Charles Bukowski: nincs lóvénk, drágám, de van esőnk
Charles Bukowski: nincs lóvénk, drágám, de van esőnk
nevezd üvegházhatásnak, vagy aminek akarod,
de akkor sem esik már úgy, mint régen.
határozottan emlékszem az esőzésekre
a nagy gazdasági világválságkor.
pénz nem volt sehol, de rengeteget
esett.
nemcsak egy éjszakán át vagy
egy napon keresztül,
hanem akár 7 napon és 7
éjjelen át is.
Los Angelesben az ereszek
nem bírták elvezetni azt a
bődületes mennyiségű vizet,
és csak esett
KÖVÉREN,
MOGORVA,
EGYENLETES CSEPPEKKEL,
és HALLOTTAD, hogy zúdul
a tetőre és a földre.
zuhatagok özönlöttek
a háztetőkről,
és volt jégeső is,
hatalmas jégtömbök
bombáztak minket
és robbantak szét a tárgyakon.
és az eső
csak nem
ÁLLT EL.
és minden padlás beázott –
tepsik,
főzőedények
voltak alá tolva;
hangosan csöpögtek,
és üríteni is kellett őket
újra és
újra.
a vízszint elérte a járdaszegélyeket,
a járdán át felmászott a lépcsőn is, és
beszökött a házakba.
felmosórongyok és törölközők,
és az eső gyakran feljött a
vécékbe is: buborékos, barna, őrült örvény,
és az összes régi autó az utcán állt,
autók, amelyek nem indultak
el egy napfényes napon,
és a munkanélküli férfiak csak álltak
az ablakokon át úgy figyelve
a régi gépek agóniáját,
mintha azok is élőlények volnának.
az álláskeresők,
fiaskók kudarcba fulladt időkben
bebörtönözve házukba
feleséggel és gyermekekkel
és a
háziállataikkal.
a kedvencek nem voltak hajlandóak kimenni,
és mindenhová
odaszartak.
a munkanélküliek beleőrültek
fogságukba
egykor volt szép feleségeikkel.
szörnyű viták kerekedtek,
mikor a kirúgásról szóló értesítések
a postaládába pottyantak.
zivatar és jégeső, babkonzervdobozok,
kenyér vaj nélkül, sült
tojás, főtt tojás, gőzölt
tojás; mogyoróvajas
szendvicsek és az a láthatatlan
csirke minden tálban.
az apám, sohasem volt jó ember,
verte az anyámat,
amikor esett,
egyszer közéjük vetettem
magam,
lábak, térdek,
sikolyok közé,
amíg
szét nem váltak.
„Megöllek” – ordítottam
rá. "–„, ha még egyszer megütöd,
meg foglak ölni!"
„Takarítsd el innen azt a
büdös kölköt!”
„Nem, Henry, maradsz
az anyáddal!”
az összes háztartás háborúban
állt,
de úgy gondolom, hogy a miénk
szörnyűbb volt, mint
másoké.
és éjszaka,
mikor aludni próbáltunk,
még mindig esett,
és az ágyból a
sötétben
bámultam a Holdat,
a repedt ablak üvegén át
bátran,
erőt merítve az
esőből,
gondoltam Noéra és
a bárkára,
azt hittem,
újra eljön.
mindannyian azt
hittük.
és akkor, hirtelen,
elállt.
mindig úgy tűnt, hogy el
fog állni
5-6 körül délután,
békésen csendesen,
de nem volt teljes csönd,
tovább zúgott a
csöpp
csöpp
csöpp
eltűnt a szmog,
és reggel 8-kor
tündöklő sárga napsugár sütött,
Van Gogh-sárga
őrülten vakító!
és az ereszből
tódult a víztömeg
a meleg felé:
FRÖCCS! FRÖCCS! FRÖCCS!
és mindenki felugrott és kinézett,
a pázsitok még mindig
vízben álltak,
de zöldebbek
lettek, mint valaha voltak.
madarak szálltak
rájuk
őrülten CSICSEREGVE,
nem táplálkoztak rendesen
7 éjjelen és 7 napon át,
unták már a bogyókat
és alig várták, hogy
feltúrják magukat a férgek
a felszínre,
a félig megfulladt giliszták.
a madarak
felcsipegették, majd
lenyelték őket: voltak
szarkák és verebek.
a szarkák próbálták
kiszorítani
a verebeket,
de a verebek,
éhségtől kábultan,
kisebben, gyorsabban
kiharcolták a
magukét.
a férfiak a tornácon állva
cigarettázva,
tudván,
hogy most már
talpra kell állni,
jelentkezni kell arra a munkára
ami valószínűleg már betelt,
be kell indítani azt az autót,
ami minden bizonnyal
nem indul majd el.
