Ha törik, ha zuhan
Ha törik, ha zuhan
A szél perzseli tollait, s azt érzi szárnycsapásaival csak lejjebb és lejjebb zuhan, csőre sorvad, egyedül visszahajlott karmaival kapálózik a levegőben, míg a többiek fagyos, egyetlen pontot szuggerálnak, még a fejüket sem mozdítják, szigorúan megtartva a V alakot.
A vándorlás megpróbáltatásai sorjában haladt végig. A legelső tengerfeletti hullámzásainál aligha érintette körmeit a sós bánat, megadva magát örvényébe burkolózott. A legtörődőbb ragyogást kínálgatta hosszú éveken át kedvese, mindennap egy újabb reménysugarat megragadva küzdött, minden érintésével ellenszert forrasztott a napot beborító felhők ellen. Azonban párja teste rendíthetetlenül száguldott tovább a megtörhetetlen V alak fejeként, míg lelkének darabjai mit sem sejtve keringtek körbe-körbe.
Arája, lojalitásának megmaradt darabjaival kínozta legselymesebb virágát, melyet hazug csipkével vont be a mellette kacsintgatónak. Gyáván maradt helyén, félve más utat találni; túl homályos és instabil lenne saját életét élni, egy csipetnyi megerőltetéssel más ívbe fordulni. A mögöttük repdeső hatalmas szemekkel jegyzetelt, momentumokat rejtett el agyának minden szegletén pirossal kiemelve. A szigorúan tilos listáján végtelen figyelmeztetéseket firkantott jövőjének címezve, s izzadva gyűrte félre véreréig hatoló tulajdonságait nap, mint nap. Tükörbe nézéskor, az összetartozásukat jelző icike-picike zöldes tollát szenvedve tépte ki, hátra hajítva legtitkosabb ládájának mélyére. Alig volt látható, szemeiben mégis könnyeket fakasztott túlzott élessége.
Kisebbik hasonmása látni sem akarta a V alak elejét. Tisztelte ugyan, és bármit hajlandó volt tenni vészhelyzet esetében, de amíg lehetett, kizárva tartotta őket. Perceinek egyik fele a menekülés tervezgetésével teltek, a másik fele pedig szívének melegen tartásával; hiába aludt éjjelente a négy fal közé beépített hatalmas kandalló mellett, az otthon melege sosem éltette a lángokat - csak hideg, irracionálisan tökéletesre csiszolt tűzifák.
Az öt madár mögött a hátsó kettő túl sokszor maradt le, hiába szóltak előre, azok egyszer sem fordultak hátra. Meg sem hallották, a néma segélykiáltás szurkálásait is inkább tűrték, minthogy kiszakadjanak a megszokott, könnyebb, egyszerű alakzatból.
A szél perzselt tollaival ma ugyanúgy tartja magát, bármilyen fárasztó, fejét ide-oda kapkodja szerettei között, s minden komor szilánkot húsába fogad. Talán naivan, ám sorvadt csőrén optimista mosollyal várja, hogy egyszer tekintete ismét találkozik áldott kicsinyeinek támogató, bátor, gondoskodó számpáraival.
A várakozás azonban ebben a pillanatban meghúzza a ravaszt, arra számít, eltalálja, ám fáradt szárnyait súrolva hitvesébe fúródik. Szép ígéretek helyett, hosszú idők után a halál szörnyű kaszája csillanását pillantja meg. A lelassult másodpercekben a kétségbeesés, a kilátástalanság hajthatatlan erővel marja sebesre mosolyát, s nyomja félre fejét a látvány elől. Majdnem megadja magát. Majdnem sikerül őt leküzdeni, amikor döntést hoz: A V alak sanyarú sorsú rendszerénél sosem tartotta nagyobbra azt, ami mindenki másban régen elpusztult. Tudja, minden megmaradt energiacseppje talán haszontalanul búcsút int életének, de inkább hunyna el, minthogy mereven végignézze, ahogy másik fele az örök sötétségbe vész.
Az üres pusztába ér az öt madár. Leszálláskor végleg megtörik az utolsó kötelék is közöttük, s vakon futnak meddő lépésekkel. Méreg ömlött, ahányszor csak esélye adódott, a család egyre halálosabb és kínzóbb megjegyzésekkel, lelket ölő csenddel bűntette azt, aki mindezt elviselte, s szeretetté kovácsolta, bármilyen nehéznek is vélte. Az élete romokban, hozzá legközelebb állók fizikai és lelki egészségét újra és újra földbe tiporják, még élete szerelme sem nyújtott neki védőkart.
Lábai utolsó húscafatjaiba tekerve szerelme, szárnyai lyukacsos fájdalommal csapdosnak, csőrén a mosoly kettétörve tűr, s szemeiben egyetlen végcél pompázik kialudhatatlan vággyal: felépülni, s ezúttal ismét a V alak feje lenni.