Ahogy elsétálsz
Ahogy elsétálsz
Szerelmes vagyok beléd, te is belém, mégsem vagyunk egy pár. A te szerelmed ingovány, az enyém börtön, s a kettőből tákolt odút holló lakja, hegyes csőre darabonként tépi ki a fényt a szememből.
Együtt ülünk az asztalnál, lazán elnyúlsz, jövőt hazudsz nekem, de félek, te sem hiszed igazán. A naptáramat kéred, én legyintek. Neked sok, nekem kevés. Nincs metszéspont. Fontos vagy nekem, üzeni a tekinteted, de az óra kattan, s már a megállóban figyeled a közeledő villamost, ami messze visz tőled. Az eddigi búcsúzásainkkor a viszontlátás öröme zsongott bennem, a mostani: kishalál.
Ellépek mellőled, visszanézek, te intesz egy utolsót. Amíg a villamos a megállóban áll, utána még néhány másodpercig látom, ahogy elsétálsz. A lépted tétova, bokád meg-megbicsaklik a mások elől begyűjtött érzetek súlya alatt. Nem hazafelé mész. Meglep, hogy nem érdekel, hová, hogy kivel leszel; talán mert nem vagyok lecserélhető, és ezt te is tudod jól. Vagy inkább azért, mert úgysincs ráhatásom a sorsra – mintha nem is mi hoztuk volna meg a döntést, a program futtatja magát. Ellenőrzöl valamit a telefonodon: a következő órákat tervezed. A közös időnk elfolyt, és bár a bőrömön érzem még minden érintésed és a nyelvem receptoraiba ivódott lelked íze, ez már csak káprázat. Nem vagy enyém, sosem voltál, nem vagy senkié, a magadé sem egészen.
Zökken a szerelvény. A táska húzza a vállam. Egész apró vagy már, végül eltűnsz egy ház sarkánál. Szabad vagy, suttogja bennem az optimizmus, de a lánc, ami hozzád fűz, a nyakára tekeredik és elnémítja. A mellettem álló utas rám néz, szeme vörös a sírástól. Jó lenne egy boldog arcot látni, de mindenkiből a reménytelenség sugárzik.
Előveszem a telefonom, törlöm a fényképeidet a galériából. Az elszántságom megtorpan az első közös fotónk láttán, de megacélozom az akaratom. Mit ér a tavasz izgalma, ha a nyár szétéget mindent maga körül? Visszakoznék, de már babonából sem teszem, inkább maximumra állítom az értesítési hangerőt.
Nem a szerelem győzött. Csak láncra vert, behorpasztotta a szívem és az enyészet elé vetette a hitemet. Nem számít semmit. A mikro- és makrorendszerek tovább járják táncukat akkor is, ha felemészt a katatón belenyugvás, ha megfagy bennem a vágy, és attól sem ujjong fel a mindenség, ha lelkem végül ráfonódhat a lelkedre. Széttört fénnyel a szememben nincs ráhatásom a világra, csak azt választhatom meg, mikor szállok le a villamosról.