Hogyan olvassunk Márait?
Hogyan olvassunk Márait?
Márai álmom
Erős álmom volt, oly erős, hogy ébredés után is emlékeztem, pedig az álomra jellemző, amit kedves Petőfink írt, hogy „anyám az álmok nem hazudnak”, meg az is, hogy ébredéskor elfelejtjük. Ezért vannak rafinált álmodók, többnyire magukat és az íróságot fontosnak tartó tollforgatók, akik minden gondolatukat, álmukat figyelemre méltónak tartják, akik párnájuk alá jegyzetfüzetet és tollat rejtenek, hogy ébredéskor azonnal lejegyezzék azokat.
De vannak esetek, amikor nem kell a jegyzetfüzet. Így jártam egy hajnalon. Azt álmodtam, megjelent egy szerkesztőm, már nem emlékszem a sok közül melyik, szigorúan kérdőre vont, miért nem írtam meg Márairól cikkemet. Én pedig kétségbeesetten törtem a fejem még álmomban is, mit is írhatnék róla, kedvenc filozofikus írómról, mert igaz ugyan, hogy csaknem mindennapos olvasmányom ő, de olvasni könnyű, írni az olvasmányokról nehéz. Nos, küszködtem, küszködtem, és mint a rémálmoknál történni szokott, ébredéssel menekültem ki az álomból. De akkor sem tudtam szabadulni a szerkesztő által kapott feladattól, mert időnként a szerkesztőnek is lehet igaza. Pedig azt hittem, hogy letudtam adósságomat azzal, hogy több előadást is tartottam Márairól, több cikket is írtam, ahány barátom, ismerősöm volt, mindegyiknek hosszú előadásokat tartottam szigorú írómról, aki talán szóba sem állt volna velem, mert utálta az újságírókat, joggal, mert hosszú éveket szerkesztőségekben töltött, és volt alkalma megismerni ez a különös állat- és emberfajtát. Ritkán adott interjút, mert attól tartott, hogy az újságíró nem azt és nem úgy írja meg, ahogyan az a beszélgetésben elhangzott, hanem rosszindulatúan elferdíti a mondottakat. Furkó Zoltán tévés szerkesztő volt az a szerencsés ember, akinek Márai 88 éves korában interjút adott, sőt akit többször fogadott is otthonában, és hosszan beszélgettek. A könyv címe, ami ebből sikeredett: Márai Sándor üzenete, amit Püski Sándor adott ki. Érdemes olvasni és újra olvasni, mint a Márai műveket, mert az első olvasat élmény, a második és harmadik olvasás még nagyobb élvezet. Nos, félig ébren első dolgom volt, hogy odabotorkáltam a könyvespolcomhoz, és szemébe néztem az írónak.
Hogyan olvassunk Márait?
Először is úgy, ahogyan ő tanácsolta a Füves könyvben. „Erővel olvasni. Néha nagyobb erővel olvasni, mint amilyen erővel az írás készült, melyet olvasol. Áhítattal, szenvedéllyel, figyelemmel és kérlelhetetlenül olvasni. Az író fecseghet, de te olvass szűkszavúan. Minden szót, egymás után, előre és hátrahallgatózva a könyvben, látva a nyomokat, melyek a sűrűbe vezetnek, figyelni a titkos jeladásokra, melyeket a könyv írója talán elmulasztott észlelni, mikor előre haladt műve rengetegében. Soha nem olvasni fitymálva, mellékesen, mint akit egy isteni lakomára hívtak, s csak a villa hegyével turkál az ételekben. Elegánsan olvasni, nagylelkűen. Úgy olvasni, mintha a siralomházban olvasnád az utolsó könyvet, melyet még beadott a celládba a porkoláb. Életre-halálra olvasni, mert ez a legnagyobb, az emberi ajándék. Gondold meg, hogy csak az ember olvas.”
