában, (több komoly betegség és szövődmények miatt) korábban kezdődött és még csak a stroke után indult be igazán, mígnem leszázalékoltak és két évig gyakorlatilag fekvőbeteggé váltam. Senkit nem szeretnék terhelni most a részletekkel, majd eljön annak is az ideje, hogy ezekről részletesen és bőven beszéljek, most csak érintőlegesen, nagyvonalakban fogom említeni, mert mindez szorosan összefügg az alkotásaimmal és a mai naphoz vezető életutammal, az viszont tény, hogy emiatt a táncról és a sportokról is le kellett mondanom, illetve egy ideig úgy tűnt, hogy a kezeim képességeit is teljesen elvesztem, mert ahogy teltek a hónapok, a folyamatos 0-24 elvisehetetlen fájdalmak, a mozgásképtelenség, az eladósodottság a hosszú táppénz, majd a kereset helyetti rokkantsági ellátás miatt, a tehetetlen kétségbeesett düh, az eliszkolt/levált barátok miatti, párkapcsolat nélküli egyedüllét, a fiaimról nem megfelelő gondoskodás és az, hogy ők látták el a teendőimet, illetve ők gondoskodtak rólam, a kiszolgáltatottság, a tolószék és fekvő betegség, a testem börtönébe zártság teljesen felemésztett belülről. A kétségbeesés egyre inkább úrrá lett rajtam és a kilátástalan stressz-helyzet csak tovább rontott az állapotomon. Az egyre ügyetlenedő kezeim és másik lábam, a felmerült nyaktól lefelé teljes bénulás lehetősége és a szemeim reggelenkénti átmeneti vaksága - annyira megrémisztett, hogy valami átkattant bennem. Úgy tűnhet, hogy nagyon eltértem a témától, de mindez valójában nagyon is összefügg a művészetemmel, és mindez vezetett oda, ahol most vagyok és akivé váltam. Akkor, ott megértettem, hogy eddig csak a nehézségekre, fájdalmakra, betegségeimre fokuszáltam. Annak adtam energiát, amit nem szeretnék. Folyton akörül forogtak a gondolataim és pont afelé tekintettem, amit nem szerettem volna látni… és rájöttem, hogy van választásom. Nem várhatok az orvosokra, hiszen az évek alatt csak fájdalomban, vizsgálatokra várakozásban, megaláztatások sorában, kiszolgáltatottságban volt részem és nem gyógyítottak meg. Mindezt nem azért írtam le, hogy panaszkodjak, vagy az orvosokat bántsam, hanem azért, hogy rávilágítsak, az orvosok sem tehetnek semmit, ha a páciens elméje és lelke nem a gyógyulásra fókuszál, hanem a félelmre, hogy mi lesz, ha…?
Természetesen vannak olyan helyzetek, amikor szükség van rájuk, és az azonnali beavatkozásokra, - ahogy velem is többször előfordult - amik bizonyos mértékben segítenek a testi tüneteken, de a kialakult betegség valódi okát kell megkeresni és kezelni, ami a tüneteket okozza. Az emberi elme és a test csodálatos! Képesek vagyunk regenerálódni, de ezért bizony tudatosan tenni kell, és mi magunk tehetjük a legtöbbet. Erre még visszatérek, mert fontos momentuma az alkotási folyamatomnak, és azóta bizony komoly javulás történt az állapotomban és egyre több álmomat valósítom/teremtem meg és hiszem, hogy fogok én még újra táncolni is!

4. Kamasz korod óta írtál, verseket, novellákat zömében az asztalfióknak. Miért hagytad abban, s mi késztetett arra, hogy újra írj?

