Alkalmassági vizsga

Alkalmassági vizsga

Tegnap még nem volt róla tudomásom. Tegnapelőtt meg még úgyse. A kerületi rendelőbe kellett bekísérnem anyámat, hogy szemtanúja lehessek a megmérettetésnek.
A rendelőbe időpontra érkeztünk, ez már az új idők vívmánya, a covid hozadéka, online be lehetett jelentkezni. Kicsivel korábban érkeztünk, sose lehet tudni, hol van üres parkoló, mennyit kell gyalogolni. Anyám lassan lépeget, óvatosan egyensúlyozva. A nyolcvan fölöttiek már egyébként sem sietnek sehová. Türelmesen üldögéltünk a folyosón, a sorszámot a kezemben szorongattam, időnként ránéztem, memorizáltam, nehogy lekéssük a hívást. A kijelző szorgalmasan dolgozott, csilingelt időnként, és ezzel egyidőben felvillant rajta egy négyjegyű szám. Közben a váró népesült, meglepően szorgos jövés-menés vett körül bennünket, többen érkeztek és távoztak. Inkább érkeztek, valaki időpontra, mások csak úgy, találomra, próba-szerencse alapon, mint amikor a legkisebb királyfi nekivág a rengetegnek. A Fül-orr gégészetre jöttünk, mellettünk a Munka alkalmassági vizsgálat rendelés zajlott.
Legtöbben nyugdíjasok várakoztak, akik fülhallgatójukkal bíbelődtek, tanácsért jöttek, nehéz a készülék kezelésének elsajátítása ebben a korban. A szélső széken jól megtermett, pocakos, fülhallgatós középkorú fickó, menedzser féle értekezett telefonon kollégájával és vezetett be minket a szoftver tesztelés rejtelmeibe, jó hangosan, hogy minden nagyothalló kellően értse. Ahogy üldögéltünk, egy aránylag jól szituált, úgy negyven és ötven év közötti férfi lépett a folyosóra, tisztára sikált, kopottas sportcipőt viselt, vasalt flanel inge gondosan a farmerba tűrve, fölötte újszerű kék dzseki, frissen mosott haja oldalra fésülve, mint ahogy a kisiskolásokat engedik el gondos anyai kezek az első ünnepélyre. Bal kezében válltáskát szorongatott, arca elnyűtt, mélyen barázdált, de frissen borotvált. Tétován tekingetett körbe a folyosó közepén ácsorogva, lassan betűzte az ajtókon elhelyezett feliratokat. Megtalálhatta amit keresett, mert közelebb lépett az egyikhez, de azon nyomban visszahőkölt, habozott, nem tudta eldönteni, kopogjon e. Látszott rajta, ritka vendég efféle helyeken, nincs gyakorlata, hogyan kell viselkedni, és az is lerítt róla, nagyon igyekszik. Az orra előtt ekkor felpattant az ajtó, benne széles, kerek nővér – Ki következik? – kérdezte a férfi felé fordulva. Az bizonytalan mozdulattal nyújtotta oda papírjait. A nővér a papírokból fel sem pillantva, gépies hangon közölte vele, a ki tudja aznap már hányadszor elhangzott mondatot – A munka alkalmassági vizsga díja háromezerháromszáz forint, a földszinten a recepción tudja befizetni. Utána jöjjön vissza hozzám a fizetést igazoló szelvénnyel, akkor indítjuk a vizsgálatot.
A férfi megriadt, még lépett is egyet hátra, óvatosan sandítva oldalra, ellenőrizte ki látja. Szomorúan nyugtázta, úgy van, ahogy gondolta, számtalan szempár szegeződött rá, mivel a nagyhangú számítógépes szakember már befejezte a telefonos konzultációt. Emberünk ekkor már a fejét is lehajtotta, és szégyenkezve sziszegte ki összeszorított fogai között, hogy csak a nővérke hallja, neki nem mondták, hogy fizetni kell, csak ide küldték a vizsgálat miatt. Szüksége van az alkalmassági igazolásra az új munkahelyéhez, de a munkásszálláson senki nem tájékoztatta a fizetési kötelezettségről. Nála nincs pénz. Ezért is igyekezne munkába állni minél hamarabb. Kérte a nővért, hívja fel a munkásszállást, mert nem tudja, mitévő legyen. A nővér tétovázott, egyik lábáról a másikra állt, hova forduljon, mitévő legyen, eddig még nem találkozott ilyen helyzettel, mormolta csak úgy, maga elé, amit azért nehéz volt elképzelni. Végül döntött, a férfi javára. Nagy sóhajjal türelmet kért és eltűnt az ajtó mögött. A napsugár, ami eddig besurrant az ajtón át, átsiklott a folyosó kövezetén, fel egyenesen a férfira, eltűnt. Ismét sötétség borult rá, a folyosó, a várakozás, a kilátástalanság homálya.
Ekkor az egyik, sarokban meghúzódó nő felállt, odasétált hozzá, és háromezerötszáz forintot nyomott a kezébe – Menjen! – mondta – Intézze el a dolgát! Az ember hálásan, reszkető kézzel tette el az összeget, apró meghajlásokkal köszönte újra és újra a váratlan segítséget, - Isten áldja! Isten áldja! - hajtogatta. Ebben a pillanatban ismét feltárult a rendelő ajtaja, aranyfénybe vonva a két alakot, a férfi kezében a bankjegyekkel állt, mutatta, sikerült, megvan, köszöni, intézi. A nővér megilletődötten bámult hol az egyikre, hol a másikra. A nő akkor süllyesztette el pénztárcáját barna bőr retiküljébe és indult vissza a helyére. Ezúttal minden szempár ezt az idegen nőt követte, míg el nem foglalta székét. A nővér becsukta maga mögött az ajtót, a férfi eltűnt a lépcsőházban és a szokatlan, feszült csendet újra sutyorgások, mocorgások zaja töltötte meg, miközben elismerő pillantások lövelltek a jótevő irányába.
Csilingelt a kijelző, a Fül-orr gégészeten várták a következő beteget, aki gyorsan vette kabátját, táskáját, megigazította piros pulóverét és besietett a rendelőbe. A váróban visszatért az élet a megszokott kerékvágásba, pergett az idő, mint máskor. Újabb csilingelés, a Fül-orr gégészet ajtaja feltárult, és a piros pulóveres nő jelent meg az ajtókeretben. Határozott léptekkel a jótevő elé lépett – Tudja, nem megy ki a fejemből, amit az imént tett. Még most is a hatása alatt vagyok. Nem gondoltam, hogy létezik manapság még ilyen segítő szándékú ember. Köszönöm.