Papírforgó

Pannának
2020. május 25-e alkalmából.

Papírforgó
– egy bejelentés margójára –

Fiatal nő állt a dán tengerpart szél szaggatta dűnesorán és a szürke, végtelennek tűnő vizet nézte. A szél belekócolt a hajába. Nemsokára megfordult és határozott léptekkel elindult vissza. Fura, ritmikusan ismétlődő, suhanó hangok hallatszottak. A nő fölnézett az előtte magasuló acél-beton-műanyag tornyokra. Tudta, hogy ezeknek a 25 méter hosszú lapátjai keverik a levegőt ezzel a kísérteties zajjal. Ismerte ezeket az óriásokat szinte az utolsó csavarig. Tudta, hogy abban a pillanatban, amikor háromágú szélkerék bámelyik lapátja eléri a felső csúcspontot, száz méter magas a szélerőmű. Nézte az emelkedő, ereszkedő lapátokat és eszébe jutott egy régi történet, más ország, más idő.
Harsogott a zene a nagy bádog hangszórókból, csattogtak a légpuskák a céllövőbódékban, kavargott a tömeg. A család ünneplősben, mind az öten. Próbálnak együtt maradni. Lökdösődés. Egy helyi nagy ember kászálódott le a pódiumról. Befejezte a termelési eredményekkel, százalékokkal, kivívott (látszat)győzelmeket soroló beszédét, amire a kutya sem volt kíváncsi. Helyére lelkes néptáncosok igyekeztek. Sokan egy éve készültek, hogy egy jót sörözzenek, éppen, mint tavaly, vagy tavalyelőtt, a nagy sátorban az ötliteres mustáros üveg, a nagy - üzemi étkezdőből származó - alumínium lábas, és a virslitonnákat főző, fehérkendős, kötényes asszonyságok szomszédságában.
A család túl volt már a hagyományos fagyizáson, ami minden évben emlékezetessé tette ezt a napot. (Ha már a sorban való toporgás, a zászlók, a mindenféle jelszavakkal teleírt táblák cipelése, a vezényszóra jelszavak skandálása nem adott olyan kiemelkedő élményt.)
A picilány, kék nyakkendő, nagy masni a hajban, reménykedve nézett a szülőkre. Vajon emlékeznek-e? Most ő jön! Két éve, amikor ő még az ovisokkal vonult és valami virágszirmokat szórt az akkor felvonuláson - amin aztán a mögöttük jövők áttapostak, no akkor a fiú kapott egy szép, csak ilyenkor árult papírforgót. Szivárványos színű, forgó, mozgó csodát Szaladt is vele boldogan. Aztán két nap múlva szétszedte, hogy megnézze, mitől forog, hiába mondta neki az apja, hogy ne tegye. Utána pontosan úgy már nem tudta összerakni.
– Látod? Megmondtam!
Tavaly nővére kapott egy ilyen csodát. Ő ne futkosott vele össze-vissza, hanem gondosan hazavitte. Anyjától kért egy üres befőttes üveget, abba állította bele. Ki nem vette volna onnan és esténként lefekvés után nézegette. Igaz így nem forgott, de szép volt.
Na, de majd most! Most neki a legkisebbnek kell megkapnia. Már ki is nézte magának ott azt a szép csíkosat. Ahogy a szél meg-megmozdítja, a sárga meg piros csíkok összeolvadnak valami fura, narancsszínű koronggá fújja a négy hegyes ágat. De most odajönnek páran és mind papírforgót vesznek! Csak el ne vigyék azt a szép csíkosat! Pedig ő már össze is gyűjtötte a fele árát, kis markában szorongatta az alumímium tízfilléreseket, mind a nyolcat, ami a bevásárlások után anyja a kezébe nyomott. Szorongatta, pedig tudta, hogy olyan fura fémszagú lesz tőle a keze. Anyáéknak így nem kerül olyan sokba! Megtanulta. Kis hétéves eszével már tudta, hogy nem jut mindig mindenre. Persze enni- inni mindig volt, ruhára, tüzelőre is jutott. De az ilyen dolgok olyan hiábavalóságok, amik már-már fényűzésnek számítottak. Egy nagy korsó sör apának, egy kis „édesség” - valami likőrféle - anyának, dolgozói jegyre adott ingyen „szakszervezeti” virslivel az ünnepen. No, de most! Most eljött az ő ideje.
