Agnózia

Agnózia

A nevek fala leomlott.

A tárgyak megfosztva állnak a jelentéstől,

mint téli fák, mikről a szél lefejtette a kérget.

Nézem az asztalt, barna, nem tudom, hogy fa,

csak a sűrű, sötét nehézkedést érzem,

ahogy a padlóhoz feszül.

A szoba sarkában a fény és az árnyék

nem harcol egymással:

egymásba érő textúrák, homályos szövetek,

amiket nem akar elvágni az értelem pengéje.

Ki mondta, hogy az itt és most serceg?

Hogy a csend süket sikítás?

Hogy a fény szemedben árnyék?

Ki nevezte el a magányt partnak? –

Idegen áramlat, ami partra

mossa a tegnap hordalékát,

majd visszahúzódik a névtelen mederbe.

Szívembe belekap a szavak nélküli létezés,

mert a világot mégiscsak fény tartja,

meg a szeretet maradéka.

Vagy a sötét surlódása?

Már nem tudom.

Megjelent az Irodalmi Kincek Tára oldalán.