Fénysugár

Írta: Gänszler Beáta


Közzétéve 1 hónapja

Megtekintések száma: 460



Fénysugár

A délutáni nap fénynyalábja pontosan az ágy közepét aranyozza be. A fénysugár egy pergamenszínű, májfoltos és véraláfutásos kézre vetül. Az ízületi gyulladástól deformált, csontsovány kezet valami csoda folytán a fényözön a paplanról felemeli, a belőle áradó szeretetben megfüröszti, majd áhítatosan, finoman visszahelyezi.
A mennyei fényben megmártózó kéz egy gondozásra szorulóé. Gondozója minden hétfőn, szerdán és pénteken megjelenik a házában. Ezt a három alkalmat fedezi az önkormányzathoz befizetett összeg. A heti háromszori meleg ételt a szociális bizottság döntése alapján állja a hivatal. A gondozó, ha teheti, pontban háromkor érkezik, hogy ámulhasson a fényáras látványon. A szociálisan megtámogatott mit sem tud keze megdicsőüléséről, mert délután kettőtől négyig mindig mélyen alszik. Csak gondozója simogatására ébred fel. A gondozó kerüli az ápolt meg az ápoló szavakat, pedig lényegében erről van szó. S ahogy halad előre az idő, egyre inkább erről lesz szó.
Hétfő van. A gondozó gyomra összerándul, ahogy körbenéz a szobában.
Nem az öregszag zavarja, mely áporodottlevegő-szagból, a levegőben terjengő vizelet- és fekáliaszagból, továbbá dohosfal-szagból, a molyirtó odorjából, a gondozott leheletének az aromájából, illetve a közelítő halál fojtogató bűzéből tevődik össze. Már megszokta ezt a demokratikus szövetséget, ahol minden szagtag egyenlő mértékben képviselteti magát, pedig csupán néhány éve gyötrődik a pályán. Ha pályának lehet nevezni a segítségre szoruló időskorúak ellátását. Itt nincs karrier, itt nincsenek távlati célok. Itt nincsenek sikerek és élmények, itt nincsenek sikerélmények. Csak pillanatnyi győzelmek.
De nem ezek miatt szorul össze a gyomra, hanem mert eltűnt a rádió a tévé tetejéről.
Ami azt illeti, a televíziónak is hűlt helye támadt. Ahogy nézi, másnak nem kélt lába.
Legalábbis ebben a szobában. Az ágy mellett ott áll az éjjeliszekrény, mellette a mobilvécé. A sarokban hidegen várakozik egy kis szénre vagy fára, esetleg kartondobozokra a samottos kályha. A gondozó némiképp megkönnyebbül. Széthúzza a szoba egyharmadát leválasztó függönyt. A mögötte kialakított mosdósarokban árválkodik az állványra helyezett lavór, benne a mosakodásra odakészített, tizenhárom légytetemet ringató víz. A lavór oldalán megült a szürke szappanhab. A fali akasztóról koszos kéznyomot őrző durvaszövésű törülköző lóg. A lavór felett, a falon — halványzöld alapon festőhengerrel felvitt ezüst virágok — egykor élénkpiros, mára már színevesztett zsinórón lógó tükör várja, hogy valaki belenézzen. Az arcot ugyan csak módjával tudja visszatükrözni, mert a foncsor nagy része lekopott a hátuljáról.
— De még jó szolgálatot tesz — mondta nemrég a gondozott.
A gondozó alapos nyomozóként tovább kutat. A konyhába lép. Azonnal szemébe ötlik a viaszosvászonnal letakart asztalon az enyhén bűzölgő, mosatlan éthordó és mélytányér. Utóbbiból valaki kitunkolta az ételt. A szikkadt kenyérhéjdarab pazar morzsapartit kínál a legyeknek. A vizespohár szélén is összegyűlt trécselni néhány izgága rovar. A bátrabbak lemasíroznak a pohár aljába, s onnan zizegnek fel az odafent várakozóknak.
