Követ kővel kell visszadobni?

Írta: Udvarhelyi András


Közzétéve 1 hónapja

Megtekintések száma: 320



Követ kővel kell visszadobni?
Baranyi, a közéleti, lázadó költő
Születésnapi köszöntő helyett

„Nem. E robosztus, engesztelhetetlen
ifjú nem tartja orcájának másik
felét oda, ha egyszer arcul csapják.
Nem dob kenyeret vissza, hogyha kővel
dobják meg, és nem kéri az Atyától,
hogy nézze el bűnét a csőcseléknek,
mivel - úgymond – nem tudja, mit cselekszik.”
(Baranyi Ferenc: A sixtusi Krisztus. 458.l.)

 

Kaptam egy 679 oldalas, 72 dekás, mind esztétikailag, mind valóságában súlyos verseskötetet, melynek címe: Tiszta szándékkal. Pályakép - versekben. 1954-2022. Büszke vagyok az ajánlásra, mely felér egy Pulitzer-díjjal: „Udvarhelyi Andrisnak jólesően emlékezve ifjonti forrongásainkra, víg napjainkra, küzdelmeinkre. Örök barátsággal. Baranyi Feri. 2022. május 25.” Soha nem felejtem ennél fontosabb aforizmáját: „Magánérzetem jó, közérzetem cudar.” Így válaszolt kérdésemre Baranyi Ferenc a 70. születésnapjára rendezett író-olvasó találkozón, a csepeli Munkásotthonban, a Tamási Lajos Olvasó Munkás Klub rendezvényén, ahol jómagam voltam a kérdező.
Azóta eltettem emlékezetembe ezt a bölcs mondatát, és gyakran eszembe jut a magánérzetem és a közérzetem közti különbség, különösen, ha gondolkodó fotelomból nézem a lehető legjobb világunk szörnyűségeit, és élvezem a kávézás örömét. És most, amikor a Tiszta szándékkal című, csaknem 400 művet tartalmazó, versben írt kötetét olvasom, ez a mondat jár a fejemben, mert a költeményeiből is kiolvasható ez a kettősség: magánérzete jó, közérzete cudar. Habár, most, hogy betegségek kínozzák, a magánérzete sem lehet kimondottan jónak mondaható. Sok-sok élményem fűz Baranyi Ferenchez, ő nem is tudja, milyen sokat tanultam tőle, milyen sokat köszönhetek neki. 1972 óta ismerem és kedvelem őt és költészetét.
Úgy gondolom, hogy mint olvasónak és mint újságírónak az a kutyakötelességem, hogy a nálam tehetségesebb embereket népszerűsítsem, akikkel lényegében egy húron pendülök, akik helyettem és értem el tudják mondani azt, amit én nem. Ők én vagyok. Ők úgy is tekinthetők, mint Vergiliusaim az irodalom rengetegében. Az én esetemben ilyen „örök barátaim” a jó sors hozta interjúalanyaim, de helyesebb, ha azt mondom, hogy csevegő partnereim: Hegedüs Géza, Moldova György, Dinnyés Jóska, Madarász Imre, Góg János és nem  utolsósorban, Baranyi Ferenc. Vele ugyan ritkán találkozhattam, mert rengeteg fontosabb dolga is volt, mint egy segédfogalmazóval kvaterkázni, de amikor nagy ritkán beszélgettünk, az élménynek számított. Baranyival való csevegéseim során mindig az öreg, pipás Hegedüs Géza jutott eszembe, aki füstfelhőbe burkolódzva mondta: csevegve szép az élet és az irodalom. Írnám, hogy Ferivel, de egy komoly, Kossuth-díjas költőre nem illik a Feri.
Nos, Baranyi Ferenccel való interjúim mindig adtak a plusz mellett valami hiányérzetet, főleg lelkiismeretfurdalást: ezt is el kell, kellene olvasnom, azt a muzsikát is meg kellene hallgatnom, és persze, igyekeznem kell, kellene az ő értékrendjének megfelelően élni, írni. Ez utóbbi a legnehezebb. Ám, amikor 2000-ben – te jószagú úristen, hogy telik az idő! - már jóval a rendszerváltás után az Astoria szálló híres kávéházában találkoztunk, ürügy a csevegésre az Anti-Orfeusz című verseskötete volt. És Feri az akkori politikai viszonyokra és a költő
