Huszonegy nap

Írta: Imre Hilda


Közzétéve 5 napja

Megtekintések száma: 52



Huszonegy nap

Nem kellettem. Hogy szeressem magam, amikor az se szeretett, aki világra hozott. Gyűlölöm azokat, akik azt állítják, hogy minden ember világra akar jönni. Hogy akarna, amikor akarata sincs?
Semmik vagyunk nagyjából, pici sejtek gondolatok és érzések nélkül. Képtelen vagyok elhinni, hogy egy ilyenben lélek lakik. Kitalálták, hogy nehezebb legyen kidobni a szemétbe. Pedig könnyebb lett volna ott végeznem, mint ebben a világban, ahol nem vagyok otthon. Állítólag azért vagyunk itt, hogy valahol megtaláljuk benne a helyünket. Ez hazug érvelés. Vannak sokan, akik értelmet se keresnek, élni se akarnak, csak gyávák meghalni. Ahogy én is.
Holnap leszek tizennyolc. Egy olyan családban élek, amely ép volt, amikor magához vett. Közben betegség támadta meg, és törte ketté. Ezt a kórt unalomnak és megszokásnak hívják. Anya mondta. Apa elment, mert nem győzte megoldani a gondokat. Arra számított, könnyebb lesz. Mind így vagyunk vele. Hárman maradtunk, anya, Lenke és én. Lenke nem a testvérem, ő a szüleim gyereke, aki utánam fogant. Dacból. Addig nyugton volt, de ahogy megjöttem, egy évvel később eszébe juthatott, hogy neki is joga van felébredni. Neki örültek. Várták. Engem nem, és anyám, jobb szó nincs rá, cselekedett. Egyszer s mindenkorra le akart mondani rólam. Nem köntörfalazott, nem sírdogált, ő eldöntötte, hogy neki nem számítok.
Anya azt mondja, szeret engem, ahogy a húgom és apa is, de én nem értem őket. Miért szeretnek? Egy senki vagyok. Rosszul tanulok, lógok a suliból, beírásaim vannak, de Julika néni azt mondja, elveszni csak azért veszek el, mert el akarok. Ez marhaság, én lenni akarok, de úgy igazán. Gyökerestől. Ehelyett csak himbálózom a szélben, és csak csipesz tart a kötélen, ahogy a száradó ruhákat.
Apának már új családja van. A nő szült is neki azonnal, mielőtt még nagy levegőt vettek volna, jött egy fiú, és apa repdesett az örömtől. Két lány után, vagy nevezzük egy és félnek? Anyára hagyott bennünket, mondván szeret, de… Ez a de a legundorítóbb. A szeretetben nincs de. Nem kellene, hogy befurakodjon a mondatok közé. A de választóvonal, és jól érzékelteti, kinek hol a helye. Nekünk apa életében nincs. Vagy a sarokban, egy sötét zugban esetleg. Lenke nem bánja. Sosincs otthon. Neki az a jó, ha másokkal van. Úgy nem magányos. Én akkor is az vagyok, ha egy stadionban ülök. Anya állítja, hogy változatlanul szeret. Mind a kettőnket. Mármint ő. Azt hiszem, ő is hazudik. Miattunk ment félre az élete, nem hihető, hogy ne gondolna ránk haraggal. Már egyre kevesebbet sír, és ez jó. Három év alatt volt ideje sírdogálni. Egyszer azt mondta, nem is apát bánja, inkább a közös életet. Megértem. Legalábbis ezzel áltatom magam. Lenke nem foglalkozik vele se, inkább mindenféle hányadék fiúktól várja, hogy mennybe vigyék. Már látom előre, ahogy bejelenti, terhes. Biztosan ilyen lehetett az én anyám is. Felelőtlen, ostoba ribanc, aki nem hitte el, hogy a védekezés nélküli dugás nem várt eredménnyel járhat. Ez lettem én. A meglepetés. Hopp, egy nyomorult sejtecske, amelyik nőni képes.
