Légitime défense
Légitime défense
Hagyni kéne, ezt is hagyni, mint a tarka álmokat,
a fa tetején a szilvát, ami lassan rárohad,
de ez kísért, szemérmetlen, végső hörgésig követ,
szétpergő lét útvesztőin viszem a nehéz követ
vagy görgetem Sziszüphoszként, a hegy csúszós, meredek,
nem tudom még, mi a rosszabb, (szívem kihagy, remegek),
hogy minden csak megtévesztés, hogy jelmezbe bújt a táj,
hogy nincs olyan, aki érti, s az, hogy volt, csak egyre fáj?
Testből kiszakadó testet elárulni nem lehet,
a vér ősi szava ellen senki semmit nem tehet (?)...
Felfelé is szemfényvesztés, hogy a csúcsra visz az út,
rothadás és penészgomba nélkül nem kapunk aszút,
tériszonyos hegymászó is, bár maradna odalent,
s nem kérdeznék mindig újra, honnan jött, majd hova ment,
tudom, sokan arra vágyunk, ki feldobta a Napot
az égre magánvilágunkban, s mindig ott volt és adott,
illata nyári szellőé, szeretete nem apad,
s nekünk, bátran, halhatatlan, mindörökké megmarad.
Én féltékeny zavaromban, balgán bámultam, ahogy
már gyűrődő vadvirágként hagyott ott csapot-papot,
gyötrelembe zárva látom, a távollét mit hozott,
kapaszkodva védekezőn, nélkülem megváltozott,
szeret, de én nem találom életében szerepem,
és bármilyen groteszk így ez: én a régit szeretem.
Kikoptatott fegyelemben figyelmesen hallgatom,
s a múlt, a játék, kavarogva kirepül az ablakon,
tudom a sors beleszólhat bármibe akármikor,
előfordul, hogy felemel, de az is, hogy eltipor:
csavarodó folytonosság, s ha egyszer mégis ő jön el,
bár úgy vártam, vigyázok majd, ne engedjem túl közel.