Radnóti Miklós és Nyirő József I. rész
Radnóti Miklós és Nyirő József
Párhuzamos életrajzok
„Gyűlölöm azt, aki telt kupa mellett, bort iszogatván,
háborút emleget és lélekölő viadalt.
S kedvelem azt, aki bölcs és Aphrodité meg a Múzsák
szép adományairól zengve szeretni tanít.”
(Anakreon: Gyűlölöm. Radnóti Miklós fordítása.)
Most elmesélem, hogy miért választottam témámnak Nyirő József és Radnóti Miklós párhuzamos életrajzát. Az történt ugyanis, hogy a Nyirő divat tetőpontján, a csepeli polgármester, később a fiatal demokraták alelnöke,
közismertebb nevén a rezsibiztos, az érettségizőknek egy csomagban ajándékozta Nyirő és Radnóti köteteit. Radnóti, aki nem szerette Nyirőt, joggal, foroghat a sírjában, és az antiszemita Nyirő hamvai is foroghatnak. Nos, ez az ostoba ajándékozás adta az ötletet, hogy a két alkotó – tűz és víz - sorsát bemutassam, akik oly korban éltek e földön, mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, dalolva ölt… A tehetséges, jó erdélyi író, Nyirő József sorsát követem, aki fiatal lelkészként még a háború ellen írt megrendítően szép sorokat és aztán később, 1940-ben Horthy Corvin láncát megkapván, megbódulva a háborús pszichózistól, odaláncolta magát az antiszemiták táborához, és telt kupa mellett, bort iszogatván, háborút emlegetett és lélekölő viadalt, és tévhite a nyilas parlament padsoraiba sodorta; a háború és az esztelen háborút csinálók oldalára állt. Medvigy Endre, - a kiváló irodalomtörténész szerint, aki sokat tett a Nyirő életmű kiadásáért, és kitűnő elemző utószavakat írt az író műveihez, - azt állítja, hogy Nyirő csak megtévedt, és nem is volt antiszemita, és nem is vett aktívan részt a nyilas parlament munkájában 1944 október 15-e után.
Beszéljenek a tények. Felidézem az emigrációban eltöltött keserű éveket is, és végül az újra temetési tragédiával, tragikomédiával zárom dolgozatom. Mi, ugyanis, sajnos az újra temetők nemzete is vagyunk. Gondoljunk Rákóczira, Kossuthra, Rajkra, Nagy Imrére. Elűzni hőseinket nagyon tudjuk, és aztán meakulpázva újra temetni is. Nos, a katolikus magyar író, a kiugrott pap, Nyirő, a győztes, majd vesztes életének tanulságos állomásait felmutatva, igyekszem bemutatni, egy párhuzamos életrajzba fogalmazni a zsidó származású, de magyar tudatú, katolikussá lett Radnóti Miklós életének stációival, hogy láttassam e két magyar sors tragikus voltát. Sokat tanulhatunk e két sorsról, és e költők utóéletéből. Tehát Radnóti Miklós, a háborúcsinálók által feláldozott költő életének stációit követem nyomon, aki áldozatból erkölcsi győztes lett. Félreértés ne essék. Nem kívánom egymás ellen kijátszani haláluk után a két alkotót. Sorsuk mindent elmond. A párhuzam önként adódott, a sors írta. Ez a párhuzamos életrajz nem a két szerző esztétikai értékeiről szól. Nem vonom kétségbe Nyirőnek, ennek
tehetséges alkotónak írói értékeit, és Radnótit sem azért tartom kitűnő költőnek, mert áldozata lett a gyűlölködésnek, a holokausztnak, hanem azért, mert az áldozattá válás, az áldozat tragédiáját világirodalmi szinten tudta megjeleníteni.
Igaza lehet Szentmártoni János költőnek, aki azt mondta, szét kell választani az embert és az alkotót. Igaz, szét kell választani, de nagyon nehéz. Csepelen, a Munkásotthon Tamási Lajos Olvasó Munkás Klubjában több előadást tartottam a divatba hozott Márairól, Nyirőről, Wass Albertről, Kertész Imréről, Faludyról és mindannyiszor azt tapasztaltam, hogy az emberek többége nem tudja, de nem is akarja szétválasztani az írót és az embert. Mind a jobboldaliak, mind a baloldaliak többsége előítéleteikre hallgattak, és amikor elmondtam és például Nyirő idézetekkel bizonyítottam, hogy kitűnő író, de jellemgyenge, akkor mindkét oldal megharagudott rám és a baloldal azzal vádolt, hogy lefeküdtem a Fidesznek, a jobboldal pedig azzal, hogy a szocik bértollnoka vagyok. Hiába, középen állni nem hálás, elpártosodott, elzápult magyar világunkban.