Talán későn kapott észbe, és nem volt ideje eltávolíttatni. Idő és lehetőség hiányában vagyok én ezen a bolygón. Hát nem csodálatos? Mindezek után kellene szeretnem magam. Olyan vagyok, mint mindenki más. Egy fej, két kéz és láb. Ezen a fejen nincs semmi különös, barna a szemem, a hajam, és átlagos mindenem. Ha legalább okos lennék? Vagy jó sportoló vagy lenne bennem zenei érzék…De semmi. Kicseszés anyával, aki többet remélhetett tőlem. Sajnálom.
Holnap felnőtt leszek papíron. Semmi nincs, amit én adtam ennek a világnak. Velem aztán nem lett több. Vajon miért harcolnak egyesek az abortusz ellen? Ha az a lány nem lett volna sötét vagy suttyó, akkor simán egy mocskos vödörben végzem, és nem kell azon gondolkodnom, miért nem szeretett. Ki vagyok én, akit ki kellett tenni egy közért lépcsőjére? Nem inkubátor meg ilyen szarság…Se kórház, templom. Egy szimpla ABC, egy eldugott utcában. Langyos tavaszi nap volt, azt mondták, három hetes lehettem. Addig bírta velem. Huszonegy napig kínlódott és elege lett?
Hogy nem vette észre senki, hogy eltűntem? Vagy elmondta, hogy beadott egy intézetbe? Vagy azt hazudták, meghaltam? Valamit csak kellett mondani az embereknek, miután eldöntötte, hogy nem szeret? Kit akart becsapni? Mindenkit vagy önmagát? Nem számít. Az viszont igen, hogy nem kereshetem. Bár minek tenném? Pár éve még azon töprengtem, vajon hasonlítok-e rám, vagy arra, akivel lefeküdt? Nem, apának ne nevezzük, mert ő még annyit se tett, mint az a lány. Ma már nem érdekel, kié a mosolyom, a szemem színe. Ha tudnám, jobb lenne?
Julika néni szerint, ha volna bennem némi igyekezet, több lehetnék. Több minél? A semminél talán, hiszen csak vagyok, és ennyi. Mit akarhatnék én ettől a világtól, ahol, senki nem az, aki? Mit kérhetnék számon? Hogy élek? Még ezt sincs kitől. Apa ritkán hív, Lenkét se keresi, mert tényleg lezárta a múltat. Régen azt hittem, ez csak egy kifejezés. Ilyen nincs is. A múlt élettelen, nem lehet érezni, lezárni sem. Ma már tudom, hogy ez ócska magyarázata a fájdalomnak. Sose halott, mert benne van az agyunkban. Lehet nem gondolni rá, de rohadt nagy melóval jár. Sározni se kell, magától feketedik.
Ha felnőtt leszek, mit tehetek magamért? Ez attól függ, kit kérdezek meg. Anya szerint mindent, Julika néni szerint választhatok a lehetőségek közül, apa szerint nagyjából nullát, Lenke meg kiradírozna, hiszen miattam jut neki kevesebb a nőből, aki szülte. Csak a szeretettel nem tudok mit kezdeni. Ha nem fogadnak el, azt értem. Ismerős, biztonságos a visszautasítás. Zsigerileg bennem van. Amikor közeledni próbál valaki, összerezzenek. Kiver a víz, és gyanakodva pislogok. Mi akarhat? Miért próbálkozik, hisz haszna nem származik belőle. A szárítókötélen fél füllel lóg a mackóm, amit állítólag velem együtt találtak meg. Ez a mackó lett volna a szeretet jele? Ott himbálózom mellette, és érzem, ahogy szívem megszárad mellette.
Huszonegy nap, ennyi kellett a döntéshez. Meg előtte kilenc hónap? És nem akadt közte egy olyan pillanat se, amikor rábólintott volna valaki énrám?
A születésnapom kitalált. Lehet másik nap is. Eggyel, kettővel több, levesebb. Már ebből is látszik, milyen bizonytalan a valóságom. Még megvagyok… Így.
Anya szeret. Egyik. Meglehet, hogy ennyi elég lesz? Tényleg elég? Én gyűlölöm a tükörben is szürke szivárványt, ami a pólómon virít. Mert teljesen én vagyok. Pár nap, és visszamegyek a közért lépcsőjéhez. Csak rápillantok, hogy biztos legyek benne, nyomokban ott vagyok. Azok lábnyoma alatt, akik ki-be járkálnak az ajtón.

első közlés