A véges végtelen lírikusa

A VÉGES VÉGTELEN LÍRIKUSA

Riportféle Szilasi Katalinnal, a Hetedik főszerkesztőjével

Változatos alkotói életpályát mondhat magáénak Szilasi Katalin. Korán kezdett verseket írni, de azok az „asztalfiók titkai” maradtak, mert nem tartotta őket megjelenésre alkalmasnak. Bár középiskolásként (18 évesen) jelent meg első novellája a Gyermekünk című folyóiratban, de további alkotásai, azaz a hagyományos értelemben vett „korai versei” nincsenek a nyilvánosság előtt.
Fiatal felnőttként hosszú időre teljesen felhagyott a publikálással. Csak mintegy negyven év kihagyás után, a 2010-es években szánta el magát arra, hogy megossza költészetét a nagyközönséggel. Elsőként különböző online, irodalmi portálokon olvashattunk tőle. Igazi irodalmi munkássága a 2010-es évek végén teljesedett ki. Vele beszélgetek!

Kezdjük a beszélgetést arról, amiről keveset tudunk. A gyermekévekről, a szülői házról, iskoláidról, az első verskísérleteidről faggatnálak, amennyiben nem okoz gondot. Műszaki családból származom, korai verselő lettem, dugdosva, suttyomban írtam, s némelyikre ma is jól emlékezem. Te hogyan kezdted, légy szíves, avasd be olvasóinkat a múltad titkaiba!

1949-ben születtem Debrecenben. Még ötéves sem voltam, amikor édesanyám meghalt. Én alig ismertem, szegény többet volt a klinikán, mint otthon. Anyai nagyanyámhoz kerültem, gyermekkori emlékeim főleg őhozzá kötődnek. Apám újra megnősült, először Tiszajenőn laktunk a mostoha nagymamámnál, itt kezdtem az első osztályt egy osztatlan iskolában. Majd az ‘56-os események kellős közepén Szolnokra költöztünk. Itt végeztem el az általános iskolát, utána a jó hírű Verseghy Ferenc Gimnáziumban tanultam egy évig. Apám a Szolnoki Megyei Tanács Mezőgazdasági Osztályán dolgozott vezető beosztásban, nevelőanyám pedig az akkor még létező Járási Tanácsnál volt gépírónő.
Ezután újabb költözködés következett. Apám ugyanis nem tudott beilleszkedni a korrupcióval átszőtt “tanácsi” viszonyokba, így áthelyezését kérte. Budapestre kerültünk, én itt érettségiztem az akkori Varga Katalin Gimnáziumban.
Szerencsém volt, hisz Horgas Béla, a méltatlanul elfelejtett költő és újságíró lett a magyartanárom. Ő biztatott írásra, így születtek meg első novelláim (A kutya, Apám), amik a Gyermekünk c. folyóiratban meg is jelentek. Írtam verseket is, de azokat a tanáromnak sem mutattam meg akkor.
Apám, nevelőanyám tipikus hivatalnok-emberek voltak, sosem beszéltem nekik az írásaimról, valószínűleg fiatalkori bolondságnak tartották volna. Nehéz természetű gyereknek számítottam, makacs voltam, dacos és magányos.
Egy tanévet Szegeden, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán végeztem, hogy minél messzebbre kerüljek az otthontól. Valamiféle szabadságvágy volt ez bennem, nem akartam senkihez sem tartozni. Nehéz volt. Ezért visszamentem oda, ahol az életem kezdődött, Debrecenbe, nagyanyámhoz. A Kossuth Lajos Tudományegyetemen, magyar-orosz szakon végeztem 1975-ben. Időközben férjhez mentem, és elkezdtem tanítani. Debrecenből Szolnokra költöztünk, a férjem édesanyjához, innen jártam Újszászra, ott kaptam gimnáziumi tanári állást. Ez idő alatt két lányom született, jelenleg négy unokám és két dédunokám van. 1978-ban sikerült Szolnokon elhelyezkednem az egyszerűen csak Vízügyinek nevezett szakközépiskolában. Innen mentem nyugdíjba.

 Közel négy évtizedig verscsend következett, de zajlott az életed, nem is akárhogyan. Magyar–orosz szakos középiskolai tanárként Szolnokon tanítottál. Mérnök-tanárként a középiskola minden grádicsát bejártam én is, tudom milyen érzést jelent pedagógusnak lenni. Mesélj ezekről az évekről, sikereidről, kudarcaidról!

 Tanári pályámon nem voltak kudarcaim. Műszaki beállítottságú középiskolában irodalmat tanítani ugyan nem volt egyszerű dolog, de minden évben voltak megyei versenyeken sikeresen szereplő diákjaim. Közülük az egyik ma az “alma mater” igazgatója. Két dolgot tartottam be mindig, igyekeztem következetes és igazságos lenni. Így a diákok az elégtelenekkel is megbékéltek, a jelest pedig büszkeséggel “tették zsebre”.
Valóban verscsendes időszak volt ez. Már az egyetemen kezdődtek kétségeim, hogy mi szükség van az én verseimre, novelláimra, ha annyi remek költő, író van a magyar- és a világirodalomban. Kit érdekelnek közepes vagy még gyengébb irományok, ha remekműveket is tud olvasni? Egyébként ez a kétség még a mai napig is kísért. Szerintem, ha végképp eluralkodik rajtam, akkor fogom abbahagyni az írást.