Tehát figyelemmel, nagy erővel, nagylelkűen. De hát hogyan kezdjük el a Márai stúdiumokat? Nem mindegy, melyik művével kezdjük. Mint ahogyan nem tanácsos rögtön a pörkölttel kezdeni a vasárnapi ebédet. Azt tanácsolom tehát, a könnyebbtől a nehezebb felé haladjunk. Először olvassátok el a Füves könyvet, az Ég és Földet, a Négy évszakot. E könyvekben rövid, aforisztikus tömörségű, mégis könnyen emészthető írások olvashatók az élet kis és nagy dolgairól. Úgy is mondhatnám, erkölcstani könyvek, életmód és életvezetési tanácsadó, csízió. De vigyázzunk, csak látszólag könnyű olvasmány, mégis gondolkodásra, vitára késztető. Olyan, mint a tokaji bor. A kevés is fejbe száll. Nem kell hát nekiesni és kiolvasni. A Márai könyveket kiolvasni nem lehet.
Egy évig minden nap egy-két írást ajánlok figyelmesen elolvasni. És egy idő után, amikor kezded kényelmetlenül érezni magadat, mert nem tudod az író erkölcsi előírásait betartani, akkor mondhatod, kezdem érteni. Ha már kellőképpen kényelmetlenül érzed magad, mert az író figyelmeztető, szigorú tekintete állandóan kísért, akkor előveheted az Egy polgár vallomásait, és a Föld, föld!-et, vallomásos irodalmunk két remekét. Különösen ajánlom figyelmesen olvasni, mit ír a polgárról. S végiggondolni, amit erről ír, hogy a polgár az, aki alkot, aki független, öntudatos. Ha ezt a gondolatot magadévá tetted, észre fogod venni, hogy egy idő után úgy néznek rád, mint egy csodabogárra, és összeférhetetlennek tartanak. Ha ezt észreveszed, tudhatod, már hatott rád Márai. Ekkor előveheted a Naplókat, amelyek tekinthetők művelődéstörténeti kalauznak is. Márai 1943-tól élete végéig vezetett naplót. De ezek álnaplók. Inkább belső útjainak könyvei. Talán a legutolsóban adja ki magát, ez a legmegrázóbb könyve. Két öregember küzdelme az elmúlással és végül a vereség, Márai odaadóan ápolja feleségét, aki 1923-tól élettársa volt. Lola hamvait a tengerbe szóratja.
Ha a Naplókon túl vagyunk, akkor megint kezdhetjük elölről olvasni azokat, mert ez olyan, mint a hídfestés, mire befejezted, kezdheted elölről. Ezeket a naplókat is ízlelgetve, elemezve, gondolkodva kell olvasni. Nem szabad sietni. Márait nem lehet könnyen, gyorsan, csak most akciósan megtanulni. Ha pedig másodszor is végére értünk a Naplóknak, akkor lehet belekezdeni a publicisztikai kötetek olvasásába. Következzék az Európa elrablása és társai.
Regényeiből csak néhányat ajánlok; Az erősítőt, az Ítélet Canudosban-t, a Csutorát, a Szabadulást. S amikor mindezt elolvastátok és végiggondoltátok, hogy mit akart üzenni nektek a szerző, akkor, akkor… Akkor kezdhetitek elölről. No, és még egy tanács, minden Márai műből kettőt-hármat kell venni, hogy ajándékozni tudj barátaidnak.
(Csepel Újság, 2006)
Udvarhelyi András:
Megtervezte halálát
1989. február 21-én délután 1 és 2 óra között Márai Sándor San Diegó-i lakásában főbe lőtte magát. A 89 éves író már csak a magyarországi rendszerváltozás kezdetét élhette meg, nem tudta beváltani ígéretét, hogy amint vége a kommunista uralomnak Magyarországon, visszatér. „Csak” művei tértek haza, bennük egy polgár vallomásai. Szinte senkit sem engedett magához, magyarországi újságírókat különösen nem. Egy kivételt tett: Furkó Zoltánt, a Magyar Televízió szerkesztőjét fogadta. Vele beszélgettem látogatásának körülményeiről és Márai emigrációs éveiről.