feladatára utalva elmagyarázta, hogy a költő ne legyen megbocsátó az emberség ellen vétőkkel, arra is utalva, hogy akkoriban egy ostoba, feltűnési viszketegségben szenvedő, jelentéktelen politikus - nem emlékszem a nevére – Jézusnak képzelve magát, kenyérrel dobta meg ellenfelét. A költő dedikálta kötetét, amely azonban kötelezettségekkel jár, legalább is illik elolvasni, méghozzá figyelmesen. Ráadásul az interjút is elkészítettem, melynek azt a címet adtam, Követ kővel kell visszadobni. Akkor kijelentő mondatban írtam, ma már bizonytalan vagyok, vajon így kell-e tennie a költőnek? És aztán elővettem Baranyi köteteit újra és újra, de ezúttal figyelmesebben kezdtem olvasni, különös tekintettel közéleti verseire. És arra jutottam, - ó micsoda felfedezés, amikor már sokan leírták és elírták előlem ezt, de hát soha nem késő – „rájöttem”, Baranyi elsősorban közéleti költő.
Az interjúk készítésnek négy haszna van, az egyik, hogy jót cseveghetek egy okos, művelt, nálam műveltebb csevegővel, tanulhatok tőle. De mindenkitől lehet tanulni egy-egy  mondatot, mondta Vitray Tamás egy beszélgetésünk során, és igaza volt. Baranyi tanár úrtól legalább egy könyvre valót. A második haszon, hogy más szemmel olvasom ezentúl a szerző művét, ha megismerem, és olvasva saját esendőségeimet fedezem fel, saját élményeimre ismerek. Harmadik haszna, hogy a próbálkozás, az esszé-írás miatt, kénytelen vagyok többször elolvasni egy-egy szerző művét, mélyebben megismerem, és saját véleményt tudok kialakítani, nem kell másodkézből, az irányított sajtóból megtudnom, mi legyen a véleményem. Nem a médiából, a fél-, negyedművelt és műveletlen, önállóan nem gondolkodó, elfogult bértollnokoktól kell megtudnom, mit gondoljak. A negyedik, mivel esetünkben a költő, Baranyi minőség-párti, és szóvá teszi, ha hibázok, igyekeznem kell lehetőleg hibátlan interjút kiadni a kezemből, nehogy leszidjon. Ezt az írásomat is különös gondossággal kell megírnom. A fentiekből kiderülhetett, hogy ez az írás „csak” egy Baranyit kedvelő, becsülő, olvasó eszmefuttatás-próbálkozás, ha tetszik születésnapi tisztelgés egy jelentős költő előtt.
No meg kedvcsináló a 679 oldalas kötetének elolvasásához.
Baranyi verseinek olvasása közben arra is gondoltam, mi indította ezt az egyébként zenével és költészettel szelídített embert az örökös lázadásra, akiről nem tudom elképzelni, hogy  kővel dobja meg kődobáló ellenfelét, és hogy a Kádár rendszerben miért tűrték ezt a balról jövő kritikát, és a rendszerváltás után miért nem igyekeztek megkarakter-gyilkolni, ahogy ez immár szokássá lett honunkban?
Azóta is ezen gondolkodom, mert nyilvánvaló, nem elég egy költőnek megírnia verseit, azokat terjeszteni is kell, el kell juttatni az istenadta néphez. És Baranyi eljutott olvasói ezreihez. De mi van akkor, ha a költő és az istenadta nép közé állnak a hatalom fura urai? És ez már megszokott honunkban. És ha a mindenkori sajtószabadságot és véleményszabadságot korlátozó, hazudó hatalom kipécéz egy sorból állandóan kilógó, együttműködni nem akaró, bírálgató írót, költőt, aki önmaga akar lenni? Azt bizony könnyen tönkre teheti, ezzel, sajnos, számolnia kell minden szókimondó tollforgatónak.

