Rainer Maria Rilke: Néked csak egy vagyok a parányakból…

Írta: Tauber Ferenc


Közzétéve 1 hete

Megtekintések száma: 126



Rainer Maria Rilke: Néked csak egy vagyok a parányakból…

Néked csak egy vagyok a parányakból,
az életre zárkából figyelek,
emberektől messzebb, mint a tárgyaktól,
és ítélkezni nem merek.
De ha az orcád elé kerülök,
és fent látom sötét szemed bércét,
ne hidd, hogy önhittségbe merülök,
ha azt mondom: senki sem éli éltét.
Véletlen az ember, hangok, színdarab,
hétköznapok, félsz, kis boldogságadag,
álruhás már gyermekként, lepelben,
felnőttként álarc, arca nesztelen.
Gyakran vélem: tárház ez javából,
melyben ez a rengeteg élet felnő,
mint vért, vagy gyaloghintó avagy bölcső,
valós személyt sohasem felölelő,
és mint ruha, ami csak magától
nem állna meg, így mint selymes felöltő
kitölti, mit ívelt kő határol.
És ha esténként folytatnék bejárást,
kertemből, amelyben elfáradtam,
tudom, azt keresné minden utam:
a meg nem élt dolgoknak tárházát.
Nincs fa, mintha a táj kinyúlna itt,
és börtön körüli fal árnyait
ablaktalan, hétszeres gát fogja át.
És a kapuin vaspánt képez kordont,
mi akadályozza a vágyakozót.
És emberkéz alkotta rácsait.

1901.9.19., Westerwede
in: Imaórák könyve, Második könyv,
A zarándoklás könyve (1901)

Rainer Maria Rilke: Ich bin nur einer deiner Ganzgeringen…

Ich bin nur einer deiner Ganzgeringen,
der in das Leben aus der Zelle sieht
und der, den Menschen ferner als den Dingen,
nicht wagt zu wägen, was geschieht.
Doch willst du mich vor deinem Angesicht,
aus dem sich dunkel deine Augen heben,
dann halte es für meine Hoffahrt nicht,
wenn ich dir sage: Keiner lebt sein Leben.
Zufälle sind die Menschen, Stimmen, Stücke,
Alltage, Ängste, viele kleine Glücke,
verkleidet schon als Kinder, eingemummt,
als Masken mündig, als Gesicht - verstummt.
Ich denke oft: Schatzhäuser müssen sein,
wo alle diese vielen Leben liegen
wie Panzer oder Sänften oder Wiegen,
in welche nie ein Wirklicher gestiegen,
und wie Gewänder, welche ganz allein
nicht stehen können und sich sinkend schmiegen
an starke Wände aus gewölbtem Stein.
Und wenn ich abends immer weiterginge
aus meinem Garten, drin ich müde bin, -
ich weiß: dann führen alle Wege hin
zum Arsenal der ungelebten Dinge.
Dort ist kein Baum, als legte sich das Land,
und wie um ein Gefängnis hängt die Wand
ganz fensterlos in siebenfachem Ringe.
Und ihre Tore mit den Eisenspangen,
die denen wehren, welche hinverlangen,
und ihre Gitter sind von Menschenhand.

19.9.1901, Westerwede
in: Das Stundenbuch, Zweites Buch,
Das Buch von der Pilgerschaft (1901)