Folytatom egy látszólag ide nem illő önéletrajzi adattal.
Marosvásárhelyen születtem, akkor még Magyarországon, migránsként érkeztünk motyóinkkal az anyaországba. Budapesti lettem tudatomban is, de mindig fokozott érdeklődéssel olvastam, olvasom az erdélyi történelmet és irodalmat. Ennek köszönhetem például, hogy 1974-ben felvettek az egyetemre, ahol Unger Mátyás rektor, a kitűnő történész volt a vizsgabizottság elnöke. Azt kérdezte, látva személyi igazolványomban Tirgu Muresként feltüntetni, szülővárosomat: - Nos, ön Tirgu Muresben született? Én akkor öntudatosan azt feleltem: - Nem, én Marosvásárhelyen születtem, mert az akkor még, a bécsi döntés értelmében, közigazgatásilag Magyarországhoz tartozott. Felderült az arca a professzornak és nyert ügyem volt, nem vizsga volt ez a felvételi, hanem barátságos beszélgetés Erdélyről, az erdélyiek helyzetéről. Később is a vizsgákon kesztyűs kézzel bánt velem. Anyám, Fodor Ilona, aki lázadó irodalomtörténész volt, még kisgyerekkoromban olvasó tanácsadóm, igyekezett megismertetni velem az erdélyi irodalmat: Tamási Áront, Kós Károlyt, Remenyik Sándort, Dsida Jenőt… Apám elmesélte, hogy egy román rendőr kimentette a Marosból, amikor fuldoklott, és hogy az egyensúly meglegyen, egy román professzor a kolozsvári jogi egyetemen sorozatosan megbuktatta, csak mert magyar volt, és mesélt arról is, hogy a tragikus sorsú Márton Áron püspök tanította hittanra, és a ma már elfeledett Molter Károly író az irodalomra, és azt is elmondta, hogy a románok soha nem tartották be a nagykárolyi egyezményben foglaltakat, elnyomták a magyarokat. És persze, hogy ezek után az erdélyi irodalom és történelem kedvenc stúdiumaim közé tartozott, tartozik. Elolvastam Szerb Antal Magyar irodalomtörténetében az erdélyi írókról szóló elismerő sorokat, és persze Nyirőt is olvastam, akinek Úz Bencéje ifjúkorom kedvenc olvasmánya volt, Tamási Ábelje mellett.
Tehát minden okom megvan, hogy elfogult legyek erdélyi testvéreimmel, de nem úgy, mint ők, mentés másként.
És most lássuk a párhuzamos életrajzot.
1914-1918. Nyirő az első világháború idején falusi plébános volt, majd egy rövid ideig a front közelében tábori pap. A frontokról érkező zord hírek, a katonák szenvedései, az értelmetlen áldozatok, a hátország nélkülözései, háborúellenessé tették, mint ahogy az ország lakosságának nagy részét és legkiválóbb íróinkat is, kivéve a háború kirobbantóit, Tisza Istvánt és háborús pártját.
Bizonyára ismert a mezőségből származó Szabó Dezső Elsodort faluja, az erdélyi Markovits Rodion: Szibériai garnizonja, a Nyugat alkotójának, Várnai Zseni: Katonafiamnak és Babits Húsvét előtt és Gyóni Géza: Csak egy éjszakára című verse. Ide sorolható Nyirő megrendítő műve is.
1924. - A vérlátó legény. Azért idézem, mert ekkor még jól felismerte a háború céltalanságát. Az már rejtély számomra, hogy a II. világháborúban miért tette azt, amit a fiatal Nyirő az első világháborúban elítélt.
„A nagy háborút követő tavasszal történt. Az öreg Tompos Bálint este azt mondta Béninek, a fiának: A kaszák rendben vannak-e?... Nyolc embert fogadtam. Velem s veled tizen leszünk. Délig bevágjuk a Kustalyt. A legény csak bólintott.
