Különc fa
Különc fa
Együtt szálltunk le az autóbuszról a helyi piacra igyekvő korán kelőkkel. Diós központjából már halványan derengett a mai túránk csúcsa. Gyorsan megigazítottuk a hátizsákokat, és öles lépésekkel indultunk el felfelé. Robi barátom az idő zömében csak zsörtölődött velem. Nem hibáztatom, hiszen nem a legegyszerűbb utat választottam. Dobogókőig meredek emelkedőn lihegtünk, beszélgetni sem volt erőnk. A csúcson egy szalámis szendvicsnyi időt pihentünk csak, és már ereszkedtünk is a végcél irányába.
Pilisszentkereszt az egyik kedvenc erdei kis falum. Nem is igazán tudom megnevezni az okát. Mindig jóleső érzés oda érkezni és onnan indulni napi kalandjainkra, de leginkább az esik jól, ha megpihenhetek a cukrászdában vagy a kocsmában.
A falutól távolodva a vidéki házak jellegzetes neszeit láthatatlan madarak vidám csivitelése váltotta fel. Az ösvény mentén számos galambgomba nőtt. Kedvelem őket, de a többségük öreg volt, ezért inkább ott hagytuk őket háborítatlanul. Pár száz méter séta után a lombhullató erdő ritkás fáit felváltotta egy sűrűn benőtt fenyőerdő. Minden fa szinte ugyanakkora volt, mintha egy időben ültette volna őket valaki. A fák elhelyezkedésében nem volt semmiféle ember alkotta rendszer. Ahogy egyre beljebb jutottunk az örökzöld rengetegbe, elhalkult körülöttünk az erdő. Egyre kevesebb madárcsicsergést lehetett hallani. A földtakaró növényzet teljesen eltűnt. A tűlevelek tarka sokasága egybefüggő szőnyeget alkotott. Bokáig süppedt a lábunk, ha letértünk néha az ösvényről.
Amikor már teljes volt a csend, megfordultam, hogy megnézzem, merről jöttünk. Nem láttam az utat, amely idevezetett minket. Bezáródott mögöttünk is a tér. Robi barátom kérdőn nézett rám. Tanácstalanul pislogtam felé. A néma csend észrevétlenül közénk férkőzött, és masszívan ránehezedett a mellkasunkra. Csak fejem biccentésével jeleztem, hogy haladjunk tovább, de sebesen. Biztosan jó irányba gyalogoltunk, mert nem láttam útközben elágazást, de nem emlékeztem, hogy a térképen jelezték volna ezt a tájidegen erdőt. Ahogy beljebb merészkedtünk, egyre sötétebb és hűvösebb lett. A fenyők lombjai eltakarták előlünk a napot. Gyenge szellő táncoltatta a fákat. Az alsó ágak szűnni nem akaró, recsegő hangja egyre jobban növelte aggódásunkat.
Már éppen javasolni akartam, hogy forduljunk vissza, amikor egy éles kanyar után kivilágosodott előttünk a táj. Az ösvényt egyre jobban megvilágította az élet- és irányadó napsugár. Egy aprócska tisztás volt az, ahol az erdő fái beengedtek egy kis világosságot. A szabályos kör alakú rét közepén egy hatalmas fa csúcsosodott az ég felé. Körülötte színes mezei virágok szabdalták fel az élénkzöld fűtenger folytonosságát. Ugyanolyan volt, mint az erdő fái, csak sokkal magasabb. A csúcsát fürkészve úgy tűnt, mintha megcirógatná a Napot. Vastag törzsén nyoma sem volt sebeknek, görcsöknek. Mintha ő lenne a sötét erdő vezetője. Egy olyan vezető, amelyre boldogan néznek fel a többiek. Akit ugyanabból a fából faragtak. Aki egyedülálló módon példát mutat a többieknek. Reményt ad, hogy tengernyi kitartással egyszer kimagasodhatunk a tömegből.
A tisztás szélére érve megálltam egy pillanatra, hogy jobban szemügyre vegyem ezt a csodálatos élőlényt. Magamba szívtam az illatos levegőt. Szerettem volna magamba zárni és megőrizni a pillanatot. Arcom tűzpirossá vált, és egy pillanatra megszédültem, amikor megváltam hangos sóhajomtól.
Nem tudom, honnan jött az ötlet. Nem gondolkoztam, csak tudtam. Ösztönösen tudtam, hogy mit kell tennem.
Az ösvény szélére ejtettem magamról a hátizsákot. Megközelítettem, és szorosan magamhoz öleltem. Egy lélegzet erejéig eggyé váltunk és nagylelkűen megengedte, hogy én is érezzem a természet szívének egyetlen dobbanását.