- A 70-es években a rádió Kilátó című világirodalmi műsorának szerkesztője voltam. Javasoltam, vegyük fel a kapcsolatot Márai Sándorral, örökítsük meg gondolatait, hangját az utókornak. A Rádió akkor már engedékenyebb vezetése nem ellenkezett. 1988-ban átmentem a televízióba, és bejelentettem, szeretnék készíteni egy riportot vele. Az egyik elnökhelyettes igencsak megfedett. Márai kommunistaellenes író, hogy képzelem?! De váratlan segítséget kaptam Szűrös Mátyástól, aki jól ismerte a műveit és jelentőségét. Behívatta az elnökhelyettest és figyelmeztette, mindenképp érdemes róla riportfilmet csinálni. Jelentkezett a Soros Alapítvány is, sőt Soros György kifejezetten ezért találkozott velem. Nagyon sokan önzetlenül segítettek, szinte kézről kézre adtak, még Cs. Szabó László is közbenjárt érdekemben.
- Úgy tudom, Márai a külföldön élő magyarokat nem fogadta, újságírókat pedig pláne. Nem volt jó véleménnyel az újságírókról.
- Őket sem. Párizsban azt mesélték az ottaniak, hogy Márai rejtély, mindenki csak beszél róla, de senki sem látta.
- Nem lehetséges, hogy csak azért fogadta önt, mert idős korára már gyengült a híres márais tartás?
- Amikor összeismerkedtünk, kiderült, hogy sorsszerűnek tartotta találkozásunkat: elküldheti Magyarországra utolsó üzenetét. Már látta, hogy lehetséges politikai változás. Sőt, kivizsgáltatta magát, hogy megtudja, bírná-e a hazautazást. Itthon az Írószövetség intézkedett volna, hogy inkognitóban maradhasson. Elkeserítette, hogy orvosai közölték vele: nem utazhat. Fizikailag már nagyon gyenge volt, sokat szenvedett, de a leromlott, csontsovány testben csodálatos, villogó szellem lakozott. Minden magyarországi és világpolitikai kérdés izgatta. Tisztán látta a világot mozgató politikai érdekeket, és - mint fiatal korában az „Istenek nyomában” című közel-keleti riportkönyvével megjósolta az arab-izraeli ellentétet - öregen találó „ítéletet” mondott a Szovjetúnióról is. Elmondta, szükségszerű a birodalom felbomlása, mert elérte a „kritikus tömeget”. Amerikáról is meg volt a véleménye: nem tudta megbocsátani, hogy 56-ban nem segítettek, de hozzátette, ne várjunk a politikusoktól bölcsességet, csak azért cselekednek, mert a cselekvés lehetősége előttük van… Magyarországról elmondta, várja már a szabad választást, és hogy kivonuljanak a szovjetek, de félti az országot a válságtól, a feszültségtől, mert hatalmas erők őrzik a zsákmányt. Vágyott haza.
- Hogyan, miből élt?
- Amerikai nyugdíjból, ami nem volt túl nagy összeg. Mondta is, nehéz helyzetbe került, mert emelték a lakbérét. Keveset evett: egy karitatív egylet vitt neki naponta ételt. Mutatta kicsit mazochistán, nézzem ezt az amerikai vackot. Szinte szerzetesi magányban élt, és nemigen tudott aludni. Rádiót hallgatott és mindig megnézte a tv-ben a híreket. Ritkán volt látogatója, és bármily nagy író volt is, szegény maradt, mert hiába jelent meg sok könyve, neki abból haszna nem volt. Mégis hálás volt kiadóinak.
- Márai Sándor üzenete című könyvében ön azt írja, hogy a San Diegó-i magyarok nem is tudták: a nagy íróval egy városban élnek.
