A doktor

Írta: Polónyi Tamás


Közzétéve 1 hete

Megtekintések száma: 47



A doktor

A halott itt volt még az előbb, a szőnyegen feküdt a hajnali napfény első sugaraiban. Kétség sem
férhet hozzá, hogy meghalt. Tudom, mert én lőttem agyon. Egyszerűen, tisztán, ahogy egyébiránt
már másokat is sokszor. Szerénység nélkül állíthatom, hogy szakmailag minden rendben ment. Szán
hátra, lövedék ki, aztán be, agy ki és ennyi. Csapó. Vége. Trappola.
Akkor még a vérfolt is ott piroslott a befalazott kandalló elé leterített, világosbarna Elephant Silk
szőnyegen. Egy ilyet már én is kinéztem magamnak valamelyik svéd áruházban. Nahát! Egy helyen
vásárolunk, milyen izgalmas! Imádtam, milyen puha az anyaga. Ráadásul azt írták róla könnyen
tisztítható! De annyira talán mégsem, hogy a vérfoltot is nyomtalanul igya be. Márpedig ezen egy
csepp sem volt. Hát nem fantasztikus?
Az előbb lehajoltam megszaglászni, még meg is nyalogattam a hűlt helyét, aztán eszembe jutott,
hogy mennyi anyagmaradványt hagytam hátra ezzel. Így, amikor végeztem, fel kell majd gyújtanom
ezt a csodás kárpitot. Micsoda kár érte!
Nade, hova lett a halott? Tényleg csak annyi ideig hagytam itt, amíg kimentem a kocsihoz a
bőröndért. Az aktában azt írták a figuráról, hogy valami nagy koponya, sok szabadalommal. Vicces.
Inkább keményfejűnek kellett volna lennie, lövésálló búrával.
Akár a lelkiismeret is furdalhatna miatta. De mégsem. Tág értelemben, munkahelyi baleset
áldozatának tekinthető. Minek szabadalmaztat olyat, ami másoknak árt?
Komolyan mondom, nevetséges! Már a második szekrényt nyitottam ki, nem ott rejtőzködik-e. A
koponyájában egy kóláskupak-nagyságú lukkal? Kizárt! Pont úgy lett vége, mint nagybátyám
állandóan pofázó, perverz papagájának. Száján be, lyukán ki. Ám a tény az tény, eltűnt. A
töltényhüvellyel együtt.
Leültem a kanapéra és elővettem a hátizsákomból az aktát. Hátha átsiklottam valami felett.
Szóval emberünk M.R. doktor, PhD., blablabla. Oh, igen. Kutatási területe az innovatív orvosi
eszközök, de jelentős áttörést ért el az önfejlesztő intelligencia használatával az agyi traumák
gyógyítása terén. Egy agykutató? Ugyan kinek árthatott ez a szerencsétlen? Nyilván ez papíron sosem
lesz leírva.
Az agygyógyítós részt még háromszor elolvastam. Meggyógyította volna magát? Mintegy
ötvenöt másodperc alatt? Felnéztem a falra. Ott pár alig észrevehető vércsepp mutatta, hogy
mégsem vagyok teljesen hibbant. Gyorsan le is töröltem.
A kandallópárkányon egy fecskendőgyűjtemény sorakozott faállványzaton, felette rámás
keretben egy kis jéghokikorong-alakú gép stilizált tervrajza pillantott vissza rám. Szó szerint nézett.
Mint valami csitri kedvenc pónija. Csak ez fekete, lapos és nem túl izgalmas. Két szeme helyén egy-
egy sor érzékelő. Mintha egy pók feje lenne csápok nélkül. Egy pillanatig elméláztam, vajon mire való.
Most nem tök mindegy? Emberünk tuti halott. Ezen még a testetlen műpók sem segíthet.
Sajnos nem volt egyéb választásom, át kellett kutatnom a kéglit. Azért nem bántam, hogy nincs
céhe a magam fajtáknak, mert ott be kellene számolnom, miként lépett le a célpont a feladat sikeres
elvégzését követően.
Módszeresen haladtam. A ház egyszintes lévén, viszonylag gyorsan vonultam szobáról szobára.
Már csak egy csukott ajtajú helyiség volt hátra, amikor kopogtattak a bejáraton.
Igyekeztem ignorálni, de aztán ismét felhangzott, immár egyre vadabbul, míg végül
dörömböléssé alakult. Szakmaiatlan lett volna, ha nem készülök előre egy jó fedősztorival ilyen
esetekre, ezért teljes magabiztossággal nyitottam ajtót, hogy majd eltessékelem innen a
kellemetlenkedőt.
– Jó reggelt, uram! – köszöntött az ott álló rendőr udvariasan. – A betörésjelző miatt érkeztünk!
– Betörés? – csodálkoztam el őszintén, mivel nem tudtam ilyen berendezésről, ami egyébiránt
jól leplezte megrettenésem a szervtől. Ezek szerint a doki megnyomhatott észrevétlen valamit?