A kopott kredencben megcsappant a tányérok, az evőeszközök és a főzőedények száma. A gondozó a matuzsálemkorú kis hűtőhöz lép, kinyitja az ajtaját. Ahogy várta: üres. Csúnyán kirabolták. Pedig pénteken egy hétre elegendő élelmiszert hozott. Semmi nincs belőle.
Nagy sóhajjal megnézi a tisztaszobát. Vészjósló, súlyos csend fogadja. Sorra kihúzza a masszív komód fiókjait — sehol semmi. A két hatalmas ruhásszekrényhez lép. A mély polcok üresen tátonganak, hiányoznak az ágyneműk, a törülközők, a vastag berlini kendők, szoknyák, réklik, lajosbugyogók, a meleg posztónadrágok, hózentrágerek és flanelingek. Az akasztós részből is eltűnt minden ruha és kabát. Még egy árva zsebkendőt sem hagyott meg az, aki kifosztotta a sifonérok tartalmát.
— …sza meg! …sza meg! — morogja.
Rövid, ám alapos sétája véget ér. Visszatér a gondozottjához. Az ágyhoz húzza az egyetlen széket és simogatni kezdi a megfáradt kezet. Mosolyog, hogy mosolyt lásson legelőször a gondozottja, ha kilép az álom bűvköréből.
— Szép napot, drágám! — paskolgatja finoman a kezet. — Meghoztam az ebédet.
A gondozott lassan ébredezik, opálos szemekkel néz el a gondozója válla felett.
— Ebédet? — kérdez vissza gyenge hangon.
— Még meleg. Finom zöldségleves. Krumplis tészta is van csemege uborkával. És adtak a konyhán egy szelet csokoládét, az itt van a zsebemben.
— Nem is tudom, kedveském. Nem vagyok éhes.
— Várjon egy kicsit, segítek felülni. Felrázom a párnáját, arra visszadőlhet.
Míg a gondozó határozott mozdulatokkal ténykedik, a gondozottja is visszatér a valóságba.
— Azt hiszem, bepisiltem.
—Nem baj, majd mindent elrendezek, de addig együnk, amíg meleg az étel. Hozok evőeszközt.
A gondozó térül-fordul, és már ott ül az ágy szélén, s eteti a gondozottját.
— Finom — szól amaz két nyelés között.
— Csak finomat hozok magának! Hogy megerősödjön.
A másodikkal már jobban meg kell küzdeniük. A gondozott hamar kifárad. Lassan megy a falatozás. A gondozó nem sürgeti, tudja jól, hogy legalább két napja nem evett semmit, nem terhelheti meg hirtelen az idős gyomrot. Még magában tartja a mondandóját, s a gondozottja is úgy tesz, mintha minden rendben lenne. A krumplis tészta fele sem fogy el.
— Várunk a mosakodással, jó? — a gondozó hangja halk, megnyugtató, nincs benne sürgetés. — Addig beszélgessünk egy kicsit! Rendben?
Nem érkezik válasz, csak kétségbeesett tekintet.
— Muszáj lesz beszélnünk a történtekről. De megígérem, hogy jó hírt is mondok, cserébe azért, hogy őszinte lesz velem. Így már megfelel? — A bólintás után már bele is vág.
— Megint itt volt?
—Itt.
— Tudja, hogy mindent elvitt a szekrényekből?
— Tudom.
— Látja, hogy nincs itt a rádió meg a televízió?
— Látom.
— Miért engedte?
— Mert a gyerekem.
— A jó életbe! Ötven éves a gyereke! — csattan fel a gondozó.
A gondozott megremeg, esdeklés ül a szemében.
— Nemsokára megszületik a dédunokám. Nincs pénzük.
— Nem a maga dolga gondoskodni róluk! Ne a maga cuccait adják el! Dolgozzanak!
— Próbáltak…
— A jó életbe! De legalább ennivalót hagyhatott volna magának! Két napja nem evett egy falatot se!
— Nekem már nem kell sok. Látja, egész nap fekszem. Nem dolgozom, nekem már nem kell erő.
— Ezt mondta magának? — szól elfojtott hangon a gondozó.
A gondozott szeme megtelik könnyel.
— Mondta, nem mondta, ez az igazság — feleli dacosan.

