Írta: Egervári József
Közzétéve 3 hete
Megtekintések száma: 340
Beszélni már nem elég
– Nehéz húst szerezni, szerencsére Simancsik Géza még mindig tud hozni – közölte apám a vasárnapi ebéd közben. Disznópörkölt tarhonyával, kovászos uborkával. Ez volt a kedvence. Lopva figyeltem, amint kanalazza, rágott, nyelt, élvezettel harapta az uborkát.
– Pomázon talán nincs háború – vetette közbe anyám. – Simancsik a jég hátán is megélne.
– Édesem, ne beszélj butaságot – hördült fel apám. – Mindenütt háború van. És mi ismét nem a jó oldalon állunk.
Senki nem folytatta a diskurzust, nekem pedig nem volt merszem kérdéseket feltenni. Amióta bevonultak a németek, még veszélyesebb lett a világ, Pesten a nyilasok randalíroztak, közeledett a karácsony. Nyáron érettségiztem, de apám nem engedett egyetemre, tanulj előbb egy rendes szakmát, utána mehetsz egyetemre, ha akarsz. Talán követhetsz engem a minisztériumba. Talán tudok segíteni is. Persze, ott nem sok mérnök van. Inkább jogot kellene tanulnod.
Asztalosinasként minden nap hajnalban keltem, a mesterem szigorúan, de emberségesen bánt velem. Tudta, hogy nem ez az álmom, de apám régi iskolatársaként engedett kérésének. Felfogadott.
– A fának lelke van, meghálálja, ha törődsz vele, együttműködik veled. Ha nem érzed ezt, akkor sosem lesz belőled asztalos – mondta Árpi bácsi. – Gyorsan eltelik ez a három esztendő, aztán tanulhatsz mást, lehetsz, aki szeretnél, de ne szenvedj ilyen látványosan – nevetett az öreg.
Igyekeztem nem szenvedni, bár nehezemre esett. Nem értettem apámat, dühös voltam, ám nem mutathattam ki. Csak anyámnak mertem bevallani, aki megölelt, Ő is azt mondta, elrepül gyorsan ez a három év.
Szombaton délután fáradtan bandukoltam haza a műhelyből, arra lettem figyelmes, hogy az Ibrahim utcánál összegyűltek az emberek, legalább ötvenen. Óvatosan közelebb mentem. Sokan a sárga bérházak falát támasztották, néhányan hangosan kiabáltak. Megdöbbenve fedeztem fel, hogy egykori osztálytársam, Kovács Sanyi áll az utca közepén, vállán géppisztoly, olykor egy-egy lövedéket lő ki.
– Táncolj, zsidó, az anyád úristenit, táncolj! – üvöltötte eltorzult fejjel, majd minden egyes lövés után hahotázott, a csoportosulásból néhányan szintén nevettek, lelkesen tapsoltak. Schneider Ármin bácsi, a suszter nehézkesen emelgette a lábait, nem volt az tánc, inkább kétségbeesett ugrándozás, már amennyire egy nyolcvanötödik esztendejét taposó öregember képes még kapkodni lábait. A bazaltkövekről mindenfelé pattogtak a lövedékek, míg az egyik eltalálta Schneider bácsi sípcsontját. Az öreg fájdalmas jajgatással esett térdre.
– Édes fiam, ne bánts engem – könyörgött. – Hányszor megcsináltam az elkopott, szakadt lábbelidet? Sokszor még pénzt sem kértem érte,
Nem tudom, mi ütött belém, pedig apám figyelmeztetett, hogy ne keveredjek bele semmibe, odaszaladtam, megragadtam Kovács Sanyi karját.
– Mit csinálsz? Nem ismered meg Schneider bácsit?
– Na, az elitfiú megérkezett – mért végig gúnyosan a fiatal nyilas. – Mit avatkozol bele? Ez már nem az iskola.
– Sanyi, barátok voltunk az iskolában. Ne csináld ezt – szorítottam meg a vállát.