– Semmilyen betörés nem történt!
– Ön pedig…
– A személyi titkár vagyok – vágtam rá. – A doktor távollétében én viszem, amit hátrahagyott.
– Korábban sosem mondta, hogy van titkára – jegyezte meg, amelyik hátrébb állt.
– Nekem sem mondta, hogy van betörésjelző – csúszott ki. – Úgy látszik több titkát is magával
vitte a jó doktor, mikor itt hagyott – tettem hozzá élvezettel, hogy utalhatok valamire, amit nem
érthetnek meg.
– Sajnálom, hogy zavarjuk, és nyilván nem történt semmi – szabadkozott a kollégája –, de le kell
ellenőriznünk, hogy valóban minden rendben van-e. Ugye megérti?
– Feltétlenül muszáj ezt? Nem mondhatják, hogy megnézték? – kérdeztem, és éreztem az első
legördülő izzadtságcseppet a hátamon.
– A jelentésünkben nem állíthatunk valótlant, úgyhogy sajnos muszáj – mondta ismét az első. –
De alig néhány percig fog csak tartani. Tudja, protokoll.
Azt szinte sejtettem, gondoltam magamban, de protokollárisan meglelhetik a dokit. Aminek
egyrészről örülnék, másrészről eléggé zavarónak tartanám, hogy éppen nekik sikerüljön. De nem volt
mit tenni, félreálltam az útból és intettem, hogy „Parancsoljanak!”.
Megfordult a fejemben a lelépés gondolata, míg ők befelé tódultak, de annyira érdekelt, hol a
hulla, hogy úgy döntöttem, inkább megvárom, mi lesz a végkifejlet.
Amint az ajtó becsukódott, morgást hallottam a nappaliból. Gyerekkorom kedvenc lendkerekes
autóit juttatta eszembe. Az egyik rendőrt hallottam megszólalni: „Ah, Rupert! Megint te?”. Rupert?
Volt ott valaki, akit nem vettem észre?
A nappaliba toppanva megláttam a képről ismert pókfejet, ahogy éppen egy kis kar segítségével
a bőröndömet húzta ki a konyha irányába. Ösztönösen utánaindultam. Elég ijedten festhettem, mert
az egyik rendőr nevetve szólt utánam.
– Hát nem tanulta meg, hogy ne hagyjon szét semmit? Rupert a házirobot mindent intéz.
– Nem volt alkalmam hozzászokni – feleltem. – A doktor róla sem mesélt, mielőtt itt hagyott
minket – még egy utalás. De jó vagyok!
– Nem? Nohát. Az ajtó nyitás-csukásra aktiválódik. Nagyon intelligens! A doki mindenre
megtanította, amit a házvezetésről tudni kell – lelkendezett a vezér zsernyák. – Nekem is ígért egy
ilyet.
– Igen-igen – kontrázott a másik. – Mindent felismer, különválaszt egymástól és elpakol.
Állítólag még teregetni is tud – aztán szórakozottan a távolodó bőröndöm után intett a
hüvelykujjával. – Szerintem azt a gardróbszobába viszi.
Körülnéztem, és láttam, hogy a kandalló mögött, amiről azt gondoltam, hogy be van falazva, egy
rejtekajtó nyílt. Nyilván ott lakott Rupert.
– Egyébiránt, pontosan mi is az ön feladata a doki mellett? – szegezte nekem a másik. – Gyakran
járunk ide a riadók miatt, de önt még sosem láttuk.
– Leginkább az elméletei tesztelésében segédkezem – igyekeztem mosolyogva leplezni a
zavarom. – Tudják, senki sem tudja, mi jár az agyában – míg a brillírozásomon mosolyogtam, Rupert
nyilván leküzdötte a bőröndöm és visszagurult a kandallói rejtekébe.
– Az már igaz! – felelte ismét a másik. – Legutóbb is akkor kellett kijönnünk, amikor Rupert
begyújtott. Hihetetlen kis fickó! – vigyorgott, majd sapkáját a kezében gyűrögetve elindult a hallba, a
bejárat felé. A társa is követte, miközben visszaszólt:
– Nem is zavarunk tovább! Köszönjük, hogy együttműködött. Üdvözöljük a doktort, ha látja –
csakhogy, amíg megfordult, a vállával véletlen leverte a kandallópárkányról a fecskendőgyűjteményt
a puha szőnyegre. Megállt felszedni.
– Azzal ne törődjön, majd Rupert – mondtam, csak menjetek már! Támadt egy ötletem.