Baranyi titka

Sok töprengés után – mert én későn érő, lassú felfogású vagyok -, rájöttem Baranyi titkára. És most elárulom csak önöknek, csak most és akciósan. Az a titka, hogy ellenfelei és olvasó hívei is a tiszta, jobbító szándékot látták, látják benne, a jelentős költőt meg aztán Feri szeretetreméltó, derűs személyiségét, akiről nem tételeznek fel rosszindulatot, akármelyik szekértáborhoz tartozzanak is. Legfeljebb javítószándékot. Ezért van mindegyik szekértáborban, mindkét parton híve. A Tiszta szándékkal című kötetének fülszövegeiben és a költő verseinek ajánlásaiból is lehet tudni, hogy a legkülönbözőbb világszemleletű pályatársak is becsülik. Hadd idézzek néhányat a kor meghatározó jelentőségű és különböző világnézetű irodalmáraitól: Szepes Erika irodalomtörténész: Számomra Baranyi Ferenc neve egyet jelent a tisztességgel és a bátorsággal.”
Alföldy Jenő irodalomtörténész: Baranyi költészete a forradalmi etikáért perel a ki-kiütköző, polgári tendenciák – a kétely nélküli belenyugvás, karrierizmus, megalázkodás – láttán.”
Tarján Tamás irodalomtörténész: „Aki verseit forgatja, annak ismeretlenül is társa, szinte barátja.” A szakmabeliek csak a jelentős, fontos verseket író költő voltát tisztelik. Olvasóközönsége pedig megtölti az előadóhelyiségeket, vásárolja könyveit. És itt kezdődik a hitelességre, tisztességre alapozott népszerűség, és így válik egy költő közkinccsé, akinek verseit szavalják az egyébként alig olvasók is. Így térül meg a „befektetett humánum” rövid és hosszútávon. És ez nagy szó. Nem túlzás. Valami hasonló történt Baranyi, mint Faludy esetében, hogy minden magyar költőjévé vált. Aki nem hiszi, olvassa el gyűjteményes kötetét. Megéri. Baranyi sokadszorra bizonyította, hogy nem feltűnési viszketegségből ír, karrierje erősítéséért, pénzért, legfeljebb könyv és vagyongyűjteménye gyarapításáért. Nem adta el magát, mint sok írástudó, áruló pályatársa, nem dörgölődzik egyetlen hatalomhoz sem.
Nem is gyűjtött vagyont, egy panellakásban él és dolgozik, mint írótársa, Lengyel József. Autonóm egyéniség. Éppen ezért népszerű, mert olvasói megérzik, hogy tettei és versei nem mondanak ellent egymásnak, nem páva-táncol, nem mondja azt, hogy csak a tetteit nézzék, ne azt, amit mond. Arra is gondoltam versrengetegében barangolva, hogy a mindenkori hatalom emberei is érezték, érzik talán, hogy nem tanácsos egy ilyen népszerű költőt keresztre feszíteni.

Nem akartak és nem akarnak belőle mártírt csinálni, és ezzel még népszerűbbé tenni. Csak, ahogy József Attilát a Kossuth - tér szélére száműzték, őt az irodalom perifériájára szorították. Baranyi okos, nem nevesítette meg azokat személy szerint, akiket bírál, nem szólította fel híveit, mint kedves Petőfije, hogy Lamberg szívébenkés, Latour nyakán kötél, nem akarja felakasztani a királyokat, nem nevezte meg korának vad geszti bolondját, gyújtogató csóvás emberét, mint Ady, és főképpen nem gyűlölködött, hanem „csak” megvetésével sújtotta ellenfeleit. Az alapvető erkölcsi elvekkel szembesítette őket. Talán érezte? Nem tudom jól gondolom-e, tudta, hogyha egy gazembert nem nevesítünk írásunkban, úgy gondolhatja, nem is róla van szó, hiszen az ilyen félember nem tudja, hogy gazember. Egy rongyember énképe torz. A többi erkölcstelen ember, a hülye, a karrierista, a hunyászkodó sem tudja, hogy erkölcstelen, hülye, karrierista, meghunyászkodó, nem tartja magát szarembernek. Sőt szeméből gerenda áll ki, saját hibáit nem látja, nem tudja, hogy hívőnek, templomjárónak nem illik gyűlölködnie. Az ilyen embereket, akik utólag mondják, nem tudtuk, de tettük, akik ugyanis legbelül talán sejtik, mit tesznek, őket sújtja megvetésével  Baranyi.

Hogy is írja?

Nem. Ez az eltökélt fiatalember
ha kell, saját tanait üti arcul,
hogy végül az arcátlanság lakoljon.
S kenyér-válasz nélkül a kődobálók
is éhen vesznek valamennyien majd.
Még hogy nem tudják, mit tesznek? Sosem
volt Isten fiánál ember még naivabb.