Mély csend ereszkedik közéjük. Végül a gondozott szólal meg.
— Mi a jó hír?
— Hogy egész télre lesz tűzifája. Nem kell fizetni érte.
— Köszönöm.
— Majd átadom az illetékesnek. Jaj, elfelejtettem vizet melegíteni! — ugrik fel a gondozó. — Begyújtok gyorsan a kályhába, és amíg melegszik a víz, hamar kitakarítok.
— Nem kell, kedveském, múlt héten már felsöpört.
— Nem baj, ma porolgatok is.
— Maga!? Nem magának való munka az!
— Nézze csak, majd’ elfelejtettem: a csokoládé! Egyen ebből! Mind a magáé.
A mobilvécé üres, a gondozott tényleg az ágyba vizelt. De alig lett pisis az ágy, hisz két napig nem vett, nem ivott.
Míg a gondozó lehúzza az összes ágyneműt, és azon gondolkozik, honnan hozzon másikat, a gondozott a széken várakozik.
— Máris készen vagyok. Hozom a jó meleg vizet, alaposan lemosdatom, és meglátja, egyből jobban fogja érezni magát! — erőltet jókedvet magára a gondozó. De elszáll még a
megjátszott jókedve is, amikor meglátja a meztelen madártestet, és rajta a kék-zöld-lila véraláfutásos foltokat. A gondozott zihál, a bordáin sír a bőr. — Megverte magát? — a
gondozó hangja vésztjósló. — Mondja már! Megverte magát?
A gondozott megint sírással küzd, ám makacs, hisz a gyerekéről, az egyetlen gyerekéről van szó.
— Csak kicsit erősebben szorított magához…
— Nekem ezt jelentenem kell. Hivatalból…
— Jaj, ne tegye! Kérem, ne tegye! — A gyenge, éheztetett kis testben hihetetlen erő feszül. — Ne, csak azt ne! A gyerekem! Nem rossz az, csak cukorbeteg. Azért ideges.
Felmegy a cukra, és akkor nem tud uralkodni magán. Magának is van gyereke, tudhatja…
A gondozott remeg, remeg, mint a rezgőnyárfa levele. A gondozót elönti a harag, de haragból nem cselekedhet.
— Ugye, nem szól senkinek? — esdekel a gondozott egész valója.
A gondozó nagyon óvatosan, gyengéden mosdatja, odafigyel, hogy véletlenül se okozzon fájdalmat a vézna kis testnek és az erős léleknek. A mosdatás után megmasszírozza kissé a gondozottja karját, lábát és visszasegíti az ágyba. Fürdőköpennyel takarja be. Egyikük sem szól. A gondozó mindent elpakol, rendet tesz. Leginkább a hátát mutatja az ágynak, nem akar gondterhelt arccal odafordulni. Amikor végzett, odaáll a fekhely lábához. A gondozott reménykedve, kérdőn néz rá. A gondozó elmosolyodik, a homlokára csap.
— Ó, hát a legnagyobb örömhírt elfelejtettem közölni! — azzal előveszi az áramszolgáltató levelét, melyben a tartozására figyelmeztetik. Meglengeti. — Látja, itt a levél, amiben a polgármesteri hivatal közli, hogy nyertek az eus pályázaton. Ezután minden nap jöhetek magához. Minden nap lesz meleg étele. És addig el nem megyek, míg mindent meg nem eszik! — A nevetése erőltetett, megbicsaklik a hangja. — Ez igazi főnyeremény, nem igaz!? Hogy is feledkezhettem el róla!? No, de sietek, mindjárt jövök, hozok ágyneműt és pár ruhát a hivatal raktárából, meg néhány törülközőt is. Sajnos, nincs köztük új, de a célnak megfelelnek. Teszek még a tűzre. Míg visszatérek, meg ne fázzon nekem! Az elvándorolt Nap már nem aranyozza be a pergamensárga kezet. Holnap, majd holnap várható újra a csoda.
A gondozott szemében valami megejtő fényesség ragyog: a feltétlen bizalom gyermeki fénye. Ez a fénysugár kíséri el gondozóját az ajtóig és még azon is túl.