13-14 éves korom óta vetem papírra az érzéseimet és a gondolatimat. Ösztönösen jött, ám senkinek sem mertem megmutatni. Féltem kitárulkozni. Sebezhetőnek éreztem volna magam tőle. Tartottam attól, hogy elutasítást kapok, kinevetnek, vagy visszaélnek a legbensőbb őszinteségemmel és bántanak, így a papírlapokra, noteszokba, füzetekbe írt sorok évtizedekig bezárva lapultak, egyetlen esetet kivéve, amikor még szakközépiskolában elfelejtettem egy memoritert megtanulni és helyette az egyik saját versemet, az „EGYEDÜL VAGYOK” címűt szavaltam el. Közben a szívem a torkomban dobogott, a térdeim remegtek, a tenyerem izzadt és a hangom többször is elcsuklott. Majd egy pillanatnyi lélekölő csend, és a tanárnő tapsolni kezdett, az osztály ovációban, én meg zokogásban törtem ki. Ezután közölte, hogy szeretné elolvasni a többi írásomat is, ám egy héttel később, amikor visszakaptam a noteszomat, csak ennyit mondott: „Azt nem állítom, hogy költő vagy, mert költő Petőfi, Ady, Babits és társaik, de van benned valami, és érdemes lenne foglalkozni vele, csiszolni rajta, mert még lehet is belőled valaki.” Tízenévesen, elveszett kamaszként, az érzelmi hullámvasutamon utazva, önbizalom hiányában ezt nem értelmeztem túlzottan pozitív visszajelzésnek, és tekintve, hogy nem ajánlott mentorálást, útmutatást, azt sem tudva hogyan fejlesszem magam, csak olvastam tovább és a fióknak írtam tovább még jó pár évig, főleg verseket, meg néhány novellát, de belekezdtem egy regénybe is. Mások előtt kiadni az érzéseimet pedig olyan szörnyű élmény volt akkor számomra, hogy irtóztam még a gondolatától is, hogy mindenki belém lásson, de azt sem tudtam, hogy hogyan lehetne „eljutni a nyilvánosságig”. Talán ez az oka annak, hogy az írásaim harminc évig rejtve maradtak mindenki elől. Egészen a gyermekeim apjával történő megismerkedésemig és még a randizás ideje alatt is írtam, mert a szerelem nagyon is megihletett. Aztán amikor összeköltöztünk, valahogy az írás elmaradt. Akkoriban a közös életünkre fókuszáltam, az otthonunkra, a munkámra, a tanulmányaimra, majd az esküvőnkre és a gyermekeinkre. Nem éreztem késztetést. Akkor ragadtam újra tollat, amikor a fiaim kisgyermekkorba léptek. Mondókákat írtam és a közösen kitalált figurákhoz találtam ki meséket – akiket le is rajzoltunk, majd textilből meg is varrtam őket. Amikor már ők is olvasni kezdtek, az esti meseolvasás részemről még megmaradt, egészen 10-12 éves korukig, de már nem az én meséimet igényelték, hanem a könyvtárból kölcsönzött „menő, kalandos meséket”. Így az írás megint szünetelt néhány évet, egészen a válás előtti időszakig. Akkor ömlöttek belőlem a versek. Majd a válást követően egy év egyedüllét és írói csend következett. Maximálisan a fiaimra és önmagamra koncentráltam, hogy jól legyünk. Ezt követően, a capoeira által, egy rendezvényen ismertem meg életem nagy szerelmét, aki megváltoztatta az életemet minden értelemben. Olyan ihletet adott, amiről mindenki álmodik és újra kezdtem festeni. Sorra születtek a festmények és rengeteg gondolat, amiket akkor még nem írtam le, csak később, de erre is majd még visszatérek. 
Ugyanakkor ennek a mérhetetlen boldogságnak megvolt az árnyoldala is, mert mindez túl szép volt, hogy igaz legyen. A szerelmem hozzánk költözése után a mindennapokat pont az nehezítette, ami az első évben a randi időszakban a legizgalmasabb és legérdekesebb volt, a különböző származásunk, kultúránk és gondolkodásunk. Egy évvel később, apró jelekből legbelül már pontosan tudtam, hogy egy bántalmazó kapcsolatban vagyok, de elhesegettem ennek a gondolatát, és nem hallgattam a belső hangomra, mivel a gyermekeimet imádta, és ők is őt, ráadásul a jelenlétükben és persze sokszor azon kívül is, én voltam számára a világ közepe, és úgy bánt velem, mint egy királynővel. A tenyerén hordott és én elmondhatatlanul szerelmes voltam, de idővel megsűrűsödtek a verbális, lelki, anyagi és fizikai bántalmazások, megalázások. Akkor még nem ismertem a nárcisztikus kifejezést és személyiségzavart, de azt tudtam magamról, hogy empata vagyok. Aki ismeri ezeket a fogalmakat, annak nem kell mondanom, hogy mi történt. Nehezen szabadultam tőle, de mire végre kiköltözött az otthonunkból, látszólag visszafordíthatatlan károkat okozott bennem és körülöttem. Az önbecsülésemben, a megismerkedésünkkori magabiztosságomban, a nőiességemben, az anyaságomban, a munkámban, az anyagi helyzetemben, a teljes létezésemben. Mély depresszióba süllyedtem, amit egyre nehezebben tudtam palástolni a munkahelyemen és a fiaim elől. Újra éltem a gyász fázisait. Hibáztattam őt, hibáztattam magamat, hibáztattam mindenkit és mindent. Elmémet elözönlötték a kérdések, a miértek. Ekkora már gyakorlatilag fekvő beteg voltam a storke után, a gerincem és idegfájdalmak, illetve részleges bénulás miatt. Másra sem voltam képes, mint az ágyban feküdve gondolkodni és válaszokat keresni az életem eseményeire és még jobban elmerültem az önismeretben, aminek az útjára már korábban ráléptem, de akkor még csak felszínesen. Sorra vettem minden kis mozzanatot az életemből, hogy hol és mit csinálhattam rosszul, amitől ennyire félre siklott minden. Megvizsgáltam a döntéseimet, a cselekedeteimet, a környezetemre adott reakcióimat és utat törtek maguknak az emlékek és érzések.

