Az elfolyó időről
Az elfolyó időről
Salvador Dalí (1904-1989) az egyik legismertebb szürrealista festő hatévesen kezdett festeni. Legismertebb festményeinek egyike az 1931-ben alkotott, Az emlékezet állandósága című képe, amelyet az Elfolyó idő címen is ismerünk. A festmény az idő természetét, az emberi emlékezetet, és az emlékezetben a valóság és a fabulált dolgok közötti határ elmosódását vizsgálja.
A kép második címe, az Az elfolyó idő azonban más jelentéssel is bír életünkben. Az idő szubjektív relativitásáról mindenkinek van képzete és tapasztalata, és itt most nem az idő einsteini, fizikai relatív voltát, hanem szubjektív relativitását értem. Amikor a fogászati rendelő várótermében ül az ember, a percek órákká nyúlnak, és ha ránézel a karórádra, megdöbbenve tapasztalod, hogy valójában egészen pontosan érkeztél, még csak másfél perce ülsz itt, és máris nyílik az ajtó, már szólítanak is be. Amikor pedig kedveseddel találkozol délután fél hatkor, hogy a színházi előadás előtt még megigyatok egy bisztróban egy feketét, majd az előadás után elmentek vacsorázni, végül éjfél tájt hazakíséred és elbúcsúztok egymástól, hazafelé menet úgy találod, hogy még csak az imént volt, hogy a jegyekkel zsebedben toporogva vártad a megbeszélt helyen.
Sőt. Negyven éves korban visszaemlékezve a várakozás is egészen más súlyt kap. Mintha napokig álltál volna annál a szobornál, már az járt az eszedben, hogy egy arra járó nő markába gyűröd a két színházjegyet, vigye el rajta férjét, barátját, szeretőjét színházba, de aztán úgy döntöttél, még vársz egy kicsit.
Mintha az idő gyorsasága - az események sebessége - nemcsak hogy az események minőségétől, hanem távolságuktól is függene.
És, úgy tűnik, ez így is van: az idő valódi - a fizikai relativitáson túli - szubjektív relativitással rendelkezik, tartama nem csak a keretet kitöltő eseményektől, de az azok óta eltelt időtartamtól is függ.
Az azok óta eltelt időtartam…
Nem tudom, ki hogy' van vele, én tisztán emlékszem a 9-10 éves korom körüli időre, amikor egy tizennyolc éves fiatal érett felnőttnek tűnt a szememben, majdnem annyira felnőttnek, mint saját apám és anyám, akik nem mellesleg majd' egy évtizeden keresztül maradtak 32 évesek. Pont olyan idősek, mint akkor voltak, 1964-ben, amikor én voltam első osztályos általános iskolai tanuló, és a környezetismeret órára meg kellett kérdeznem korukat. Úristen, de fiatalok is voltak! Én már több mint kétszer annyi időt éltem, mint amennyit ők éltek addig. Sőt: idősebb vagyok saját édesanyámnál is majd' fél évtizeddel, de édesapám korát, úgy gondolom, soha nem fogom elérni: ő mindig is idősebb marad, mint én. Nyolcvankilenc évesen halt meg, én most léptem a hetvenedikbe, és bár a köztünk lévő időbeli különbség fogy, erősen hiszem, hogy soha nem fog nullára csökkenni.
Mondják, hogy az emlékezet hanyatlásával az idősödő emberek jobban emlékeznek fél évszázaddal korábban történt eseményekre, folyamatokra, mint amelyek tegnap történtek velük, sőt, én is észreveszem, hogy azt is elfelejtem, fél perce hová tettem le a szemüvegemet, de egy kétezer tizenháromban volt délután minden pillanatát probléma nélkül képes vagyok felidézni.
Ahogyan Dalí órái az idő megfoghatatlanságát és puhaságát szimbolizálják, valóban, mintha erre a relativitásra is utalnának. A külső, fizikai világ idejétől eltérő ütemben folyó, belső, pszichológiai óra egyenetlen járását, időnkénti megállását majd száguldásig történő felgyorsulását is jelképezik.
Vajon valóban mérhető az idő? Hiszen a fizikai jelenségek szigorú periodicitásán alapuló, a másodperc milliomod részéig precíz atomóráink, a falon lévő ingaóra, és elektronikus, a kvarckristály gerjesztett sajátrezgésén alapuló karóráink, a központi vezérlésű óráink telefonjainkban és számítógépünkben mind, egytől egyik így viselkednek: felgyorsulnak, száguldva pörgetik a másodperceket, perceket, órákat, heteket, éveket, majd lelassulnak, kitágítják az időt, és egy-egy rövid időtartamba végtelenül sok eseményt zsúfolnak bele. "A pillanatok zörögve elvonulnak, … csillagok gyúlnak és lehullnak..." az idő az univerzum végtelenségébe tágul, hogy aztán alkalomadtán egy szempillantás alatt változzon meg természete és a pokolban töltendő idő végtelenségévé táguljon immár.
Tükörbe nézel, és az időt látod arcodon. De még csak föl sem tűnik, csak, ha kifejezetten keresed a jeleket. Ha férfi létedre mindennap borotválkozol, csak időről-időre konstatálod, hogy nem csak bajszod és szakállad lett szőkéből fehér, de már hajad és szemöldököd is. Akit tíz éve nem láttál, megütődsz rajta: de megváltozott! Meg sem ismerném, mondod, pedig megismernéd annak ellenére, hogy emlékezeted a tíz, húsz, vagy harminc évvel korábbi alakot vetíti bele arcába, hangjába, noha mostani mozdulataiban ráismersz az egykoriakra.
Néhány művészettörténész azt állítja, Salvador Dalí óráinak megalkotásában közrejátszhatott Einstein elmélete az idő relatív voltáról. Ő maga azt állította, hogy az óralapok szétfolyása valójában a napon megolvadt Camembert sajttól származik. Az én szememben azonban azok az óralapok a belső idő rugalmas, sőt képlékeny, pszichológiai állapotunktól függő voltát szimbolizálják inkább, mint az egymáshoz képest mozgó koordinátarendszerekben járó órák eltérő idejét.