és az egykor volt
csodás szépségű feleségek
hajat fésülve
álltak a fürdőszobákban,
sminkeltek,
próbálták összerakni
életüket újra,
elfelejteni azt a
borzalmas mélabút,
ami eluralkodott rajtuk,
azon tűnődve, hogy
mit készítsenek
reggelire.
a rádióból tudtuk meg,
hogy újra kinyitott
az iskola.
és
hamarosan már a
hatalmas tócsák közt
sasszéztam a
suli felé,
az a nap egy új világ
ígéretét hordozta magában,
a szüleim még mindig
odahaza,
időben értem be
az osztályterembe.
Sorenson kisasszony üdvözölt
„Nem lesznek szünetek,
a folyosók el vannak árasztva.”
„NEEE!”, nyavalyogtak a
srácok.
„De valami kivételeset
csinálunk majd a szünetek helyett.”,
folytatta,
„És roppantul mókás lesz!”
hát, mindannyian
azon tűnődtünk, hogy
vajon mi lesz az
a „húdemilyen mókás dolog”.
a két órás várakozás
hosszúra nyúlt,
míg Sorenson kisasszonynak
sikerült leadni az órákat.
ránéztem a kislányokra,
annyira csinosaknak
tisztáknak
és ébereknek tűntek,
csöndben ültek
egyenes háttal,
gyönyörű hajukon
megcsillant a kaliforniai
napsugár.
kicsöngettek, és
mindenki a mókát
várta.
és akkor Sorensen kisasszony
azt mondta:
„Most mindannyian elmesélitek
egymásnak, hogy mit csináltatok
a zivatarban!
Az első sor kezdi,
és jobbra megy a kör!
Michael, te kezded!...”
nos, hát, bele is fogtunk
a mesélésbe, Michael
kezdte, a többiek folytatták,
majd hirtelen rájöttünk,
hogy mindenki füllent,
nem teljesen mindenről,
csak úgy nagyjából,
és a fiúk egy része
kuncogni kezdett,
néhány lány pedig
pajkosan összekacsintott,
és Sorenson kisasszony
kifakadt
„Na jó, csendet kérek!
Az érdekel, hogy mit csináltatok
az esőzések alatt,
még akkor is, ha titeket ez
nem izgat!”
így meséket kellett
gyártanunk.
egy lány azt mondta, hogy
mikor megjelent a szivárvány,
látta Isten arcát a végénél.
csak azt nem árulta el,
melyik végénél.
egy srác azt mesélte,
hogy kidugta a horgászbotját
az ablakon,
és fogott egy kis halat,
majd megetette vele a macskáját.
majdnem mindenki
füllentett.
az igazságot túlságosan szörnyű
és szégyenteljes lett
volna kimondani.
becsöngettek,
a szünetnek vége.
„Köszönöm”, mondta
Sorenson kisasszony, „, nagyon
ügyesek voltatok.
És holnapra már
a folyosók is felszáradnak,
és újra rohangálhattok
majd rajtuk.”
a legtöbb srác ujjongott
és a kislányok
csöndben ültek egyenes
derékkal,
annyira csinosan
és tisztán
és éberen,
hajukon megcsillant a napfény
a világ
talán sosem fogja
újra látni azt a ragyogást.
we ain't got no money, honey, but we got rain
call it the greenhouse effect or whatever
but it just doesn't rain like it used to.
I particularly remember the rains of the
depression era.
there wasn't any money but there was
plenty of rain.
it wouldn't rain for just a night or
a day,
it would RAIN for 7 days and 7
nights
and in Los Angeles the storm drains
weren't built to carry off that much
water
and the rain came down THICK and
MEAN and
STEADY
and you HEARD it banging against
the roofs and into the ground
waterfalls of it came down
from roofs
and there was HAIL
big ROCKS OF ICE
bombing
exploding smashing into things
and the rain
just wouldn't
STOP
and all the roofs leaked-
dishpans,
cooking pots
were placed all about;
they dripped loudly
and had to be emptied
again and
again.
the rain came up over the street curbings,
across the lawns, climbed up the steps and
entered the houses.
there were mops and bathroom towels,
and the rain often came up through the
toilets:bubbling, brown, crazy,whirling,
and all the old cars stood in the streets,
cars that had problems starting on a
sunny day,
and the jobless men stood
looking out the windows
at the old machines dying
like living things out there.