- Ennek két oka van. Amíg élt a felesége, nem is kívánt más társaságot. És egyszer kifejtette nekem: Kossuthtal ért egyet, aki azt mondta: óvakodjunk az emigránsoktól. Legalább annyira tartott a külföldi magyarok csoportosulásaitól, mint az itthoni kurzustól - félt, hogy felhasználják a nevét.
- Mikor és hányszor találkoztak?
- 1987-ben, majd 1988 nyarán többször. Csaknem két hónapot voltam kint, minden másodnap, ha nem volt rosszul, telefonált, és én azonnal mentem. Amikor kicsit jobban volt, szenvedélyesen kérdezett a magyar zenétől, költészettől kezdve mindenről. Rendkívül informált volt. Telefonon tartotta a kapcsolatot barátaival, hogy feloldódjék benne a magány feszültsége. Nagy társalgó volt. Félt, hogy ha kórházba kerül, tárgyként kezelik. Nem volt jó véleménye az amerikai orvosokról.
- Könyvében van egy levél, amelynek szerzője kétségbe vonja, hogy öngyilkos lett volna.
- Amikor ez a könyv készült, még túl közeli volt a tragédia, én csak azért közöltem azt a levelet, mert kordokumentum. Sokan - főleg a család - misztikus ködbe burkolták halálának körülményeit, titkolóztak. Döbbent volt az ottani emigráció - joggal -, hiszen 89 éves korban ritka az öngyilkosság. Zavaros dolgokat meséltek… Volt egy takarítónője, aki pánikba esett, és azt hitte, hogy rablógyilkosság történt. A valóságban azonban Márai Sándor megtervezte, megszervezte a saját halálát. Nagyon precíz ember volt, már a halála előtti hónapokban kezdte ismerőseinek, barátainak szétküldeni a tárgyait, amelyekről úgy gondolta, náluk jó helyen lesznek. Tulajdonképpen búcsúzott. A Kassáról készített gyönyörű Hufnágel-metszetet például elküldte a kiadójának, porceláncsészéit a felesége rokonainak… Lassan kezdett leszámolni az élettel. Rengeteg holmija közt, amennyire erejéből telt, rendet rakott. Közeli barátját, Sziklay Andort felhívta, és megjegyezte, hogy már nagyon fárasztja ez az állapot. Ez tőle már jelzésnek számít - nem volt panaszkodós fajta. Mielőtt öngyilkos lett, felhívta a rendőrséget, és közölte szándékát. A mentőket is kihívta, ha nem sikerülne, ne sokáig szenvedjen… Mindez félelmetes lelkierőről tanúskodik.
- Világéletében maga döntött sorsáról, életéről. Haláláról is maga döntött. Úgy halt meg, ahogy élt.
- Beszélgetésünk során észrevettem, nagyon foglalkoztatja, mi történik a halál után, és kért tőlem olyan írásokat, könyveket, amelyek erről szólnak. Azt firtatta, mit jelent a bibliai mondás, hogy „Kezdetben volt az Ige.” Nem volt vallásos, de valami földöntúli rezont, igazságot, okot keresett. Azt kutatta egész életében, mi az, ami bennünk, emberekben több mint a fizikai valóság. Mindig az alkotás szolgálatában élt, de nemcsak könyvei és cikkei voltak az alkotásai, hanem a személyisége is. Nagy tanulság az élete és munkássága, és hogy az alkotás mindig borotvaélen jár a megsemmisülés és az élet között. Egész életében a megsemmisülés ellen küzdött, amelynek fizikai valójában meg kellett adnia magát, de művei minden bizonnyal sokáig megmaradnak.
- Végtére is, nem tért haza Márai Sándor?
- Nem tudom. Igen, hiszen az aluljáróban és az utcán is kapni lehet a könyveit, és még nem, mert életművének tanulságát csak nagyon kevesen szívlelték meg.
Kurír, 1992.