– Nyálaskám, ez egy rohadt zsidó. Miért véded? Apád tudja, hogy zsidóbérenc vagy? A minisztériumi embernek zsidópártoló fia van?
– Sanyi, tizennyolc éves vagy te is, mint én, ne csináld ezt.
– Tudod, kölyök, rajparancsnok vagyok. Vagyok valaki végre, nem csak az ágrólszakadt Kovács szabó fia, akin át lehet nézni, akit le lehet nézni, akit meg lehet alázni.
– Sanyi, mindig jóban voltunk. Ez borzasztó, amit művelsz.
– Ne te mondd meg, hogy mit tegyek! Menj haza anyuci szoknyája mellé, de megmutatom neked előbb, hogy mi az igazság, mi jár a magyarok megnyomorítóinak!
Egész este ott lebegett előttem a kép, amint Kovács Sanyi odalép Schneider bácsihoz, közvetlen közelről beleeresztett egy rövid sorozatot a mellkasába. Az öreg feje lehanyatlott a szürke bazaltkockákra, szeme tágra nyíltan, üresen meredt a semmibe, a vér végigfutott a bazaltkövek rései között, egészen hosszan, lefelé, a rozsdás csatornarácsig.
Otthon sírva meséltem el, anyám is sírva fakadt.
– Mondtam, hogy ne keveredj bele semmibe – förmedt rám apám. – Még a végén bajod esik.
– Nem teszünk semmit? Csak nézzük, ahogyan ezek a szörnyetegek lemészárolják ismerőseinket, barátainkat?
– Nem tudunk mit tenni, hidd el, fiam – hajtotta le fejét elkomorulva apám. Nem akart a szemembe nézni.
Eltelt néhány hét, megismerkedtem néhány egyetemistával, akikkel sokat beszélgettünk.
– Hitler egy rohadék – jelentette ki Kozma Gyuri, aki villamosmérnöknek tanult –, mi pedig csicskásai vagyunk ennek az elmebetegnek. Már viszik a zsidókat a haláltáborokba, a magyar hatóságok megadóan közreműködnek, a nyilasok pedig ész nélkül gyilkolják őket. Akarsz segíteni? Csak akkor tudunk tenni valamit, ha összefogunk.
Akartam segíteni. Én lettem a futár. Kozma Gyuriék hivatalos papírokat szereztek a zsidóknak, én hoztam el Kádár Dénestől, aki a hamis iratokat kiállította, tökéletes volt a pecsét is rajta.
Egyik délelőtt a Nyugati térnél szálltam le a villamosról, nagykabátom belső zsebeiben ötven magyar igazolvány és útlevél lapult. A pályaudvar előtt apámba botlottam. Nevetve karolt belém, egy nyilas vezérrel és egy SS őrnaggyal diskurált.
– Az én nagyfiam – mutatott be a két marcona férfinak –, egyetemre készül, mérnök akar lenni – veregette meg büszkén a hátamat. A két pasi mosolyogva bólogatott.
– Szüksége van a hazának ezekben a nehéz időkben okos fiatalokra. A háborúnak egyszer vége lesz, egy zsidómentes országot kell majd felépítenünk – közölte fontoskodva a nyilas vezér.
Apám hihetetlenül erősen megszorította a karomat, a fájdalomtól majdnem felszisszentem, de megértettem, hogy miért teszi. Gyorsan elköszöntem.
– Fényes Anna. Szép név. Tanuld meg az összes adatodat – nyújtottam át Schumann Rebekának a vadonatúj igazolványát. – Remélem, így már biztonságban lesztek, te is, a szüleid is. Jobb lenne, ha vidékre költöznétek, a rokonokhoz.
– Apád egy lövöldözésben meghalt – közölte este anyám. – Egy eltévedt lövedék találta el.
Nem sírt, de éreztem, gyűlölte ezt a világot.
– Vigyázz magadra. Kérlek, Csak te maradtál nekem – szorított magához.
