Ajándék
Ajándék
A nő, akitől a golyókat kaptam, velem együtt szolgált az olasz partoknál. Gesztenye haja volt, a szeme hullakék. Olyan, mint amikor a halál után a vér elkezdi elhagyni az ereket, és a gravitáció hatására a holttest alsóbb részeire folyik, ahol sötétkék elszíneződéseket okoz.
2016-ot írtunk, amikor a Földközi-tenger naponta dobta ki magából a jobbára menthetetlen afrikai testeket. Az akkori migránsválság áldozatai voltak, emberek, akik elhitték, Európában papírok nélkül, a halált kísértve is jobb lehet az élet. Általában férfiak voltak az áldozatok, de volt köztük nő és gyerek is. Én néhány hete dolgoztam önkéntesként a misszióban, amikor ő is hozzánk csapódott. Eva-nak hívták. Orvos volt, francia akcentussal. Többször hajóztunk ki a nyílt tengerre csónakok és túlélők után kutatva. A parton hol én kerestem a szívverést a mellkasokon, és ő szívott pár szálat a cigarettás dobozból, hol fordítva történt a dolog, hogy a hullaszagot és a lelkiismeret furdalást tompítsuk. Esténként egy pohár Prosseco-val koccintottunk a Holdra.
Az egyik újraélesztéskor szerethettem belé. Egy nőt segített vissza e világra, akinek a kisfia a szoknyája mellett szipogott. Rutinosan törölte szárazra a mellkast, hogy megkezdje a kompressziót, majd felhelyezte puffadt testére a defibrillátor elektródáit, és leadta a sokkot. Pár másodperc alatt sikerült a művelet, az arcára a megkönnyebbülés mosolya ült ki. Egy pokróccal betakarta az ázott fiút, és mintha a sajátja lenne, szorosan megölelte. Rám tört egy furcsa érzés, hogy én is szívesen odamennék hozzájuk, de végül nem tettem, nem lett volna etikus.
Az életmentés összekovácsolja az embereket. Jóban lettünk, ő úgy mondaná, igaz barátok. Sokat álmodtam vele. Álmomban kigomboltam a köpenyét, a fenekébe markoltam, persze ezt nem meséltem el neki soha. Tudtam, nincs esélyem nála, jobb kezén karikagyűrűt viselt, bár ő meg erről nem mesélt sokat. A gyerekei képét egy láncon hordta a nyakában.
De a beszélgetést nem tartottam bűnnek, így minden adandó alkalommal éltem vele. Megtudtam, hogy a Sorbonne-on végzett és sebész akart lenni, de az apja túl nagy felelősségnek tartotta, így végül pulmonológus lett. Hogy szereti a Johnny Depp filmeket, megrögzött tisztaságmániás, mint én, és egyszer el akar jutni Japánba. Izgalmas nőnek tartottam. Egy nappal az utazása előtt egy sztetoszkópot adtam neki búcsúajándékként. Csomagolópapír híján virágokat kötöttem a készülékre. A kollégák, akik látták, giccsesnek tartották, de anyámnak tetszett a megoldás.
Sajnálta, hogy házas.
Meglepődtem, amikor aznap este odaadta a golyókat egy Swiss minirevolver kíséretében. Azt mondta, sosem lehet tudni, kik jönnek át a határokon, meg hogy jobb az óvatosság, hallott már rémtörténeteket. Sose kelljen használnom, mosolygott, és átnyújtotta a sátorban a dobozt. Igazából meghatódtam, hogy én is kaptam tőle valamit, hogy ennyi közünk mégis csak van egymáshoz. El is felejtettem megkérdezni, honnan szerezte, eddig is nála volt-e, örökség vagy valami illegális dílertől vette, nem túl veszélyes-e egy ilyen itt a táborban, és arra sem gondoltam, hogyan fogom majd hazavinni Angliába, mit mondok a határrendészeknek, elhiszik-e, ha azt hazudom, a csajomtól kaptam. Csak az foglalkoztatott, hogy tőle kaptam, és hogy ez egy darab, amit hazavihetek belőle. Ha mást nem, legalább a golyókat. Ez a tudat pedig úgy melengette a szívemet, mint tábortűz a nyársra húzott vattacukrot.