A levél

A levél

Ilka mama óvatosan vette le a polcról az árukat. Mielőtt a kosárba rakta, magában összeadta a tételeket, hogy a pénztárnál mindent ki tudjon fizetni. Mosolyogva köszönt az eladóknak, a vásárlóknak, az utcán az embereknek és a ház lakóinak, akik jól ismerték már évek óta.

– Megint a fiát várja Ilka mama? – kérdezte a pénztáros a kosárban lapuló sok finomság láttán. – Igen, levelet kaptam tőle. Szabadságra jön, de csak egy napra – válaszolta boldogan és elköszönt. Villamosra szállt, beszélgetett az utasokkal, mindenkinek elújságolta a jó hírt. Jön a fia! Hazaérve sietve munkához látott. Takarított, főzött, süteményt is sütött, majd a jól végzett munka örömével ült a hokedlin és várt. Várta a fiát. Sűrűn pillantott az órára, néha kinézett az ablakon is, jön-e már. Így érte őt az este, az asztal sarkára dőlve aludt el. Hiába várta. Talán majd holnap… Mióta a férje meghalt, egyedül élt, nincs senkije, csak a fia. Egyetlen társasága az a pár öreg hölgy az idősek napközijében. Ott jól érezte magát, nem unatkozott. Kötöttek, horgoltak, közben kitárgyalták a világ dolgait. Kártyáztak, tévét néztek, sokat nevettek együtt. Itthon csak a csend ölelte, olvasni sem volt kedve egyedül. Majd, ha a fia hazajön, lesz itt öröm! Minden nap várta, egy nap sem jött. Az emberek összesúgtak a háta mögött. Lehet, nincs is fia? Csak kitalálta magának, menekülésképpen a magány elől? Nem mertek  rákérdezni. Tiszteletben tartották a rigolyáját, a szomszédjai udvariasan fogadták el a nyakán maradt sok sütit.

– Levelet írt, nem tud jönni, talán holnap, vagy holnapután – szabadkozott zavartan, amikor az étellel becsöngetett. Meghagyták hitében, pedig tudták jól, nincs levél, nem jött hozzá a postás, évek óta nem kapott levelet, és nem jött hozzá senki. Tiszteletben tartották, meghagyták hitében, hiszen olyan kedves asszony, nem árt senkinek, és amúgy is rendkívül jól főz, a süteményeit cukrászok is megirigyelhetnék. A ház lakói segítették őt, leszedték a függönyeit, ha ki akarta mosni, a boltból hoztak neki cukrot, lisztet, ne kelljen cipelnie, és nem kérték el az árát. Kedvesen elbeszélgettek vele, és meghagyták hitében, hogy holnap hazajön a fia.

Így teltek az évek. Ilka mama várta a fiát, sütött-főzött, majd szétosztotta az ételt a szomszédok között, vagy bevitte az idősotthonba. Egy nap szomorú hír zavarta meg a mindennapjait. Meghalt az egyik jószomszédja, súlyos balesete volt. Az egész ház siratta. Jó ember volt. A temetésre hívták Ilka nénit is, sőt megkérték, hogy a halotti torra süssön némi süteményt. Örült, hogy számítanak rá, lelkesen készítette a sok finomságot, majd csendes nyugalommal vette fel avitt, fekete ruháját, amiben még a férjét temette. Fájdalmas volt a gyászszertartás, a pap szívhez szólóan beszélt. A lélekharang ütemes hangjára némán kísérték az elhunytat végső nyughelye felé. Ilka mama, ahogy a sírok között lépdelt, meglátott egy feliratot. Dermedten a szívéhez kapott. Ájultan esett össze. A mentő gyorsan érkezett, de csak a halál beálltát tudták megállapítani. Kérdezték a nevét. „Ilka mama”. Ennyit tudtak róla a ház lakói. A mentőorvos a személyi igazolvány után kutatva Ilka mama retiküljében egy levelet talált. A sírkövön, mely előtt összeesett és elhunyt, a levél feladójának neve állt kétszer, egymás alatt, csak az évszámok tértek el egymástól.