Késő este, amikor anyám már lefeküdt, bementem apám dolgozószobájába, kihúztam íróasztalának alsó fiókját. Egy pisztoly lapult benne és hat doboz töltény. Tavaly nyáron megtanított lőni vele. Sokáig csak bámultam, aztán a kezembe vettem. A hideg vas hűvös gondolatokat teremtett. Nem akartam meggondolatlan lenni.
Egy hónap múlva karácsony. Már apám nélkül. Gyűlöltem a háborút, a lelketlen gyilkosokat. Kozma Gyuriék tartották bennem a lelket. Tudtam, hogy egyre többen leszünk. Féltünk, de nem akartunk tudomást venni félelmeinkről. A németek összedolgoztak a kiterjedt magyar titkosrendőrséggel. A besúgók jelentették a legnagyobb veszélyt. Elég volt a gyanú, máris börtönben vagy a vesztőhelyen találta magát az ember. Egy este anyámnak elmondtam, hogy mivel foglalkozom. Csak nézett rám szomorúan, nem szólt, csak megölelt.
Másnap Árpi bácsival fáért mentünk a Normafához.
– Tölgy és dió – mosolygott az öreg. – Meglásd, öröm lesz vele a munka.
Csak segíts felpakolni a kocsira, utána mehetsz haza. Majd holnap leszedjük, ha jössz dolgozni.
Gyalog indultam a villamos felé. Az erdei ösvényen Schumann Rebeka botorkált felfelé, mögötte Kovács Sanyi sétált, vállán az elmaradhatatlan géppisztoly. Az erdő fái között halványan, erőtlenül táncolt a november végi napfény.
– Mi van, nyálaskám, mit csinálsz te itt egyedül?
– Szia Sanyi, szia Anna! – köszöntem nekik. – Ti mit csináltok itt?
– Miféle Anna? Hülye vagy te? Ő Schumann Rebeka. Egy zsidó ribanc – hördült fel Kovács. – Itt a hamis igazolványa – húzta ki zsebéből –, de én felismertem, már a szagáról.
– Sanyi, te tévedsz. Ő Fényes Anna. Gimnáziumi osztálytársam. Hasonlít Schumann Rebekára, valóban, de ő akkor is Fényes Anna.
– Engem nem vertek át. Megint a zsidókat véded, te mocsok. Ha kell, téged is elintézlek – ordított a nyilas fiatalember. – Még most elmehetsz. Én kicsit elszórakozom Rebekával, aztán megkapja, ami jár neki. Jobb, ha eltűnsz. Nem mondom még egyszer.
– Rendben. Megyek – feleltem. Kovács Sanyi nem állta a tekintetemet. Zavartan meredt a lehullott, színes falevelekre.
– Tűnj már el! – mordult fel.
A háta közepét találtam el. Összeesett. Nem halt meg rögtön.
– A barátom voltál. Miért? – hörögte.
– Mert a barátod vagyok. És nem akartam, hogy a pokolra kerülj, bár lehet, ezzel már elkéstem.
Rebeka remegve ölelt meg.
– Azt hittem, meghalok – súgta.
– Én is. De tűnjünk el, nehogy összefussunk még egy ilyen hülyével.
Este vissszatettem a pisztolyt apám íróasztalának a fiókjába. Az alsó fiókba. Nem voltam büszke magamra, de szentül hittem, a gonosz ellen küzdeni kell, együtt, összefogva. És egyre többen voltunk, akik emberséges világot akartak, akik azt akarták, hogy legyen vége ennek az elmebeteg háborúnak. Olykor azt is meg kell tenni az embernek, amit nem akar. Nem elég csak beszélni, nem elég csak titokban szervezkedni, menteni, ami menthető. Sajnos, ez nem mindig elég. Gyilkos lettem. Vagy életmentő. Néha meg kell tenni dolgokat, melyek nincsenek ínyünkre. A harc ilyen. Beszélni már nem elég.