Fölnézett a sátor bejáratát elzáró asztalra. Annak a szélén állt a horpadt pléhvödör, amiben a papírforgók álltak, egyik-másik a fel-feltámadó szellőtől őrült forgásba kezdett.
De most az árus kivett kettőt és odaadta annak az utálatos Lilikének. Kettőt! Érjünk már oda! De apa valami munkatársával traccsol, ahelyett, hogy menne már. Na, kezet fogtak.
– Na, kislányom, mit szeretnél? - néz a picire az apja. Ritka pillanat. Apja ritkán kérdezte, esténként, amikor a gyárból hazajött anyával beszélgettek, nem ő, a legkisebb, volt a központ. De most eljött ez a kérdés is.
– Hát, egy olyan forgósat – mondta ki a picilány az óhaját. Apja feneketlen zsebébe nyúlt, hogy előszedje a kis fekete táblára krétával felírt árat.
– Nem kell olyan sok! – bökte ki a pici - összespóroltam nyolcvan fillért!
És büszkén felnézett az apjára.
– Te ilyen ügyes vagy? – szólt az apja és megsimogatta a kislány haját. Ő pedig büszke volt. Így tervezte.
– Aztán hogyan?
– Amikor anyu elküldött a boltba, mindig adott tíz fillért. Azt eltettem - mutatta a kezében az alumíniumkorongokat, amik tényleg összemaszatolták kis megizzadt tenyerét. Anyja pedig bólintott, így van!
Közben befutottak a hatgyerekes Szabóék. És mind papírforgót akart! A pici kétségbeesetten nézte, hogy egyre fogynak a vödörből. Nem is látta a „csikóra” nyír fejektől, masniktól, maradt-e még. Aztán elvonult a siserehad. Ők pedig ott álltak az asztal előtt. A vödörben már csak egytelen papírforgó árválkodott. Az! A csíkos! Odanyújtotta kis kezét, benne az egy forint hatvan fillérrel – összes vagyonkájával. Az árus mosolygott:
– Milyent parancsol a kisasszony? – kérdezte, mintha ezer lenne még és nem csak ez az egy forgó próbálgatná a szelet a megürült vödörben.
– Azt a csíkosat kérem – mondta és anyjától ellesett mozdulattal mutatta is. Az árus lendületes mozdulattal kikapta az utolsó forgót és szinte ugyanazzal a mozdulattal átvette és egy zörrenéssel a papírdobozba dobta az árát.
A picilány boldogan nézte, ahogy a hajtogatott ívek között átszaladó szél megmozdítja a papírforgót, az ő papírforgóját! Boldog volt. Kicsit fel is ágaskodott lábujjhegyre és a feje fölé tartotta kincsét, hogy mindenki lássa.
Két nagyfiú rohant arra. Az egyik véletlenül nekiszaladt és fellökte a mosolygó kislányt, aki lehuppant a sárosra taposott földre. Kezéből kiesett a forgó. A másik nagyfiú futtában végitaposott rajta – észre sem vette.
A picilány csak ül a földön és nem hitte, amit lát. Forgója roncsai törötten, tépetten, sárosan hevertek mellette. Aztán sírni kezdett, ahogy csak egy megbántott, csalódott gyerek tud.
Apja lehajolt hozzá:
– Ne sírj kislányom! Jövőre veszünk másikat!
A picilány könnyei közt nézte az apját, aki megfogta a kezét és fölsegítette, miközben az anyja a ridiküljéből elővarázsolt zsebkendővel a sárt törölgette az ünneplős szoknyáról.  Valóban nem érti? Nyelte a könnyeit.
Lehet, hogy vesznek, de az már nem ugyanaz, ő erre készült – már egy éve…
*
… aztán a nő kezével félrehúzta hosszú haját, amit a szél kevert az arcába, felnézett a lassan, egyenletesen forduló lapátokra. Egy ideig követte tekintetével a halkan suhogó alkatrészt. Igen! A papírforgó.