 Körülbelül egy évtizede tértél vissza aktívan az irodalmi életbe. Írásaid eleinte olyan nívós internetes és nyomtatott folyóiratok publikálták, mint A Hetedik, a Liget vagy a DunapArt Magazin. Mi történt valójában, hogy egyszerre csak visszatértél az irodalomhoz?

 Talán a mai, modernnek nevezett költészet az oka, aminek sok megnyilvánulásával nem értek egyet. Nem szeretem, ha egy vers prózának is gyenge lenne, hibának tartom a felesleges szószaporítást, a semmitmondó témát, a mondatszerkesztés szabályainak öncélú felrúgását. Kíváncsi voltam, hogy az “én-féle” versekre van-e befogadó olvasóközönség. Alapvetően a metaforikus költészetet tartom igazinak, persze sokszor átmegyek az elvont tárgyiasságba is, amikor a tárgyak a legmegfelelőbb szimbólumai egy érzésnek, hangulatnak, gondolatnak.

 Első versesköteted 2018 táján jelent meg, s érdekes a címe is, Véges végtelen. Talán, ha beavatnál a keletkezés körülményeibe, a címválasztás értelmezésébe és a kötet tartalmába, közelebb kerülnénk életutad megértéséhez.

 A Véges végtelenben található versek alapvetően az évszakok váltakozását kísérik végig. A természetből veszem az indító képeket, ezekhez kapcsolódnak az érzéseim, gondolataim életről, halálról. Az élet, ami véges, a halál, ami örök, azaz végtelen. A kötetet Fazekas Magdolna Munkácsy-díjas festőművész képei színesítik.

 A Véges végtelen után prózaírás felé fordultál, és egymás után adtad ki a kisregényeidet, novellásköteteidet. A 2020-as év termékenynek bizonyult. Mi volt a váltás oka, és milyen prózai műveid jelentek meg? Miről is szólnak ezek az alkotások?

 A prózaírás nekem egyfajta pihenő. A lírai verssel megdolgozom, a már kész műveket is örökké javítgatnám. Prózát könnyű írni. Az embert megragadja egy szituáció, egy karakter, aztán, ami történik, az adja magát. A lényeg, hogy hihető legyen, még akkor is, ha “fele sem igaz”. Az Egy régi történet Debrecenben játszódik, főhőse nagyanyám. A nagy ház színtere szintén Debrecen, de ebbe a valóságos mellé egy elképzelt szálat, egy más idősíkot is beleszövök. A Mária vidéki történet, egy Tisza-parti falu a helyszín. Főhőse az első férjem édesanyja, aki a Felvidékről kerül az Alföldre. A Három lány mostoha nagyanyám szomorú sorsát mutatja be.

 A kisregények sorozata után ismét lírai művekkel jelentkeztél, de folytattad a vegyes műfajú publikálást is. Az Áttetsző és a Tört tükör című köteteid, de főleg az Áttetsző tűnik számomra különlegesnek a formagazdagsága miatt.
Hogyan születtek meg ezek a kötetek? Beszélnél olvasóinknak a díjnyertes versedről is? Hogyan éled meg a sikert?

A legújabb díjak

 Bármennyire is dívik manapság a szabadvers, a kötött versformát sem szabad túlhaladottnak, ósdinak megbélyegezni. Szerintem egy költőnek meg kell tanulnia akár időmértékes, akár hangsúlyos verseket is írni. Ahogy a jó festő sem absztrakt képekkel kezdi a pályáját.
Egy díjnyertes verset említenék, ami a kedvencem is, a Hervadás cseresznyével címűt. Legutóbb ezzel kaptam életmű-díjat a Jelek pályázatán.
A siker? Jólesik, de nem vakít el. A kétségeim, amiről már beszéltem, mindig megtartanak a realitások talaján.

 A Csak a keresztig 2024 elején jelent meg, s olyan prózai alkotás, amely négy  kisregényt tartalmaz! Foglald össze, mi fűzi egybe a négy kisregényt?

 Témájukat tekintve a nehéz női sorsok a kapocs. A kisebbségi lét, a vallásbelieltérés két család között, a kicsapongó férj elviselése, a női művészsors, ahol a kibontakozásra nincs lehetőség.

 A Megöregedve köteted 2025-ben látott napvilágot a DunapArt kiadó jóvoltából. Bár szerkezetileg összetett, de minden kisregény középpontjában az emberi élet alkonya, az idő múlása és a megöregedés áll. Stílusát tekintve a kötetet a letisztult, sallangmentes és túlzásoktól mentes nyelvi világ jellemzi, amely csendes mélységgel beszél az élet legnagyobb igazságairól. Hogyan született meg a kötet?

