Igaz mese
Igaz mese
Volt egyszer egy asszony. Jómódban éltek a férjével, takaros házat építtettek maguknak. Voltabban konyha búboskemencével, tisztaszoba, kamra, fehérre meszelt tornác, sőt még egy gyerekszoba is, ami akkoriban faluhelyen nem volt szokásban. Meg is szólták őket az emberek:
-Mire jó ez az urizálás? A poronty bölcsőjét az ágy végéhez tesszük, a lábunkkal lökünk egyet rajta, ha nagyon rí, a ringatózástól aztán elalszik.
A szomszédban lakott egy vénséges vén néne, akit a faluban gyógyító anyónak neveztek, mert értett a növények nyelvén. Sok embert megmentett már a gyógyfüveivel, áldották is érte.
Ő is figyelmeztette az asszonyt meg az urát:
-Nagyon előreszaladtatok ezzel a gyerekszobával, a gyermekáldásra türelmesen kell várni.
A férj csak legyintett.
-Ne károgjon itt nekünk, azt hiszi, öreganyám, maga mindent tud?
Otthon nevetve mondta a feleségének:
-Még majd elátkoz minket ez a vén boszorka, ha nem hiszünk neki.
Átok, nem átok, a fiataloknak jó sokáig kellett várni, hogy gyermekük legyen. Már le is mondtak volna róla, mikor kiderült, hogy az asszonyka várandós. Ráadásul egyből ikrei születtek. Az egyik lányka a csodaszép, szőke hajjal, fehér bőrével olyan volt, mint egy kistündér. Az első perctől kezdve mosolygott, mindenki felvidult tőle, ha látta. A másik feketehajú, kis, soványka leány volt, gyenge hangon sírdogált a pólyában. A szülők büszkén mutogatták a szép gyermeket boldog-boldogtalannak. A másik, a csúnyácska addig a kemencesutban aludt, a tisztaszobában.
Csóválta is a fejét az szomszéd öreganyó.
-Nem tudjátok, hogy járvány van? A torokgyík nem nézi, hogy szép vagy csúnya az a gyermek, elviszi.
Harmadnapra a kis tündér beteg lett, egy hét sem telt bele, eltemették. Mikor a szülők belefáradtak a jajveszékelésbe, az anya nagy sóhajjal megjegyezte:
-Akkor már miért nem a másikat veszítettük el.
Ezekre a szavakra mintha megreccsent volna az egyik fagerenda a fejük felett.
Telt-múlt az idő, a csúnyácska kislány szép hajadonná serdült. Már kérője is volt, ki volt tűzve a lakodalom napja. Egyik este, mikor a stafírungot varrták a petróleumlámpa mellett, megszólalt a leány.
-Édesanyám, én lefekszem, nem érzem jól magam.
-Menj csak, gyermekem, én még varrogatok egy kicsit.
Reggelfelé az asszony bement a lánya szobájába. Szólította, hogy keljen fel. De bizony, hiába. A szép nagylány elment a testvére után.
Az apa kétségbeesésében, haragjában átszaladt a gyógyító anyóhoz.
Az öreg néne még öregebb lett, már nem gyógyított. Naphosszat a gádorban üldögélt, mintha várt volna valakit vagy valamit, aki vagy ami előbb-utóbb mindenkihez megérkezik.
-Maga átkozott el minket, vén boszorka! – támadt rá az ember.
Az anyó nem szólt semmit. Messzibe néző szemeit a dühöngő felé fordította. A férfi ettől a tekintettől leengedte ütésre emelt kezét. Mintha megszégyellte volna magát. Hazament.