Örömmel távozott. Kiléptek az előkertbe és becsukták az ajtót. Ekkor ismét felcsapódott a
kandalló előtti titkos ajtó és Rupert újból előjött, hogy pókfejével körbekeringjen a lakásban.
Meglátta a fecskendőket és örömmel szedte fel, majd megindult. Elhatároztam, hogy követem.
A szoba előtt állt meg, amit nem volt időm a rendőrök miatt megnézni. A kis karral kinyúlt a
kilincsért és kinyitotta. Egy lépcsősor vezetett a mélybe, a közepén akadálymentesített rámpával.
Rupert gond nélkül ereszkedett alá.
Kitapogattam a falon egy kitüremkedést, amit kapcsolónak gondoltam és felkattintottam. Neon
ragyogott a retinámba és számos üvegről verődött vissza, amelyek a falak mentén felállított
polcrendszeren álltak. Az üvegekben rózsaszínes masszaszerű képződmények lebegtek. Eltelt néhány
pillanat, mielőtt eljutott az agyamig, hogy agyakat látok. De az igazi meglepetés a szoba közepén lévő
ezüstös csillogású, rozsdamentes acél asztalon várt. A jó doktor feküdt ott. Rupert a fecskendőket a
mellette lévő fémtálcára helyezte, majd távozott.
Pont annyira halott, mint emlékeimben. Rupert úgy találhatta, hogy az egyik agydonor lehet,
ezért lehozta. Mellette pihent a töltényhüvely reze, talppal lefelé állítva, precízen. Éltem a
gyanúperrel, hogy nem először csinált ilyet a kis robot. Valaki erre programozta. A doki rovásán
mégiscsak több lehetett, mint némi agykutatás.
Vidáman mentem fel a bőröndért. Amint kiléptem a pincéből, szembe találtam magam a rend
egyik elszánt őrével, aki a szolgálati fegyverét rám szegezte.
– Valami probléma van, biztos úr? – kérdeztem némi csodálkozással, miközben mutattam az
üres kezem.
– Probléma? Az éppen nincs – felelte, mire a másik épp betoppant egy Elephant Silkkel a
kezében, amelyen igen nagyméretű vérfolt terült el. – Úgy tűnik, megszáradt a szőnyeg a kerti
fregolin.
Nekem pedig úgy tűnt, hogy Rupert számára volna még mit tanítani a háztartásról, habár
teregetni tényleg tud. Ezt azért a céhben elmondanám.