Zárkózott, csendes ember lett ebből a Béniből, mióta hazajött a háborúból, ahol úgy kihúzott négy esztendőt, hogy még a feje se fájt. Itthon se látszott semmi rendellenesség rajta.
Hogy keveset beszélt… Hát osztán?
Még jó, ha nem jár az ember szája a mái világban.
Nemcsak megoltalmazta szentfelsége – áldassék szent neve -, hanem azon a nehéz háborús kenyéren háborúellenessé tették olyan legényt facsarintott belőle, amilyen kettő sincs, nem is volt, s nem is igen lesz hamarjában a faluban. Szép arcú, hatalmas termetű s szemérmes, mint egy nagy leány.
Büszke lehet rá az öreg Tompos Bálint, hogy az édesanyját, Véri nénémet ne is említsem. A nagy vagyon is megvan, ötven hold príma föld. Mi kell egyéb?
Inkább büszkeségből mondta másnap hajnalon Tompos Bálint a fiának, mikor a kövér, derékig érő fűnek nekiálltak a Kustalyon.
- Kerülj hátrább, Béni, mert az emberek nem győznek utánad haladni!... Vezesse a rendet Koncsag Ignác.
A kasza lendül a kézben, suhog, dől a vastag rend. A testek nekifeszülnek, s lassan közelednek a hajnali derengésben csillogó vízhez, mintha ismeretlen szertartást végeznének, vagy a csillagok fiai volnának, kik lehullott társaikat temetik serényen. Az utolsónak alakja még elmosódik a párás ködben, de a felhők már a kelő nap fényében remegnek, mint a földöntúli élet kint feledett színes ruhácskái. A rendet vezető legény a kaszatölő füvet lassanként a lábához hullatja.
Kedves, édes játék ez is, szerelmi babona, leányigéző gondolat, forró testű legények kitalálása. Az emberek nézik a nap szakállát, a hegyekre rézsútosan hulló sugarakat, melyek megjósolják az esőt. A földnek nagyszerű nyugalmán elszótlanodva visszahaladnak, hogy újra kezdjék titkos mozdulataikat. Az ötödik-hatodik rendnél azonban Béni meghanyatlik, és kiáll a sorból. Elégedetten mosolyogva kerülik ki a többiek. Az apa szégyenkezve szól rá: - Mi lelt, hé?
Béni észre se veszi. Lehajtott fővel, fontoskodva beleindul az ölig érő fűbe, belehajlik, nézi, vizsgálja. A kaszások megütközve néznek rá vissza.
- Mit csinálsz, hé?
A legény mintha magán kívül volna, hirtelen megrándul és felordít:
- Aki Istene van – borzadozik – hiszen szörnyű sok a vér!
A férfiak elnémulnak a megdöbbenéstől. Az apa rászól:
- Mit beszélsz te?
- Tele van vérrel a rét!
Rettenve szaladnak oda, nézik, de vérnek nyoma sincs sehol.
Tiszta ártatlan a rét.
- Hol látod itt a vért?
Béni leszakít egy marok piros virágot, és eliszonyodva mutatja:
- Hát ez mi?... Friss vér! Bizonyisten friss még!
A férfiak a legényre tekintenek, akinek izzadt, sápadt, különös szemeiből, mint tűzbe borult kicsi ház ablakain, kiizzik a megközelíthetetlen titok.
- Szent Isten! – vetik a keresztet ijedten az emberek.
Apja kemény mozdulattal megrázza a fiút.
- Béni! Béni fiam!
A legény zilált arccal, borzadó üstökkel a magasba emeli a kaszát, de a többiek lefogják, elveszik tőle. A bicsakot is leoldozzák derekáról, hogy ne árthasson senkinek.
- Megkötözzük? – kérdi Koncsag Ignác.
Az öreg Tompos megrázza a fejét, és komoran maga elé néz, és könny facsarodik a szemébe. A fiú már csendes. Már nincs ezen a világon. Nézi ő is a földet, és zavart, különös szavakat mormol bele a fűbe, mintha jósolna. Papnak is számot tenne, amit mond. Vajon hol tanulta, kitől hallotta? Szája enyhén habzik.