Ezek az nememberek, mintha nem ismernék a bibliai igazságot: hogy ne tedd azt mással, amit önmagadnak nem kívánsz. Hogy az, ki fegyvert fog, fegyver által vész el. És ez a vízválasztó. Tehát éppen azért, mert Baranyi korának hatalmasai többnyire nem tudtak, nem tudnak vagy nem akarnak különbséget tenni a jó és a rossz között, elnézték ezt a lázadó hangnemet. Nem vették komolyan, nem vették magukra a bírálatot, hagyták hát írni a költőt, nemigen üldözték, hagyták, hogy a muzsikát népszerűsítse, hogy író-olvasó találkozók százait tartsa, hogy zenei előadásokkal szórakoztassa a kultúrházakban, szakszervezeti székházakban és a tévében az alul levőket. Hagyták, hogy népszerűsítse a komoly zenét. Nem veszélyes ez, gondolták, nem veszélyes a komoly zene, a költészet, amelyről úgy vélték, a kultúra perifériája, meg aztán a tömegembereket nem érdekli. Rendszeresen hagyták megjelentetni versesköteteit, időnként még támogatták is. Persze, jobb félni, mint megijedni, azért gyanakodva figyelték, érezték, éreztették, hogy nem az ő kutyájuk kölke ez a függetlenségre törekvő ember, aki gyanús volt, mert a Németh László-i minőség forradalmának híveként élt és munkálkodott a kontárok társadalmában. Ráadásul Baranyi már fiatal korában is népszerű poéta volt, az igazi kommunisták közül való, - ha kevés ilyen volt is - aki hitte, hogy megvalósítható a megvalósíthatatlan, és balról bírálta a rendszert. Minden rendszert az alul lévő kisemberek szemszögéből ítélt, ítél meg. Ez az oka, hogy nem fordult meg a damaszkuszi úton. Elismerték hát, és mégsem. Sok díjat kapott, de jellemző, hogy nem kapta meg a legrangosabbat, csak későn, mikor már sok karrierista, tehetségtelen megkapta. Pedig minden oldalon elismerték tehetségét. Sokáig egyetlen kurzustól sem kapott Kossuth-díjat, csak későn, 2008-ban, amit már régen megérdemelt volna jóval előbb. Népszavazással kellett kikényszeríteni ezt a díjat, 71 éves korában. És mert nem csatlakozott semmiféle hadhoz, megtűrték, és miközben előadások százait tartotta, elmondhatta lázadó, közéleti verseit is, és versei és olvasói megvédték meg Fortuna, melynek szekerén okosan ült, mert ahhoz, hogy ne pécézze ki a hatalom, szerencsére is szüksége volt. Közönsége pedig cinkosan hallgatta, olvasta, érezte, hogy tiszta szívű ember, hiteles költő beszél hozzájuk, ír nekik. Tudták, kire, kikre céloz. Baranyi nem kacsintgatott, hanem derűs iróniával vagy komor megvetéssel bírálta a mindenkori úri huncutokat.
Baranyi azért is népszerű, mint Márai, mert tud mértéket tartani, mert a műveltség mértéktartásra nevel. És mindketten inkább megvetésükkel, iróniájukkal illették azokat, akik nem feleltek meg erkölcsi elveiknek. Hiszen az ő esetükben szilárd elvekről volt szó, a szavak és a tettek összhangját követelték meg az írástudóktól.
Vizsgáljuk meg a Tiszta szándékkal című versét, melyben, mint cseppben a tenger, fellehető Baranyi ars poeticája is. Ez pályakép-versei gyűjteményének címadója, és amely költemény a Ködsirató című kötetéből való. Az olvasó, miközben olvassa verseit, döbbenten néz körül, és azt látja, hogy ezek az egész pályás letámadók mérkőzés közben új és újabb, nekik tetsző szabályokat hoznak, az ellenfél felé lejtő pályán rohamoznak, és csodák csodája, győznek. Talán miattuk is születtek meg Baranyi 2010 utáni versei. Az ember, ha olvassa lázadó, közéleti dohogásait, kénytelen politizálni, kénytelen a köz dolgaival foglalkozni, kénytelen a fura urak szavait összehasonlítani tetteikkel. Baranyi a porig alázottak pártján áll, alulról bírál: „Akit egyszer porig aláztak:/ porig kell azért lehajolni/ a méltósága-vesztett sorshoz/méltóság-vesztve igazodni.” És hogyan vélekedik a Werbőczi-utódokról, akik