the jobless men,
failures in a failing time
were imprisoned in their houses with their
wives and children
and their
pets.
the pets refused to go out
and left their waste in
strange places.
the jobless men went mad
confined with
their once beautiful wives.
there were terrible arguments
as notices of foreclosure
fell into the mailbox.
rain and hail, cans of beans,
bread without butter;fried
eggs, boiled eggs, poached
eggs; peanut butter
sandwiches, and an invisible
chicken in every pot.
my father, never a good man
at best, beat my mother
when it rained
as I threw myself
between them,
the legs, the knees, the
screams
until they
separated.
"I'll kill you," I screamed
at him. "You hit her again
and I'll kill you!"
"Get that son-of-a-bitching
kid out of here!"
"no, Henry, you stay with
your mother!"
all the households were under
siege but I believe that ours
held more terror than the
average.
and at night
as we attempted to sleep
the rains still came down
and it was in bed
in the dark
watching the moon against
the scarred window
so bravely
holding out
most of the rain,
I thought of Noah and the
Ark
and I thought, it has come
again.
we all thought
that.
and then, at once, it would
stop.
and it always seemed to
stop
around 5 or 6 a.m.,
peaceful then,
but not an exact silence
because things continued to
drip
drip
drip
and there was no smog then
and by 8 a.m.
there was a
blazing yellow sunlight,
Van Gogh yellow-
crazy, blinding!
and then
the roof drains
relieved of the rush of
water
began to expand in the warmth:
PANG!PANG!PANG!
and everybody got up and looked outside
and there were all the lawns
still soaked
greener than green will ever
be
and there were birds
on the lawn
CHIRPING like mad,
they hadn't eaten decently
for 7 days and 7 nights
and they were weary of
berries
and
they waited as the worms
rose to the top,
half drowned worms.
the birds plucked them
up
and gobbled them
down;there were
blackbirds and sparrows.
the blackbirds tried to
drive the sparrows off
but the sparrows,
maddened with hunger,
smaller and quicker,
got their
due.
the men stood on their porches
smoking cigarettes,
now knowing
they'd have to go out
there
to look for that job
that probably wasn't
there, to start that car
that probably wouldn't
start.
and the once beautiful
wives
stood in their bathrooms
combing their hair,
applying makeup,
trying to put their world back
together again,
trying to forget that
awful sadness that
gripped them,
wondering what they could
fix for
breakfast.
and on the radio
we were told that
school was now
open.
and
soon
there I was
on the way to school,
massive puddles in the
street,
the sun like a new
world,
my parents back in that
house,
I arrived at my classroom
on time.
Mrs. Sorenson greeted us
with, "we won't have our
usual recess, the grounds
are too wet."
"AW!" most of the boys
went.
"but we are going to do
something special at
recess," she went on,
"and it will be
fun!"
well, we all wondered
what that would
be
and the two hour wait
seemed a long time
as Mrs.Sorenson
went about
teaching her
lessons.
I looked at the little
girls, they looked so
pretty and clean and
alert,
they sat still and
straight
and their hair was
beautiful
in the California
sunshine.
the the recess bells rang
and we all waited for the
fun.
then Mrs. Sorenson told us:
"now, what we are going to
do is we are going to tell
each other what we did
during the rainstorm!
we'll begin in the front row
and go right around!
now, Michael, you're first!. . ."
well, we all began to tell
our stories, Michael began
and it went on and on,
and soon we realized that
we were all lying, not
exactly lying but mostly
lying and some of the boys
began to snicker and some
of the girls began to give
them dirty looks and
Mrs.Sorenson said,
"all right! I demand a
modicum of silence
here!
I am interested in what
you did
during the rainstorm
even if you
aren't!"
so we had to tell our
stories and they were
stories.
one girl said that
when the rainbow first
came
she saw God's face
at the end of it.
only she didn't say which end.
one boy said he stuck
his fishing pole
out the window
and caught a little
fish
and fed it to his
cat.
almost everybody told
a lie.
the truth was just
too awful and
embarrassing to tell.
then the bell rang
and recess was
over.
"thank you," said Mrs.
Sorenson, "that was very
nice.
and tomorrow the grounds
will be dry
and we will put them
to use
again."
most of the boys
cheered
and the little girls
sat very straight and
still,
looking so pretty and
clean and
alert,
their hair beautiful in a sunshine that
the world might never see
again.
and