- A vér nem múlik el soha!... A vérnek útja Isten szíve, de a kiontott vér oda vissza nem térhet. A földre hull, de nem válik porrá soha! A vér szent és megbocsáthatatlan…
Némelyek önkéntelen leveszik fövegüket, és úgy hallgatják.
Az öreg Tompos is belenyugszik a változhatatlanba.
Szomorúan megfogja a hatalmas legény kezét, ki szép és szemérmetes, mint egy nagy leány.
- Jere, menjünk haza, Béni!
Többé nem emeli fel szemeit sem az égre, sem az emberekre.
Csendesen mennek egymásra támaszkodva. Már nincs miért sietniük. Pihegve, fáradtan viszi öreg Tompos Bálint életének roncsát, meghalt lelkű fiát. Viszi komoran, szót se ejtve, elszorult mellel, félelmes erővel, lehanyatlott büszkeséggel. Átvezeti hallgatagon a véres füvek között, és csak néha rivall rá az Istenre, de Isten nem felel, s a füvek is hallgatnak róla, hogy honnan kapták a vért, szörnyű terhüket. - A kaszások sóhajtva utánuk néznek…”
Ugye, hátborzongatóan gyönyörű ez a háborúellenes elbeszélés?!
1930. – Megjelenik az Isten igájában című regénye, amelyben még mindig háborúellenes. És így ír a háborús lelkesedésről, a háború borzalmairól.
„Valaki túlhabzó hazafiságában felugrik az asztalra és lelkes, háborús beszédet mond, és üríti poharát azokra, kik a tűzbe mennek és minden poklokon keresztültörnek a magyar szabadságért. Félig megháborodva tombol a lelkesedéstől a tömeg, a cigány tust húz, a poharak felvillannak. El se ül a zaj, egy kecskeszakállas szász ugrik a másik asztalra. Alig lehet a zajban a szavát érteni, de minduntalan kivijjog a beszédéből a „Deutsche Armee!”… Leírhatatlan feldübörgő „Hoch, és Hurrah!” A cigány szemefehérjét rávillantja a bandára, és felhangzik a „Deutschland über alles”. Mint egyetlen ember pattan fel a tömeg és felzendül a hang olyan viharosan, hogy a Kárpátok falai megreszketnek bele… Kiült fenekű tisztviselők, tanárok azt mondják, „történelmi pillanat”, és senki sem gondol rá, hogy tulajdonképpen három nemzet tartja eljegyzését a halállal…/…/
„… Általában a halállal keveset gondolunk. Nem érezzük át, hogy mi van az ilyen naponta hallott kifejezések mögött: „tüdőlövés, csontátszakítás, nyaktörés, gerinctörés, áll-lövés, fél szemét elveszítette, gránátszilánk fúródott a hátába!”
Nem elég durvák még ezek a szavak, vagy nem elég színesek. Milyen másképpen hangzanék: „Egyetlen piros lyuk a hófehér homlokon…” „Átsuhant a golyó a katona szívén,” vagy aki a poétikus haláljelzők helyett érzékeltetve szeretné látni a harcterek borzalmait, annak reális, kemény szavakkal így: „A szétszaggatott emberi testrészek a véres ruha láttán, kimondhatatlan kéjt érzett altestében, mikor a szurony ágyékába szaladt. Ránézett ellenségére és meghalt…”
„Nemsokára megjöttek ezek a színek is. A háború megmutatta igazi arcát. A fél világ akkor már vérben fürdött, és a kórházak hirtelen megteltek ... Az első hazafias felgerjedésben a kórházba tóduló kényesebb dámák borzadva tették le a fehér ápolónői kötényt. Jött a véres paraszt. Jött a véres paraszt „anyag”. – Én csak tiszteket ápolok! – kényeskedett az egyik… Szerencsére a szegény katonák nem hallották, hogy feláldozott életükkel, súlyos sebeikkel, kihányt vagy csurgó vérükkel elrontották a háború poézisét. Ők csak hörögtek, szenvedtek, agonizáltak, félrebeszéltek, vagy csendesen halottá dermedtek a véres ágyon, véres földön…”