Ez késztetett arra, hogy elővegyem az összes régi írásomat, mert ez segített rálátnom magamra és megérteni az életemet, megérteni magamat. Megérteni a lelkem szavát és az összefüggéseket az események láncolatában, illetve a test, szellem és lélek hármas egységében. Ebben az időszakban már a nyaktól lefelé teljes bénulás és vakság fenyegetett. Ekkor kattant át bennem minden és megértettem, hogy csak rajtam múlik, hogy mihez kezdek az adott helyzetben. Tovább dühöngök, sajnálom magam és másoktól várom a segítséget és megoldást az életem nehézségeire, vagy kezembe veszem a sorsom és megteszem, amit az adott állapotban és lehetőségek között tenni tudok magamért, hogy meggyógyuljak és felépítsek egy új, olyan életet, amire a lelkem mélyén mindig is vágytam. Mivel néhány méternél többet nem tudtam megtenni és néhány percnél többet nem voltam képes állni, illetve ülő helyzetben is pár perc után elviselhetetlen fájdalom keletkezett a hátamban, ezért az ágyban fekve kellett olyan tevékenységet találnom, amit szívvel-lélekkel tudok csinálni, ami feltölt és örömet okoz, hogy jobban érezzem magam, mert először a depresszióból kellett kitörnöm. Ezért egyre többet olvastam és mivel a régi írásaimat felnőtt-fejjel is jónak találtam, újra írni is kezdtem. Terápiás jelleggel. Kiírtam magamból mindazt a felgyűlt és „begyulladt” fájdalmat, lemondást és megalkuvást, amit az évtizedek alatt elnyomtam magamban és már akkor tudatosan készültem íróvá válni, ezért megragadva egy lehetőséget, ami a szemem elé került, online végeztem egy írókurzust a Magyar Íróképzőben, majd egy sci-fi és fantasy író tanfolyamot. A közelmúltban pedig a Magyar Felnőttképzőben, a tavalyi festmény- és grafika pályázaton a Karády Katalin portrémmal elért első helyezés nyereményeként részt vehettem a szépirodalmi alap-, közép- és felsőfokú képzésen. Visszatérve az első tanfolyamra: igaz, csak online, de új embereket ismertem meg, akik által, a hasonló érdeklődés miatt újra azt éreztem, hogy tartozom valahová, hogy nekem is van helyem a világban. Újra kapcsolatba tudtam kerülni a külvilággal az orvosokon és a családomon kívül. Napi szinten vezetett meditációkat hallgattam és egyre jobban beleástam magam a természetes gyógyászat és az önismeret világába, a spirituális szemléletbe. Olyan apró tornagyakorlatoknak szinte nem is nevezhető mozdulatsorokat kezdtem végezni, ami jól esett a testemnek, de nem erőltettem semmit, mert az orvosoktól kapott fizió kezelések, ahol erőltették a mozdulatokat, csak rontottak az állapotomon és sokszor nagy fájdalommal jártak. A kezeim finom-motorikájának fejlesztéséhez elkezdtem gyöngyhímzett ékszereket készíteni az ágyban félig fekve, félig ülve, - a gerincemet anatómiai párnákkal támasztva - azon a kis reggeliző asztalhoz hasonlatos asztalkán, amit az időközben artistaságról bútorasztalosságra váltott nagyfiam készített nekem, és már nem arra figyeltem, hogy mekkora fájdalmaim vannak, mert az alkotás közben, - amit igazi lélekből jövő szenvedéllyet tudok végezni - mint korábban említettem, megszűnik körülöttem a világ és képessé tett annak kizárására, hogy az elmém ne arra fókuszáljon.