toldozzák-foltozzák az országot? Lesújtóan. Ahogyan szellemi vezére, József Attila, aki azt írta, „mondd hihetsz-e annak, ki fűtve lakik öt szobát?” Mindebben persze közrejátszik, hogy a nagyvilágban is baj van. Hiszen, minduntalan rá kell jöjjünk, milyen tisztán látott József Attila „Akár egy halom hasított fa, /hever egymáson a világ, / szorítja, nyomja, összefogja/ egyik dolog a másikát, / s így mindenik determinált.” Vagyis, ha nálunk bűzlik, kint is, és ha kint, bent is. Mert a bűz nem ismer határokat. Az egyik trágyadomb bűze a másiktól csak a szagok intenzitásában különbözik a világok lehető legjobbikában. Kevesen ismerik az Antik ecloga és A teljesség felé költőjének, a széplelkű Weöres Sándornak erről írott sorait. Talán depressziós hangulatában gondolta, hogy a trágyaözön elárasztotta Európát és persze benne Magyarországot is. Kedves Feri és Kedves Olvasóim, ez az idézet, annyira jellemzi a mi világunkat is, hogy hosszan kell citálnom, nézzék el ezt nekem. Némelyek túlzónak, borúlátónak tarthatják, de annyira plasztikusan, élethűen, mondhatni naturálisan fogalmazza meg a költőtárs a trágya-valóságot, hogy szinte facsarja az orrom már ez a szöveg olvasása is. Kisebb betűtípussal szedettem, hogy a bűz ne legyen annyira facsaró, elviselhetetlen, és az érzékeny olvasó átugorhassa. Nos, olvassák figyelmesen. Azt írja Weöres:
Jóslás a trágyaözönről. Minden megnyilvánulás, mely szépen, szabadon kibontakozik: ajándékod, minden megnyilvánulásod, mely mohóságodtól bűzlik, ürüléked. Bármelyikünkből sokkal több salak fakad, mint adomány, s ez ellen nincs más segítség, mint hogy salakunkat eltakarítjuk: ehelyett az európai ember kezdettől fogva és mindinkább ürülékéből rendszert, törvényt, erkölcsöt épít, amit fegyverrel, pénzzel, hatósági pecséttel, rangos testülettel őriz, és mindenkitől megköveteli, hogy e bélsár-palotákhoz és ünnepélyes ganaj-szobrokhoz igazodjék. Ezek folyton repedeznek, omlanak, általános bűzt és viszketegséget terjesztve: s egyre több, frissebb, puhább ganajjal kell toldani-foldani őket.
Lassanként az emberiség egész ürülék-metropoliszt emelt maga fölé, mely most a huszadik században ráomlott a gazdáira. Ahogy valamikor az eget ostromló, óriássá nőtt emberségre tűz- és vízözön zúdult, most a ganaj-imádóvá törpült emberiséget utolérte a trágya-özön. Évszázadokig nem lesz egyéb, mint fojtogató bűz, mocsokban evickélés, háborúzás durrogó, rotyogó, trágyaszagú fegyverekkel a régi fényes fegyverek helyett, míg a ganaj-kor embere ki nem pusztul. Aki az egész földgolyóból pöcegödröt csinált, most belefullad. Mit lehet tenni a trágya-özön ellen? Orrunkat befogni, semmi egyebet. Mert aki valamelyik ganaj-tornyot le akarja bontani, csak egyik helyről a másikra hordja, és közben maga is szaporítja a rondaságot. A trágya-özön magától fog lefolyni, lassan, míg a trágya-korszak embere az utolsóig bele nem fullad.
Aki bármilyen iránynak, rendszernek, emberi kigondolásnak szívvel-lélekkel behódolt, azt elborította a trágya-özön: aki a tiszta érzést, szabad látást, örök mértéket őrzi, bárkában lebeg a trágyaözön felett. S ahogy a vízözön után megjelent az égen a szivárvány, jeléül, hogy vízözön nem lesz többé: majd megjelenik az égen a tiszta fehérnemű, jeléül, hogy trágyaözön nem lesz.” (Weöres Sándor: Út a teljesség felé) Elnézést kérek olvasóimtól, hogy hosszan idéztem ebben a rövidségre törekvő időben, a sokak által hosszabb mondatokat már meg sem értő korban. De bizony a trágyaözön elérte Magyarhont is, valami bűzlik… És az is igaz, hogy Baranyi, a költő egyetlen iránynak, rendszernek szívvel lélekkel nem hódolt be, nem csatlakozott egyetlen hadhoz sem, nem vált talpnyalóvá: Azt vallja, „Csaló tehát, csaló a költő, /aki