„Az utolsó, ami tetszett a háborúból a katonatemetések voltak…Szép volt, amikor a gödör szájánál elhangzottak a beszédek, és az élő katona azt mondotta a halott katonának: „Bajtárs! Meg sem kezdted jóformán örök álmodat és mi követni fogunk. Egymás mellett fogunk feküdni az örök lövészárokban is a – hazáért…” Végül lapos cserefa keresztet szúrtak a sírdomb fejéhez, melyen az volt írva: „Hősi halált halt a hazáért…"
Csakhamar eljött az idő, hogy a temetések is megkapták csukaszürke formájukat. elveszítették varázsukat. Közönségessé, mindennapossá váltak. Az embertömegek elmaradtak. Ki ér rá minden szerencsétlen bakát kikísérni a temetőbe. A zenekarokat is kivezényelték a frontra… "
„A nemzetiszínű fátyol csúnyán szakadozott a szemeinkről. Kezdtünk hozzádurvulni a háborúhoz. A tetves, mocskos katonák már tömegével hányódtak az uccán, soványan, éhezetten, kiülő, sárga pofacsontokkal, rongyos, télen lenge, lyukas köpenyekben dideregve, nyáron a láztól feketére aszva, éjjelenkint a vasúti harmadosztályú várótermekben egymásra zsúfolva a földön, padokon hevertek, nyilvánosan káromkodtak, éhségtől szikrázó szemekkel merengtek, vagy halálos fáradtan hortyogtak ott, ahol éppen leütötte az álom.
Nem volt épületes látvány. Már nem várták őket frissítőkkel, cigarettadobozokkal felszerelt finom úri hölgyek, keménymellű, szép szűz leányok, hanem tábori csendőrök… A szép idők elmúltak. az élelmiszer megfogyatkozott. Rekviráló osztagok járták az országot… Végül kitört a keserűség. – Hát sohasem lesz vége? ...”
„Nálam is elmúlt a hősi virtus. Már nem akartam mindenáron bevonulni. Az álom elmúlt, de ébredésem csodálatos körülmények között történt meg. (Amikor egy népfelkelő nyilvánosan meggyónt.) „Úristen! Teljes szívemből szánom és bánom, mert elkövettem azt a nagy bűnt, hogy én is örvendtem a háborúnak! Uszító beszédeket tartottam. Akit csak lehetett a harctérre üldöztem, az ellenséget gyűlöltem, a lelkemben mindennap elpusztítottam. A hivatalomban három embernek is vállaltam a munkáját, csakhogy minél hamarább a harctéren tudjam őket. A három közül kettő elesett, egy megvakult. Mind a háromnak családja, felesége, gyerekei vannak, akik most a legnagyobb nyomorba jutottak, mert elpusztult, aki kenyerüket megkereste. Én voltam a gyilkosuk… Ezek csak azok, akikről tudok, de ki tudja hányan vannak, akiket szavaimmal, cselekedeteimmel, írásaimmal a frontokra üldöztem, hogy széttépett testtel és élettel növeljék a hullahegyeket. Senkihez könyörülettel nem voltam. Az özvegyektől, árváktól sajnáltam azt a pár korona segítséget, amit kaptak, csakhogy jusson a háborúra. Az utolsó falat kenyeret is elvettem volna, csakhogy ölni és győzni tudjunk… Csak ezt bocsásd meg nekem, Te Jóisten, mert ilyen lelkiismerettel nem bírok a szenvedő katonák közé menni… Szánom és bánom, hogy örvendtem a háborúnak! …”
Azt hiszem sikerült bebizonyítanom, hogy Nyirő kitűnő író. Az utolsó idézetek még a fiatal Nyirő gondolatait tükrözik. Kérdés, hogyan lett háborút támogató, uszító íróvá. De beszéljenek továbbra is helyettem maguk az írók. Aztán ki-ki döntse el, miképpen vélekedik az áldozatról, Radnótiról és a hatalomban, illetve a hatalomban politizáló Nyirőről.
1940. augusztus 30. péntek. Részlet Radnóti naplójából.