Már nem arra figyeltem, hogy mi volt, vagy mi lesz, hanem a jelen pillanatban kezdtem létezni és arra összpontosítottam, amit éppen csináltam. Már nem azt néztem, hogy mire nincs lehetőségem és mi gátol, mit nem tudok, vagy tehetek meg, hanem arra, hogy mit tehetek így, itt és most, és arra, hogy miért vagyok hálás. Hálás voltam az életért! Hálás voltam a fiaimért! Hálás voltam azért, hogy még mindig itt vagyok és van hitem, reményem és célom. Mindezt versekbe le is írtam. Amikor nagy nehézségek árán elkészült az első, majd második és sorra a többi ékszer, sikerélményem volt. Azt nem mondom, hogy technikailag szépek lettek, mert a kezeim akkor még nagyon ügyetlenek voltak, de ezzel a tevékenységgel pont az volt a célom, hogy fejlesszem és újra úgy tudjam irányítani, használni őket, ahogy a betegségem előtt volt. Hosszú idő, rengeteg türelem és kitartás kellett, de elkezdett javulni. Ettől lelkileg is egyre jobban lettem. Közben szellemi szinten folytattam az önmunkát és mondhatni rendet raktam magamban és nagyon sok aha-élményem volt. Rengeteg dolgot megértettem az életemből, a gyermekkoromból, a hozott és másolt családi mintázatokból és ömlöttek belőlem a versek. Már nem küzdöttem az állapotom ellen, hanem megadtam magam neki. Elfogadtam, hogy még ha végleg tolószékbe kényszerülök is és már semmi nem lesz olyan, mint régen, a mozgásról és a táncról is le kell mondanom, akkor is lehetek értékes, és akkor is élhetek boldog életet, még ha nem is olyat, mint amit korábban elképzeltem. Már nem árral szemben akartam úszni, hanem áramolni az áramlattal. Új álmokat kezdtem szőni, új terveket készítettem, hogy hogyan tudok felépíteni egy új életet, lépésről-lépésre. Már nem a távoli célra, hanem mindig a következő tennivalóra koncentrálva, alkalmazkodva a körülményekhez, hogy ne a rokkantságom kiszolgáltatottsága határozzon meg, hanem újra magam tudjak gondoskodni a fiaimról és önmagamról. Mindez együttesen a hónapok alatt javulást hozott. A kezeim egyre ügyesedtek. Az idegfájdalmak, rángások és gyulladások ritkulni és tompulni kezdtek, a reggeli látáskiesések eltűntek, az alvásminőségem és mennyiségem javult és nőtt, ami kihatással volt mindenre.
Egyre többet tudtam ülni és állni. A házimunkát egyre inkább visszavettem a fiúktól és már nem feleslegesnek és tehernek éreztem magam, hanem újra hasznosnak. Természetesen ez nem egyik napról a másikra történt, hanem hosszú idő alatt bekövetkezett folyamat volt, közben sokszor hitet próbára tevő küzdelmekkel, de nem adtam fel. Időközben beléptem a Dunakeszi Pannonius Irodalmi Körbe, mint az egyik alapító tag és nem sokkal később elkezdtem publikálni is. Két év után jutottam el arra szintre, hogy újra úgy tudtam rajzolni, festeni, mint régen, sőt azóta még jobban. Rengeteg új verset írtam és elkezdtem leírni a meséket is, amiket részben együtt találtunk ki a fiaimmal, amikor kicsik voltak és jelenleg két regényen dolgozom. Az egyik egy fantasy, a másik egy három kötetesre tervezett, sci-fibe bújtatott lélektani fejlődésregény, aminek jelenleg a vázszerkezete, gyakorlatilag a tartalomjegyzéke van kész és néhány kisebb, rövid szösszenet, mert annyira összetett, hogy azt nem folyamatában kezdtem el írni, hanem utólag fésülöm össze. Természetesen az egész sztori készen van a fejemben, de ahhoz még idő kell, hogy kézzel fogható formát öltsön. A fantasy reményeim viszont hamarosan elkészül.


az interjú második része