Könyvbemutató, Érd, IKEA, 2025

 Ebben a kötetben a helyszínek és a szereplők is elképzelt alakok, úgy mondanám, hogy típusalkotás szüleményei. A téma nagyon is aktuális. Mit kezdjünk a megöregedett szülőkkel, hogy ne teherként nehezedjenek a mindennapi életünkre, ha magatehetetlenekké válnak.
Alapvetően realista, közlő próza az enyém. Kívülről szemlélem az eseményeket, de nem mondok véleményt arról, ami történik. Rábízom az olvasóra.

 2024 óta vagy a Hetedik független, online, irodalmi és kulturális folyóirat főszerkesztője. Megtisztelő és nehéz feladat ez! Hogyan érzed magad ebben a munkakörben? Vannak elképzeléseid, célkitűzéseid a folyóirattal kapcsolatban?
Mi a véleményed a folyóiratról?

 A Hetedikben mint főszerkesztő, ugyanazt követem, amit az írásaimban is igyekszem megvalósítani. Bizonyos szint alá nem szabad menni, azzal a szerzőt és talán magunkat is becsapjuk. Aki nálunk akar megjelentetni, az esztétikai szempontból értékes művet hozzon. Nőjön fel a mi mércénkhez, mert mi nem adjuk alább. Ez persze sok ellenséget, haragost szül, sajnos, nap mint nap érkeznek ilyen visszajelzések. Az előértékelők (két vagy három pontozó) mindig név nélküli műveket kapnak. Megfelelő pontszám esetén kerülnek a versek, prózák a rovatvezetőkhöz, majd hozzám. Szerintem ezt a fajta értékelést folytatnunk kell.
A Hetedik nagy vállalkozásba kezdett. Ferenczfi János alapító szerkesztő kezdeményezésének köszönhetően könyveket is adunk ki. Könyvkiadásunk első kötete az idén megjelent Tört tükör c. verseskötetem, Bari Janó festőművész képeivel illusztrálva. Készülőben van szerkesztőtársam, Fábián József könyve is.

 Mint alkotónak, különösen, ha főszerkesztő is vagy, milyen elképzeléseid vannak a következő évek kihívásaival kapcsolatban? Új könyveket olvashatunk-e Tőled? Van-e ars poeticád?

 A főszerkesztői munka számomra nem megerőltető, egyfajta kíváncsiság hajt, amikor egy-egy írást kezembe veszek. Kétségtelen, hogy kevesebb időm marad saját művek írására. Viszont összegyűlt már egy kötetnyi, kifejezetten rövid novellám, valószínű, azoknak a kiadása következik.
Ars poetica? Talán József Attilától egy idézet:

 “nehogy bárkiben alább essél, mindig mindenütt megméressél.”

Ezt az “intést” életem minden területén fontosnak tartom.

Köszönöm a megtisztelő válaszokat, és úgy érzem, sokat tanultam Tőled, s remélem, olvasóink is felfigyelnek alkotásaidra, keresik könyveidet, írásaidat. Novellásköteteidet azért érdemes kézbe venni, mert stílusod realisztikus és tárgyilagos, erős emberi jellemekkel üzensz, hogy a sorscsapások ellenére megtörni nem szabad. Verseid gyönyörűek, jól ötvözöd a klasszikus és a modern formákat. Tartalmukat tekintve is változatosak. Nekem különösen tetszenek a későérett hangú, szemérmesen szerelmes és a kritikusan kétkedő, vallásos verseid. Ajánlom minden olvasónknak figyelmébe alkotásaidat, különösen azokéba, akik most ismerkednének meg a nevedhez fűződő műveiddel!

A főszerkesztői munkához kitartást, türelmet, az alkotáshoz nyugalmat, neked pedig egészséget és szeretetben gazdag éveket kívánok!

Pődör György

 Versek

Múlhatatlan

Itt kuporgok a szalmaágyon,
a jó, öreg derékalj zizeg.
Kútról hoztam kannában vizet,
mint azon az "egyszervolt" nyáron.

Egyedül voltunk, velem-veled,
meg egy nagy szelet zsíroskenyér
olvadozott csöndben a fehér
abroszon. Tudtuk, hogy nem lehet.

Hallom a hangom, hogy nem szabad,
otthon a férj, gyerek, vasalás,
neked asszonyod, a hivatás.
S valami belső parancsolat.

Ma már öledbe gömbölyödnék,
az érintésed hiánya fáj.
A rozsdás ajtókilincs se zár.
S a kőtáblám is összetört rég.

Túlélők

A sötét sarokban pók lakik.
Tollseprűm mindig kikerüli.
Süket csöndben motozunk

mi, örök túlélők.
A pókfonál erősebb az acélnál,
bár a kötéltánc gyakran kétesélyes.

De a megmaradás ösztöne
minden mást felülír.