„Ivánnal beszélek telefonon. Megvan a bécsi döntés. 50 000 négyzetkilométert kaptunk vissza Erdélyből, Kolozsvárt is…”
1940. szeptember 5. csütörtök. Részlet Radnóti Miklós naplójából. (Radnóti Miklós Napló. Magvető, 1989, 97. oldal)
„Behívtak azonnal jelzéssel. Este. Lujza (a takarítónőnk) levelét találtam az asztalomon. Fanni mondja, hogy sírt. „Kedves Dr. Úr... Sajnálom, hogy személyesen nem köszönhettem el, kívánok Dr. úrnak, minden jót, erőt
egészséget hogy kibírja ezt a rettenetes változást, én is fogok imádkozni, hogy erőben egészségben viszont láthassam. dr. urat. L.”
1940. október 4. péntek. Radnóti napló.
’Büdösödünk. „
1940. október 23.
„Az irodában a telefonnál egy nagyszájú értelmes utász. Lóránt László jön be, mint „küldönc” a szobába és üdvözöl, „mint költőt”. Mikor kimegy, az utász csodálkozik. Maga költő? Az –felelem. Nagyon foglalkoztatja a
dolog, látszik rajta. Délután a borbélyt keresem az egyik lakószobában. Ül a szalmáján a délelőtti legény és levelet ír. Hő, itt a költő! – kiált fel, mikor meglát. A borbély beszappanoz, a legény kérdez: Aztán milyen költeményeket tetszik írni? Képzelmeseket csak, vagy demokratikusokat? Hogyan – csodálkozom. - Hát ilyen különbség nincs. Hogy gondolja? - Hát úgy, hogy olyan valóságosakat is. De mondjon egy pár szót az egyikből, a legjobból akkor megmagyarázom.
– Dehogy mondok, nem tudok így borotválkozás közben. De majd a leszerelés után küldök magának egy könyvet! – Könyvet? Hát könyvet is írt? Hogyne sokat. -Kihúzza magát. – És ebből tetszik pénzt keresni? – Ebből is, de tanár vagyok. A készenlét tiszteletteljes vigyázzállásba merevedik, de a nagyszáj kísért. Úgyse tetszik majd küldeni! – Ha megígérem, akkor mérget vehet rá. Írja csak fel a címét. No, jó – feleli, csinálok egy névjegyet magának. Csinál is.
Este kukoricafosztás a szomszéd csűrben. De sok fiú jön be, a dalolás abbamarad.”
1940. október 24-én Nyirő József, Tamási Áron, gróf Kemény János és Kós Károly társaságában átvette Horthy Miklós kormányzótól a Corvin koszorút. Megjegyzem, ezt a kitüntetést egyetlen nyugatos, vagy világnézetében hozzájuk közel álló író nem kapta meg. Nem kapott Corvin koszorút Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Nagy Lajos és egyetlen zsidó származású magyar író sem. A helyzet ismerős, mert 1945 után is a hatalom és nem az érdem döntött. Az utóbbi harminc évben sem változott a helyzet, a jobb oldal és a baloldal a saját eszmetársaikat jutalmazta, jutalmazza. A Baumgarten díjat – a két háború közti legrangosabb díjat azonban, amelynek kurátora Babits volt, megkapták konzervatív írók, alkotók is, mert a Nyugat kurátora, e díj átadásakor elsősorban a minőség szempontját vette figyelembe.
Radnóti Miklóst 1940. október 30-án a Magyar Kir. Honvéd Utászszázadhoz helyezik munkaszolgálatra Veresmart, Szamos-Krassó, Színváralja, Szatmárnémeti és Bortválaszút helységekben.
1941. május 28-án megalakul az Erdélyi Magyar Párt, melynek aktív tagja Nyirő. A párt a kormánypárt, a Magyar Élet Pártjának támogatója. Részlet az Erdélyi Magyar Párt célkitűzéseiből:
„Semmi áldozattól nem riadunk tehát vissza, hogy felszabadító honvédségünk Magyarország örök jogait érvényesíthesse.”… „Minden magyar ember annyit ér, amennyit erkölcsi magatartása, nemzetéért végzett munkája
és a magyar közösségért hozott áldozata jelent….„A román uralom alatt az erdélyi magyarság testéről önként levált zsidósággal szemben helyeslünk és sürgetünk minden olyan törvényes és kormányintézkedést, mely kérdés általános európai rendezéséig a zsidóságot a nevelés, a közvélemény- alakítás és a jogszolgáltatás területéről teljesen kizárja, a gazdasági életben pedig sürgősen módot nyújt arra, hogy helyüket a magyar szakemberek foglalhassák el.”