politikust feláraz.” Ő akkor is ragaszkodik baloldali hitéhez, amikor az elveket pénzért cserélték, cserélik sokan, mert tudta, hogy a tiszta érzést, a szabadlátást a trágyaözön elborítja. A rendszer megváltozott, és ő maradt humanista, maradt a baloldalon. Nos, ebben a trágyaözönben kell élnie, élnünk. Igaz, a bűzt időnként elfújja a szél, de rövid idő múlva visszatér a szaglat, különösen, ha hazug prófétáinkat hallgatjuk. De nézzük, Baranyi hogyan vélekedik az országról és népéről. Ez a költemény, a Tiszta szándékkal és a kötet közéleti versei is abba az antológiába kívánkoznak, ahol azok a költők kapnak helyet, akik bírálataikkal nem kímélték népüket, hazájukat, ámbár jó hazafiak voltak. Baranyi jó társaságba keveredett. Berzsenyi rút szibarita váznak nevezi a magyart, Vörösmarty régi dicsőségünket az éji homályban keresi, Kölcsey szerte nézve nem lelé honját e hazában, Petőfi az ej, ráérünk arra még Pató Pálokat szidja, és átkot mond Európára, mert szabadáságát nem vívta ki. Utassy József azon háborog csaknem száz évvel később, hogy lopnak a bőség kosarából, a jognak asztalánál lopnak. Ady „zord, tépett, nehézvérű, Istentől megszállt és űzött” népként jellemzi magyarságot, és komp-országnak, a Hazugok országának nevezi honunkat. Aztán kétségbeesésében írja, a te orcádra ütök, mert szereti azt az hazát, amit szidalmaz. Ugyancsak ő az, aki az Ugrani már soha című versében követelte: „Adjatok egy jobb világot, / S akkor talán másként látok, / De adjatok, de hamar…” Egy antialkoholista konferencia tudósításában pedig azt írta: „Tehát adjanak nekünk jobb társadalmat. Szereljenek fel bennünket jobban a társadalmi életre. Tegyék nekünk szebbé az életet. Rendben van. El fogja dobni minden eszes lény a maga italospoharát. Kovács Péter kubikos is, akinek butykos a pohara.” Ezekből a versekből, versrészletekből egy igaz történelmet lehetne írni, mert a költők tisztábban látnak, mint a hatalmasok mameluk íródeákjai. Ezt szerette volna, ezt szeretné Baranyi is, aki egy húron pendül Adyval és József Attilával, aki nem így képzelte el a rendet. Ő is egy jobb társadalmat szeretne. De évszázadok óta várunk erre. És azóta is isznak a jó magyarok, vagy kitántorognak Nyugatra. Nem Keletre! Baranyi pedig, aki nem vetette meg a vendéglátóipari egységeket, azt írja: „Igyunk. Rokon, megenyhülést csupán a telt pohártól, /csupán a bortól várhatsz, bús magyar.”
Az a merészség Baranyi költészetében, hogy kimondja az igazságot.
Az a merészség, hogy kimondja, amit kevesen merünk, s így cinkosaivá leszünk. Az a merészség, hogy felháborodik, és nagy nyilvánosság előtt panaszolja, hogy elvették tőle a Himnuszt. Kik? A magyarkodók. Az a merészség, hogy tükröt tart honfitársai elé, akiknek nagy része nem mer alattvalóból, állampolgárrá válni, mert valamiből meg kell élni. Mert tudja, hogy nem szeretnek tükörbe nézni. Nem könnyű a magunkba nézés, írja a költő.

„Az a merészség megkaparni
fénylő homályt is, hogyha talmi,
mikor a gazda párás tükrét
tisztítja-kutyahűség…
Az a merészség kívül-bévül:
vállalni a valót vitézül,
s tökéletlen kép keretében
festeni a tökélyt merészen,
Az a merészség, ha a szépek
között azt vallod, ami mégszebb,
hogy ez a tisztuló világ már
tisztább legyen a tisztaságnál.”

(Az a merészség, 105. l.)


Mit tehet hozzá e nagy verset olvasva a segédfogalmazó?

Elgondolkodik, és rádöbben arra, hogy manapság is az a merészség, ha Baranyi-hívők, azaz tiszta szándékú hívők vagyunk. (És ha már a költő ajánlásával kezdtem próbálkozásomat, esszémet, hadd fejezzem be az én ajánlásommal: Baranyi Ferinek, „jólesően emlékezve ifjonti forrongásainkra, víg napjainkra, küzdelmeinkre. Örök barátsággal.”
Udvarhelyi Andris. 2024. február 9.)